2024 Június Néma pizzázás a világvégén – Hang nélkül: Első nap

Néma pizzázás a világvégén – Hang nélkül: Első nap



John Krasinski hatalmas sikert aratott, amikor rászabadította a mozinézőkre a vak, de minden apró neszre ugró földönkívüliek hordáját. De vajon meddig tartogat számunkra újdonságot ez az elsőre formabontó horror-franchise? A Hang nélkül: Első nap nem tudja megismételni a korábbi két film okozta félelemfaktort. Sajnos az előzmény epizód már a középszerű katasztrófafilmek táborát erősíti.


„A hangosfilm találta fel a csendet” – a mondás Robert Bresson francia újhullámos filmrendezőtől származik, akinek megállapítását jól példázza a John Krasinski által megrendezett Hang nélkül-széria első két epizódja. A földet megtámadó, majd teljes mértékben uraló földönkívüli faj a legapróbb neszre is villámgyors támadásba lendül, ezért az embereknek teljesen hang és zajmentesen kell élniük mindennapjaikat. Mindez megannyi feszültségforrás alapja lehet, hiszen az emberi kommunikáció egyik alapvető komponensét, a verbalitást kell nélkülözniük hőseinknek. Emellett pedig egyetlen apró hiba vagy rossz mozdulat is könnyen a nyakukra hozhatja a csupa fül alieneket és bizony nem mindig egyszerű csendben maradni, ha az ember szögbe lép, fájdalmat kell átélnie, vagy csak tüsszentene végre egyet.

Ehhez a különleges környezethez és világhoz rengeteget adtak hozzá hőseink, különösen Emily Blunt és John Krasinski, akik a filmvásznon és a való életben is párt alkotnak. Érdemes azonban még kiemelni a házaspár siketnéma lányát alakító Millicent Simmondst, akinek fogyatékossága egészen más értelmet nyer egy olyan világban, ahol a hallásnak és a nonverbális kommunikációnak teljesen más jelentősége van. Hőseinkkel könnyű volt azonosulni, hiszen valódi kémia működött köztük, akár a köztük lévő feszültséget, akár az egymás iránt érzett szeretetet tekintve.



A Hang nélkül 2. ugyan nem ütötte meg az első epizód drámaiságát és nem szolgált már az újdonság varázsával, de még mindig kitűnő képviselője volt műfajának.

A sikeren felbuzdulva készült előzmény történet, a Hang nélkül: Első nap a földönkívüli támadás kezdetét mutatja be,


ráadásul egy kifejezetten hangos, zajos városba New Yorkba helyezve. Samira (Lupita Nyong’o) rákos betegként, egy hospice centerben tengeti, vélhetően utolsó napjait macskájával, Frodóval. A központ dolgozói igyekeznek változatos programokkal megszépíteni betegeik életét, ezért marionett-előadásra viszik a bentlakókat. Samira ragaszkodik hozzá, hogy az előadás után mindenképpen menjenek el pizzázni, ám az égből érkező veszedelem alaposan belerondít a tervbe. A támadók a legkisebb zajforrást is megneszelik, így a túlélők teljes csendben kénytelenek boldogulni a korábban életteli metropoliszban. A túlélést a tengerre való kijutás jelentheti, mivel a szörnyek irtóznak a víztől és nem tudnak úszni. Samira azonban más tervet dédelget a fejében: kedvenc gyerekkori pizzázójában kíván egy utolsó szelet tésztás nyalánkságot elfogyasztani.

A fentebb leírtak alapján is könnyen belátható, hogy Michael Sarnoski, a Disznó rendezőjének filmje már a történeten félrecsúszik. Természetesen mint kiderül, a pizzázónak különleges jelentése van Samira számára, ráadásul haldokló, végstádiumú betegként egészen máshogyan áll az elmúláshoz mint egy egészséges ember. Samirának nem a túlélés a legfontosabb szempont, hanem hogy hátralévő napjait méltóságban, apró örömökben gazdagon élje meg. Ennek ellenére

a pizzázás inkább nevetséges és ostoba motiváció hősünk számára,
mintsem egy megható, érzelmi reakciókat kiváltó cselekedet.


Emellett Samira betegsége szintén kétélű fegyverként működik. Egyfelől a folyamatos fájdalmai és elesettsége miatt esélytelenebbnek érezhetjük társainál. Ugyanakkor, mivel már a film elején halálra van ítélve (a gyógyulás lehetősége nélkül) rendkívül lényeges lenne, hogy legalább akkora jellemfejlődésen menjen keresztül, mint az első két epizód hősei.


Érdemes kiemelni, hogy bár az előző filmek is hemzsegtek a logikai bukfencektől, a drámai hangulat miatt ezeket könnyen meg lehetett bocsátani.

A Hang nélkül: Első nap viszont közel sem olyan csendes, mint a korábbi részek.
A karakterek többször kerülnek olyan helyzetbe, ahol legalább suttogva tudnak kommunikálni, ami közel sem rendelkezik olyan drámai erővel, mint például a mutogatás, a jelbeszéd. Emellett a film sokszor kifejezetten hangos zenei sávval rendelkezik a drámai jelentekben, ami tovább rontja az előző filmek által megteremtett atmoszférát. Hőseink emellett néha kifejezetten ostoba döntéseket hoznak, például amikor nagy tömegben igyekeznek mozogni a minden apró neszre fülelő lények között, vagy éppen Frodo hozza rájuk a veszedelmet.

A cselekmény emellett sokkal lassabban bontja ki szárnyait, mint a Krasinski-féle rendezések. Kifejezetten vontatott és unalmas szegmenseket is találunk az alig száz perces játékidő alatt, és már az akciójelenetek sem tudják úgy felpörgetni a néző pulzusát mint korábban. A kevés eredeti pillanat egyike, amikor hőseink a vihart és a mennydörgést kihasználva adják ki magukból a feszültséget, és itt érhető tetten igazán, miben rejlett valójában az előző filmek ereje: a szélsőséges helyzetekre adott emberi reakciókban.


Az Első nap szinte teljesen fölösleges annak fényében, hogy a támadás kezdetét lényegében már a korábbi részekben is bemutatták. Igaz nem New Yorkban vagy valamilyen nagyvárosban, hanem vidéki környezetben.

Az új közeg ugyan tartogat számunkra újdonságokat, és

a Hang nélkül: Első nap helyenként még a 2001. szeptember 11-i terrortámadások hatásmechanizmusát is megidézi,
alapvetően mégsem tér el mindez egy átlagos, katasztrófafilmtől. Valójában a probléma persze messzebb mutat egy rosszul sikerült epizódnál, és az is érződik rajta, hogy Krasinski nem túl bonyolult, de drámaian kidolgozott és megrendezett ötletében valószínűleg annyi érdemi muníció volt, amennyit az első két részben láthattunk.

Sokat ment a helyzeten, hogy a színészi játékára továbbra sem lehet panaszunk. Lupita Nyong’o tökéletes választásnak bizonyult a haldokló Samira szerepére, és a butácska motiváció ellenére is képes élettel megtölteni a karaktert, még ha annak jellemfejlődése nem is jár be túlzottan nagy ívet. Joseph Quinn már némileg döcögősebb a pánikbeteg angol joghallgató, Eric bőrében, de igyekszik méltó partnere lenni főhősünknek. Rövid szerepben láthatjuk újra a második részben szereplő Djimon Hounsou-t, aki tulajdonképpen egy kurta eredettörténetet kapva köti össze a régi és az új karaktereket a franchise-ban.

Az Első nap azzal a tanulsággal szolgál, hogy

a már alapjaiban is roppant egyszerű és logikai hibákban hemzsegő történetet nem lehet pizzatésztához hasonlóan a végtelenségig nyújtogatni.
Sajnos minden további epizód ezeket a hibákat fogja szaporítani, miközben elvész az újdonság varázsa és a szabályokat kiismerve már a hitchcocki suspense varázsa sem lesz a régi. A franchise-zal már Krasinski sem tudna csodát tenni, de egy közepestől jobb kalandot elvárhattunk volna Sarnoskitól is. Mert potenciál egyértelműen lenne abban, ha világ egyik legismertebb metropoliszában a közlekedés hangörvényét emberi sikolyok váltják fel, majd fokozatosan minden szép csendben elhalkul. Egy csendesebb, feszültebb alkotás jobban illeszkedne a széria világába, ahol az izgalmakat nem zenével, hanem a csendet megtörő legapróbb nesszel teremtik meg. Ahol a lények végig háttérben maradnak, és szinte csak az árnyékukat látjuk. És ahol persze nem egy pizzaszelet körül forog a világ hőseink számára, hanem a megélt belső utazás, a ki nem mondott szavak beszélik el az érzelmeket.

A Hang nélkül: Első nap sajnos univerzumának kifulladását jelzi. A megnövekedett költségvetés fordítottan arányos a kreatív ötletek visszaszorulásával, mindez pedig figyelmeztetés lehet egy jövőben érkező újabb epizódhoz, akár Krasinskitól, akár mástól. Reméljük, az alkotók majd fülelnek az esetleges negatív kritikákra is és tanulnak belőlük.

A Hang nélkül: Első nap június 27-től látható a magyar mozikban.

2024. június 28.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hang-nelkul-elso-nap-kritika