2024 Szeptember Nem félünk az AI-tól – aMItől félsz

Nem félünk az AI-tól – aMItől félsz



A mesterséges intelligencia rohamos fejlődése, a ChatGPT és hasonló technológiák árnyékában Hollywood ismét azt teszi, amit már megszokhattunk tőle: az aMItől félsz című horrorfilmmel igyekszik meglovagolni a trendet, és rájátszani az átlagnézők félelmeire.

A filmkészítők fantáziáját már a mozgókép kezdete óta mozgatják a legújabb technológiai vívmányok, köztük a robotika és a mesterséges intelligencia (AI) témája is. Elég csak Fritz Lang 1927-es Metropolisára, Michael Crichton Feltámad a vadnyugatjára, Ridley Scott Szárnyas fejvadászára, vagy a műfaj másik csúcsára, James Cameron Terminátorára gondolni. Ezek a filmek nemcsak a felvetett témáikat kezelték még mai szemmel nézve is frissen és előrelátóan, de közben önmagukban előremutató, filmművészetileg is forradalmi megoldásokat használó alkotások voltak. Viszont ez nem jelenti azt, hogy manapság nem lehet hasonlóan éleslátó és érdekfeszítő sci-fikkel előállni (Ex Machina, A nő, Az alkotó), de emellett persze megesik, hogy az új technológiai fejlődéseket csupán egyfajta gimmickként használják a filmesek, hogy becsábítsák az egyszeri nézőt egy szimpla horrorra. Már az előzetes alapján is az utóbbinak érződött Chris Weitz (Az arany iránytű, Alkonyat: Újhold, A végső hadművelet) legújabb munkája.


Curtist (John Cho) és családját kiválasztja egy tech cég, hogy teszteljenek egy forradalmian új otthoni eszközt, az AIA nevű digitális családi asszisztenst. Az intelligens otthont a következő szintre emelve, miután az MI vezérlőegységét annak összes érzékelőjével és kamerájával együtt telepítették otthonukba, AIA képes lesz szinte bármire. Kitanulja a család tagjainak viselkedését, szokásait és elkezdi előre látni a szükségleteiket. Viszont az új “családtag” tökéletessége elkezdi megrémíteni Curtist, akinek félelmei rövidesen be is igazolódnak.

Az aMItől félsz alapgondolata még nem is lenne feltétlen halálra ítélt.


Manapság a mesterséges intelligencia gyors és megállíthatatlan fejlődése és etikus felhasználása egy olyan topik, amivel maga Hollywood is hadilábon állt még a tavalyi színész- és írósztrájkok során. Arról nem is beszélve, hogy a szórakoztatóipar mellett az átlagemberek mindennapjaiba is beférkőznek a különböző AI alapú technológiák, szóval bőven lenne mire alapozni egy izgalmas tech-horrort.


Az utóbbi években kisebb-nagyobb sikerekkel próbálták meglovagolni ezt a hullámot, például a Gyerekjáték újragondolásával vagy éppen a M3GANnel. Ezek a filmek abból a szempontból építettek a science fiction mivoltukra, hogy a gyilkos fenyegetést a manapság még mindig fantasztikumnak számító android babák jelentették, így távolabbra helyezve a sztorit a realitástól, miközben a mélyebb olvasatba belefértek a valóságunkkal kapcsolatos párhuzamok és társadalomkritikák. Emellett pedig a slasher vonulatot is képviselték, amivel sokkal egyszerűbb a horror műfajának bejáratott elemeire építeni. Ezzel szemben Chris Weitz alkotása sokkal realisztikusabb irányból szeretné megközelíteni ezt a témát, és egy Sirihez vagy Alexához hasonló, hangalapú asszisztenst tesz meg fő fenyegetésnek. Viszont az ilyen megközelítés egy sokkal okosabb, ötletesebb és átgondoltabb forgatókönyvet kíván, mint amit itt sikerült produkálni.


Nagyon sok ponton vérzik el az aMItől félsz, de a legkirívóbb tényleg a szkript, ami olyan, mintha egy ötvenes csávó írta volna, akinek annyi fogalma van a témáról, hogy elolvasott három cikket az AI-ról és egyszer véletlenül megijedt a Roombájától. Persze szükségtelen tudományos disszertációt várni egy Blumhouse horrortól, de még így is kínos az a szintű felületesség és pontatlanság, amivel a témához nyúlnak. Valószínűleg az író/rendező a legszélesebb közönséget akarta megszólítani filmjének üzenetével, de emiatt

annyira didaktikus és szájbarágós lett a végeredmény, ami leginkább kínos feszengést és mérhetetlen cringet tud csak okozni.
Ezek a problémák pedig az írás szinte minden részére kiterjednek, a cselekménytől a dialógusokon át egészen az egyes karaktermotivációkig. Rettentő ironikus, hogy pont egy AI-t démonizáló film pont olyan, mintha egy mesterséges intelligencia írta volna a forgatókönyvét. Teljesen embertelen és karakteridegen párbeszédek, kínos fordulatok és plot hole-ok százai szegélyezik a film szövetét. Több helyen konkrétan röhejessé válnak a látottak, az ijesztőnek szánt jelenetek pedig pillanatok alatt képesek egy rossz vígjátékká változni.

Egy ilyen alapanyaggal sajnos a színészek se képesek nagyon mit kezdeni. Ugyan John Cho és Katherine Waterston a főszerepekben igyekeznek valami életet vinni a szerepeikbe, de a szövegkönyv nem könnyíti meg helyzetüket. A gyerekeiket alakító színészek (Lukita Maxwell, Wyatt Lindner, Isaac Bae) sajnos teljesen elveszettnek tűnnek, és David Dastmalchian se képes kitűnni a már megszokottan rutinból hozott csodabogár karakterével. Egyedül Keith Carradine teljesen komolyanvehetetlen arcjátékán lehet picit derülni, ami olyan, mintha minden felvétel előtt lehúzott volna egy kupica páleszt.


A film szép sorjában veti fel az aktuális témákat a Szilícium-völgyi tech bro-k befolyásosságáról és messiáskomplexusáról, a deep fake technológia és az online pornó veszélyes keresztezéséről, a mesterséges tudat etikusságáról, vagy éppen a fiatal generáció képernyőfüggéséről, de egyik témába se mélyed el egyáltalán, ami az ostoba és felületes írás mellett a játékidőnek is köszönhető. Ugyanis a film egyik áldása, de egyben átka is, hogy stáblistával együtt 85 perces. Áldás, mert egy ilyen moziból ennyi is bőven elég, viszont a film szempontjából ez a hossz nevetségesen kevés ahhoz, hogy bármilyen témát értelmesen körül tudjon járni. Emellett az is elképzelhető, hogy a vágóasztalon is volt valami hatalmas gubanc. Adott karakterek egyszercsak eltűnnek a sztoriból, és teljes történetszálak maradnak lezáratlanul a film végére, arról nem is beszélve, hogy annyira gyorsan érünk el a tetőponthoz és a befejezéshez, mintha konkrétan negyed óra teljesen ki lenne vágva a film közepéről.

Az ilyen strukturális hibák mellett már szinte elhanyagolható, hogy a film két-három jump scare-t leszámítva a legkevésbé se képes horrorként funkcionálni,
és thrillerként sem tud egy csepp feszültséget sem kicsikarni a nézőjéből. A hangalapú okosotthon asszisztens mint rém pedig a legfantáziátlanabb horror ellenfél az utóbbi évekből. Amíg a Chuckynak vagy M3GANnek tudtak írni ötletes, morbid szövegeket és szórakoztatóan félelmetes jeleneteket, addig AIA pár pimasz beszólást leszámítva teljes mértékben felejthető és a legkevésbé sem fenyegető. Ez azért is nagy szó, mert Kubrick már 68-ban, a 2001: Űrodüsszeia HAL 9000-vel bebizonyította, hogy egy test nélküli mesterséges értelem milyen halálos nemezise lehet az embernek fizikai és elméleti szinteken is.

Az aMItől félsz egy újabb remek példa arra, hogy a tehetség és hozzáértés hiányát nem pótolhatja semmi, és attól, hogy van egy felkapott és ígéretes alapötleted, még mindig lehet egy teljesen unalmas trash a filmed. Horrornak hatástalan, thrillernek unalmas, sci-finek ostoba, képtelen bármi újat vagy izgalmasat állítani a mesterséges intelligenciákról, és akaratlanul is borzasztóan vicces összképet alkot. Egyedül a technofóbok és az idősebb generáció egyes képviselőit tudja még esetleg megijeszteni a film üzenete, de mindenki másnak üzenjük: nem kell félni az MI-től, ki is lehet kapcsolni.


Az aMItől félsz augusztus 29-től látható a mozikban.

2024. szeptember 1.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/amitol-felsz-kritika