Nem élsz, ha nem halsz meg néha – Visszaszámlálás Egy rejtélyes terrorfenyegetés, egy titkos egység, egy nagy összeesküvés, meg néhány fedett akció és látványos robbantás – a Visszaszámlálás (Countdown) mindenből hoz egy kicsit, amit a 2000-es évek bűnügyi sorozataiban egykor annyira szerettünk. Hogy ez előny-e vagy hátrány… A kritika az első három epizód alapján készült. Ha van narratív fogás, ami sose veszít az erejéből, az az egy adott akció végrehajtására összeverbuválódó különleges egység valódi csapattá kovácsolódása – legyen szó akár a Bosszúállókhoz hasonló szuperhős-különítményekről, vagy szakavatott bűnözők egy-egy heistre történő összeállásáról. Az egymás számára többnyire vadidegen szereplők összezárása és kényszerű együttműködése egy nagyobb cél érdekében mindig hálás alapanyag: feszültség, konfliktus, dráma, érzelmes összecsiszolódás… A Prime Video új bűnügyi sorozata, a Visszaszámlálás is pontosan erre épít. Az FBI– és Chicago-sorozatok lineáris televíziózáson edződött showrunnere, Derek Haas ezúttal a kompaktabb streamingformába is megpróbálta átültetni ezt a klasszikus, a 2000-es évek televíziós aranykorát idéző bűnügyi sorozat-módit. A Visszaszámlálás nemcsak a történetvezetést illetően eleveníti fel az ezredforduló világát, de sztárjával is. Az Odaát kulcsfigurájaként Jensen Ackles szinte összeforrt a korszak televíziózásával. A Fiúk közönségkedvenc Soldier Boy-aként is még épphogy csak kezdi levetkőzni magáról a másfél évtized alatt rárakódott démonvadászságot, hiszen a tizenöt évadnyi sorozatfőszerep mellett másban nem igazán maradt ideje-energiája kipróbálni magát, a mozis sikerek is szinte teljesen elkerülték. Érdekes kategóriája ez a színészeknek: hiába főszerepre termettek, hiába karizmatikusak, hiába lehetnének ránézésre is alkalmasak a mozisztárságra, a filmes ajtók többnyire mégis zárva maradnak előttük. Így járt a kisképernyő rezindens öntörvényű marshallja, Timothy Olyphant is (A törvény embere, Deadwood), de így indult a filmsikerek felé egyre inkább kacsingató, mégis népszerűségét mindenki védelmező sorozat-apukájaként szerző Pedro Pascal (A Mandalóri, The Last of Us) is – a sor hosszúra nyúlik. Talán mintha tartanának tőle a filmesek, hogy ikonikus tévés szerepeik túlságosan rájuk nyomják bélyegüket, hogy nem is tudnak többet annál az egy-két figuránál, akiket volt sok évadnyi lehetőségük tökélyre fejleszteni. Vagy talán ők maguk sem bánják a soha el nem jövő áttörést, talán élveznek a kisképernyő királyai lenni, hiszen sorozatok terén továbbra is remekül elboldogulnak – mint ahogy azt Ackles és a Visszaszámlálás legfrissebb példája is mutatja. A Visszaszámlálás pörgő eseményeit egy fontos belbiztonságis (a szintén televíziós aranykor-ikon Milo Ventimiglia) fényes nappal történő meggyilkolása indítja be. A nyomozásra szinte gyanús gyorsasággal egy interügynökségi munkacsoport szerveződik Nathan Blythe (a szintén televíziós aranykor-ikon Eric Dane) vezetésével a térség legfőbb rendvédelmi szerveinek (FBI, LAPD, DEA, USSS) legrátermettebb embereiből. Ahogy az elvárható, az egyszerű gyilkossági ügy mögött sokkal nagyobb fenyegetés sejlik fel. A frissen alakult öttagú csapatnak így résen kell lennie, ahogy egyik fedett bevetésből a másikba csöppenve ásnak a tömegpusztítással fenyegető, titokzatos terror-tevékenységek mélyére. Bár az egység tagjai többnyire egyenrangúak, mégis Ackles LAPD-nyomozója, Mark Meachum emelkedik közülük leginkább a sorozat főszereplőjévé. Meachum az a fajta igazságosztó, aki csakis a saját belső iránytűjére hallgat. Aki számára helyesen cselekedni annyit tesz, mint folyton felrúgni és megkérdőjelezni a kétes érdekek mozgatta felsőbb vezetők által hozott szabályokat, impulzívan lázadni, kijátszani a rendszert. A férfi első ránézésre a túlságosan is magabiztos akcióhős archetípusa. Azonban a Visszaszámlálás csavar egyet durrbele vakmerőségén: Meachum macsóságával halálos betegséget kompenzál. Nagyképű hősködőse nemcsak póz, de páncél. Egyfajta „már nincs mit vesztenem”-attitűd – legnagyobb gyengesége így a legnagyobb hajtóereje is. Ahhoz, hogy hitelesen tudjon beépülni akár veszélyes bűnözők közé is, megvezetve a legravaszabbakat is, nemcsak Meachum-nek, de csapattársainak is munkaköri kötelessége az improvizáció és a vak bizalomra épülő összjáték. Ezek a pillanatok a Visszaszámlálás legjobbjai: ahogy az együttműködésre kényszerített idegenek elkezdenek valódi csapatként működni. Együtt izgulhatunk velük, ha szorul a hurok, vagy együtt lélegezhetünk fel, ha sikerrel járt a bevetés. A Visszaszámlálás sodró tempója kétségtelenül nagy erénye a sorozatnak: minden epizód egy új álruhás akció, egy új terep, legyen az akár mexikói drogcsempészekkel üzérkedés vagy fehérorosz bűnszervezetek titkos találkozóhelyeinek feltérképezése. A sorozat, bár megpróbálta a klasszikus heti ügyek formátumát a streaminghez igazított szezoníven belül újragondolni, ennyiben mégis megőriz egyfajta „egy epizód, egy ügy” szerkezetet, ahogyan az egyes részek a nagy egészhez szükséges mikrobevetések köré szerveződnek. Ezek azonban, hiába tartja fenn a lebukástól való félelem végig a feszültséget, sokszor túlságosan is gördülékenyen zajlanak. Az összefüggések túl könnyen tárulnak fel, a megoldások és kapcsolatok tálcán kínálják magukat. A Visszaszámlálás már az első jelenet zeneválasztásával egyértelművé teszi: ő sem veszi magát komolyan, te se tedd. Nem érdemes szőrözni azon, hogy a párbeszédek nem túl eredetiek, hogy mindenki úgy beszél, mint minden karakter minden bűnügyi akciósorozatban valaha. Nem érdemes a túl könnyen megoldódó bevetések realitását sem firtatni. Persze nem árt, ha az ember azért annyira tisztában van azzal, mit is indított el, mi menjen a háttérben, hogy észreveszi az esetleges hiányosságait. De nem érdemes azt várni tőle, hogy komoly politikai thrillerré érjen, amikor a Visszaszámlálás már az elején leszögezte: valódi komplexitás helyett csak vagány akciókra vállalkozott (ehhez viszont talán túl nagyok a tétek, de nagy tétek nélkül nincs nagy akció sem). Az egyszerű gyilkossági ügyből egyre szövevényesebbé váló történet azonban hiába bánik jól az akciójelenetekkel, és hiába sürgeti az eseményeket, ha a nagy rohanás közben valami fontos elvész: a karakterek valódi személyisége. Bár elvileg egy sokszínű, különböző háttérből érkező csapat tagjait látjuk, az első három epizód alapján Meachum és – állandó flörtölő-élcelődő szóváltásaikból következtetve – potenciális szerelmi partnere, a maga is saját démonjaival küzdő Oliveras (Jessica Camacho) az egyetlenek, akikről egyértelműen látni, milyen képességekkel, milyen kapcsolatokkal erősíthetik a csapatot. A sorozat érezhetően nem tud még mit kezdeni népes szereplőgárdájával: a többiek jóformán csak ácsorognak körülöttük, néha talán jut nekik egy-egy, valójában a nézőnek szánt expozíciós mondat is. Sajnos a Visszaszámlálás nemcsak a történetvezetésében és a karakterek frappáns(nak szánt) odaszólogatásokra vagy az ügyhöz szükségek információk elhadarására szorítkozó párbeszédeiben visz vissza minket a 2000-es évekbe. Politikai aspektusai és az amerikai rendvédelmi erők felsőbbrendűség-tudata is az olyan poszt-9/11-es sorozatokat idézik, mint a terrorizmus-paranoiával és xenofóbiával mélyen átitatott 24 vagy Hazudj, ha tudsz. A valódi fenyegetés azonban ezúttal nem a Közel-Keletről, hanem, csak hogy még egy kötelező toposzt ellőhessen, az ismerős budapesti utcákon flangáló kelet-európai gonosztevőtől, a rejtélyes Volcsektől (Bogdan Yasinski) érkezik. Érdekes nosztalgiafaktort adhat a sorozatnak, ha eredeti nyelvről magyar szinkronra váltunk. Az ismerős szinkronhangok fülünkben csengő dikciója segít, hogy átadjuk magunk annak az életérzésnek, amikor az ember esténként a Barátok közt után a Dr. Csontot vagy a Castle-t nézi, délután A mentalista vagy a Döglött akták ismétléseit, vasárnap főműsoridőben meg a Cobra 11-et. A Visszaszámlálás pontosan ezt az élményt tudja előhívni, és ezen a szinten teljesíti is, amit ígér. Pont elég feszes tempót diktál, pont elég hatásos a soundtrack, pont elég izgalmasan kanyarítja a cselekményt ahhoz, hogy lekösse a figyelmet az ötven perces részek erejéig. Még sincs benne elég szív, elég lélek ahhoz, hogy valóban közel is tudjunk kerülni a szereplőkhöz, hogy izgulni tudjunk értük (pedig lenne miért, itt tényleg senki nincs biztonságban). A Visszaszámlálás első három epizódja pedzegeti ugyan a szereplők magánéletébe való betekintést, a valódi érzelmi kötődés egyelőre még hiányzik. Korrekt iparosmunka – se több, se kevesebb. 2025. június 27. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/visszaszamlalas-countdown-kritika
