[h=1]Nincs szükség többé színészekre[/h]A Libanoni keringővel híressé vált izraeli rendező, Ari Folman a filmezés jövője miatt aggódik: eljön lassan az idő, amikor színészek nélkül, de mégis az ő főszereplésükkel lehet majd kasszasikereket forgatni. A futurológiai kongresszusban a színészek egyszer csak drogos vízióhoz hasonlító rajzfilmfigurákká változnak, akiket Michael Jackson szolgál ki az étteremben. Senki olyan ellenállhatatlan öntörvényűséggel nem keverte még az elszállt képi világú animációt az élőszereplős filmmel, mint Ari Folman A futurológiai kongresszus-ban, ahol a szereplők egy ponton átlépnek az "animált zónába". Ennek saját maga teremtette világát a rendező - a minősítést főszereplője szájába adva - igazán szerényen csak "egy acid-tripen lévő géniusz" alkotásához hasonlítja. Folman eközben a filmipar jövőjéről alkotott véleményét kiabálja szét a világban, egy valóban egyedi filmkészítési módszert használva. Már ez is több, mint sok film minden vállalása; már ez is annyi rokonszenvet kelt az emberben, hogy majdnem megbocsátjuk érte A futurológiai kongresszus számos hibáját. Robin Wright A futurológiai kongresszusban A film élőszereplős első fele - amelynek még semmi köze nincs az azonos című Stanisław Lem-regényhez - a Robin Wright nevű hollywoodi színésznőt játszó Robin Wright nevű hollywoodi színésznő utolsó nagy mozis munkájáról szól. A filmstúdió beszkenneli a színészt annak minden arckifejezésével együtt, hogy örökké fiatalnak megtartva a jövőben minden tetszőleges filmben "játszhasson" úgy, hogy ahhoz az emberre és annak hozzájárulására már nincs is szükség. Wrighttól - és az összes többi színésztől is - elveszik a szabad választás jogát, és cserébe teletömik pénzzel. Miközben a művész visszavonultan éldegél, a programozók filmek tucatjait készítik el a főszereplésével. Ez pedig valóban érdekes felvetés, elnézve az olyan, élőszereplősnek nevezett filmeket, mint a gyakorlatilag egy zöld sufniba zárt színésszel felvett Pi élete, vagy a realisztikus űrbéli környezetet tökéletesen megteremtőGravitáció. Vagy ott vannak az olyan CGI-manipulációt leleplező werk-videók, mint amely a látszólag teljesen realista környezetben játszódó A Wall Street farkasa effektjeiről is készült. Egy-egy élőszereplős filmben lassan annyi a digitálisan teremtett rész, mint egy Pixar-rajzfilmben. Robin Wright A futurológiai kongresszusban Harvey Keitel A futurológiai kongresszusban És csak ezután kezdődik a formai bűvölet: Robin Wrightot húsz év után meghívják egy futurológiai kongresszusra, amelyre az animált zónában kerül sor - így egy határátkelőn áthaladva mind az emberek, mind környezetük rajzfilmmé válik. (Remek az a kép, amelyben a hús-vér Wright a visszapillantó tükörben már animált önmagát látja). És Folman csodálni valóan régimódi, Salvador Dalí és a korai Walt Disney frontális karambolára emlékeztető animációi tényleg kiválóak, ahogy kiváló már pusztán a váltás ténye is. Csak éppen innentől fogva a film elveszti minden értelmét; csak akkor marad élvezhető, ha az ember szép csendben belefeledkezik a látványba, és nem tesz fel semmilyen kérdést. Már a kongresszus maga sem kapcsolódik különösebben az élőszereplős film-félhez, illetve csak egy mondvacsinált indok köti össze őket a valódi kohézió helyett. A film átmegy egy Stanisław Lem ötleteiből táplálkozó vagy azokból inkább csak ihletet merítő sci-fis antiutópiába - amely blöff marad.
