Nem te vagy a hős, hanem mindenki – Az eternauta Az argentin meglepetés-sikersorozat, Az eternauta egy régi sci-fi történetet tölt meg élettel, kivételes színészi játék és sok finom részlet révén. Ahogy a hóesés beteríti az elpusztult Buenos Airest, a hétköznapi házaspárok, biciklis futárok, nyugdíjasok és iskolások egyéni félelmei csoportos hősiességgé alakulhatnak át. Versben kellene kritikát írni Az eternautáról, mert ami szép benne, az olyan megfoghatatlanul finom, hogy inkább hangulat, semmint elemezhető és prózai tény – arckifejezések, megtorpanások, félmondatos válaszok, árulkodó non-sequiturok; elsőrangú színészi játék borosta és piszok mögött; mindaz, ami nem színpadias, nem harsány, és nem vagy csak alig leírható. Az eternauta mindenekelőtt a tökéletes hétköznapi embert játszó nagyszerű színészek műve – a sci-fi történet másodlagos. Nem is nagyon lehet másképp, mert az alapjául szolgáló képregény fél évszázada született, ami azt is jelenti, hogy fél évszázadnyi, egyre gyarapodó és egyre inkább mainstreammé váló műfaji építkezés áll e sztori és napjaink között. A spekulatív fikció nem csak rég túllépett Az eternauta premisszáin, de meg is válaszolta a kérdéseit, kibontotta a dilemmáit, újakat épített… Ez egy régies sztori. Lenne. Ha nem frissítették volna napjaink környezetére. Ha nem adná elő egy olyan gárda, aki Shakespeare-ből vagy Homéroszból is képes lenne modern eposzt építeni, pusztán azáltal, hogy mennyire a mai időkbe olvadóan és tökéletesen hétköznapi, és ezáltal hihető mindaz, amit és ahogyan tesznek. Az eternauta (El Eternauta, angolul The Eternaut) című hatrészes sorozat a Netflix saját produkciója, amely az argentin Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López hazájukban ikonikusnak számító képregényét dolgozza fel. A Bruno Stagnaro által rendezett első évad egy elnéptelenedett Buenos Airest ábrázol, miután egy rejtélyes esemény – ami eleinte puszta hóesésnek tűnik a nyári forróságban – a lakosság nagy részét elpusztította. A történet a válófélben lévő, idősödő édesapa Juan Salvót (Ricardo Darín nagyszerű alakításában) és a kezdetben az ő szűk baráti társaságából álló maroknyi csoportot követi, amint a puszta túlélésből egyre inkább a megértés és a cselekvés felé fordulnak. A Netflix és a K&S Films gyártásában, főként Buenos Airesben és környékén forgatott sorozat minden idők egyik legambiciózusabb latin-amerikai projektje (eredetileg 2021 végére tervezték bemutatni, a világjárvány miatt csúszott). Hazájában, Argentínában jelentős kulturális súllyal bír: az alapjául szolgáló képregény mélyen meggyökerezett az argentin köztudatban, megjelenítve a „kollektív hősiesség” fogalmát – az eredeti képregény, annak átdolgozása, és az azóta született számos, néhol egymásnak ellentmondó folytatás mára nem csak az argentin irodalom egyik éke, hanem politikai termék és szimbólum is egyben. Az adaptáció minőségét és hűségét általában dicsérik azok, akik ismerik a képregényt (én nem olvastam). Az biztos, hogy a képregény-háttér nem tűnik fel, ha az ember annak ismerete nélkül nézi Az eternautát. Annál inkább feltűnik a megvalósítás minősége: ez egy világszínvonalú produkció, amihez az is hozzájárul persze, hogy spórolósan használ vizuális effekteket, hatásos időzítéssel. Külön dicséretet érdemel az ugyanilyen felfogásban készült zenei aláfestés is: ritkán, de olyankor szívbemarkoló hatásossággal érkezik, jól kiszámolt csúcspontokra. A meggondolt visszafogottság az egész sorozat egyik nagy erénye. Az eternauta lassan építkezik, az első epizód csaknem kamaradráma, míg a hatodik ugyan már látványosabb, de az inváziós sci-fin belül még így is viszonylag szűkre komponált játékteret mutat. A behavazott, kihalt, majd egyre inkább átalakuló Buenos Aires kísérteties látványt nyújt (igaz, alkotói egyéniség nélkül), de a nagytotálok így is ritkák: fontosabb egy-egy épület, egy pince, egy átjáró az autópálya alatt. Még ennél is szerencsésebb, ahogyan a sorozat visszafogott marad a maga alulnézetében is. Csak annyit ismerünk meg a világról, amennyit szereplőink maguk látnak (és így végig rajtuk marad a fókusz). Emiatt különösen átélhetőek és valószerűek maradnak az események, eladdig, hogy az „én mit tennék a helyükben” játék volt a kedvenc szórakozásom egy-egy epizód után. Jól illik ehhez a visszafogottsághoz a képregény egyik fő témája: a kollektív hősiesség. Ami szerint nem elsősorban az egyén, hanem a közösség képes a nagy tettekre. Tehát nem látványos egyéni cselekedetekre épít (ami karakteridegen lenne a sebezhető, eladdig nyugodt életet élő középosztálybeli anyukáktól és apukáktól), hanem a zsörtölődő és bizalmatlan, és olykor egymásra is fegyvert fogó, de mégis kibontakozó együtt-cselekvés erejére. (Ami pedig metafora bármilyen mai politikai helyzetben, Argentínában, vagy Magyarországon, vagy bárhol a világban.) Ahogyan az egyéni hősiesség sem kap rivaldafényt, úgy az egyéni felelősség és a trauma sem – mind a döntés, mind a megküzdés aktusa másoktól is függ, és így valamelyest kívül kerül az egyénen, tehát mindjárt feldolgozhatóbbá is válik. Ugyan ki képes beleélni magát egy Superman dilemmáiba és lelki sérüléseibe? No és ki képes belehelyezkedni egy társasházi gyűlésbe (akkor is, ha az első napirendi pont az apokalipszis)? Érdemes észrevenni azt is, hogy ez az argentin sorozat valószínűleg kimondottan jól működik a magyar néző számára (és úgy általában Ausztriától keletre). Az a fajta középosztálybeli, enyhén lecsúszott, de korántsem szegény életmód, amit a főhősök élnek, széles rétegeknek ismerős lesz. Van közepesen új telefon, de a régi autót muszáj javíttatni. Van ház, de az ablak fakeretes. Van szupermarket, de a drága whiskey-t rácsok mögött tartják. Ami pedig fontosabb: mindehhez járul a világlátás és az egymáshoz való viszony jellegzetessége. A közeli kötelékek fontossága, de a bizalom alapvető hiánya – a családon kívül voltaképpen ugyanúgy mindenki távolságtartással és enyhébb vagy erősebb gyanúval kezelendő, mint ahogy a magyar emberről is azt szokták mondani, hogy társadalmi szolidaritása véget ér a kerítéskapunál. A „kollektív heroizmus” nem jelenti azt, hogy egymás nyakába borulunk. Ami a sztorit illeti: egyszerre erénye és problémája is a sorozatnak. Ahogy mondtam, maga a sci-fi invázió narratívája elég régies, mert az alapanyag, a képregény is régi. A kibontakoztatása, üteme viszont remek: a lassú első epizódtól a sokkal dinamikusabb későbbiekig kiválóan adagolva érkeznek az újabb fordulatok és csatlakoznak be újabb rejtélyek és szálak. Ámde: a lassú, ügyes, jól kiszámolt sztoriépítés azzal is jár, hogy hat epizód alatt az egyre gyülekező kérdésektől még egyáltalán sehová sem jutunk el: semmi válasz, semmi kibontakozó összkép, végképp semmi érzése a lezártságnak akár csak évad-szinten – ez az első hat rész irritálóan befejezetlen. A második évadot ugyan jóváhagyták (a premiertől számított 24 órán belül, ami elmond valamit a sorozat sikeréről), de, amint az általános problémája mostanában a streaming sorozatoknak, két évre biztosan félreteheted Az eternautát a fejedben a kispolcra. Még egyszer – ez a befejezetlenség szükségszerűen következik az építkezés lassúságából, tehát az egész sorozat önazonosságából; nem is lett volna érdemes elsietni. Mégis irritáló. És mégis adj neki egy esélyt. Ez az első évad nagyon is nézhető és nézendő – már ha elviseled a félbeszakított történeteket. Különösen érdekes akkor, ha kíváncsi vagy, hogyan fogják fel a sci-fi inváziós alműfajt a szokásos (főleg amerikaias) narratíváktól igen távol, egy sokkal valósághűbb adaptációban. Ha némi fogást lehet is találni a sorozat ütemezésén, vagy az alapsztori avultságán, ez akkor is egy kiemelkedő alkotás: nüanszokra építkező, lírai és egyedi szépség a prózai-ipari termékek áradatában. 2025. május 9. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/az-eternauta-the-eternaut-kritika
