Non-stop 2. – Kézipoggyász A modern ponyvakrimik egyik legmegbízhatóbb alkotója, Jaume Collet-Serra legújabb, Kézipoggyász (Carry-On) című filmjével megmutatja a Netflix nézőinek, hogyan lehet 2024-ben is izgalmassá tenni egy átlagosnak tűnő repülőteres thrillert. A streamingszolgáltatók előfizetőszámban mérhető versenyét már sok éve magasan a Netflix vezeti, ami nem meglepő. A magát a streamelést is népszerűvé tevő médiavállalat régiólefedettségben és a saját gyártású tartalmai mennyiségét és sokszínűségét tekintve is abszolút leköröz minden más vetélytársat. Ennek viszont sajnos maguk a tartalmak, vagyis a filmjeik és sorozataik isszák meg a levét, ugyanis a „mennyiség a minőség fölött” elve olyan méreteket öltött a Netflixnél, hogy a cég neve már egyet jelent a gyenge színvonalú, politikai agendákkal telenyomott, tömeggyártott szeméttel, amire a megtekintés utáni másnapon már nem is emlékszik az ember. Természetesen a nagy számok törvénye miatt rengeteg fantasztikus film is született a szolgáltató jóvoltából (Roma, Az ír, Házassági történet, A kutya karmai közt stb.), de nem ezt az irányt diktálja a cég gazdaságpolitikája. Sokkal inkább a B kategóriás akciókrimik és kémvígjátékok dominálnak, melyek többnyire közepes (helyenként pedig őrültmagas) költségvetésének nagy része arra a sztárra megy el, akivel a szolgáltató próbálja reklámozni a filmet, hogy az online premier után két nappal már senkit se érdekeljen a borzasztóan megírt, rendezett és eljátszott produktum. Első ránézésre hasonló alkotásnak tűnt a Taron Egerton főszereplésével készült, elképesztően hülyén hangzó Kézipoggyász is, amit viszont nem lenne érdemes ilyen könnyedén leírni. Ethan Kopek (Taron Egerton) egy reptéri közlekedésbiztonsági ügynök, aki terhes barátnője, Nora (Sofia Carson) unszolására úgy dönt, hogy végre tesz azért, hogy szintet lépjen a munkahelyén. A karácsonyi csúcs előtt meg is keresi főnökét (Dean Norris) a fizetésemeléssel, aki ehelyett inkább esélyt ad neki, hogy bizonyíthasson, és a csomagok átvilágításáért felelős posztra helyezi át. Minden szép és jó lenne, ha pár Die Hard-szellemiségben hívő terrorista nem épp karácsonykor tervezne egy orosz ideggázzal töltött bombát csempészni az egyik járatra egy kézipoggyászban, amit pont Ethannek kell átvizsgálnia. Így egy titokzatos bérgyilkos (Jason Bateman) meg is zsarolja hősünket, hogy kivégzik a barátnőjét, hacsak nem engedi tovább a halálos csomagot az ellenőrzésen. A Kézipoggyász egy sokadik tucat-Die Hard (jelen esetben Die Hard 2.) klón lenne, ha nem Jaume Collet-Serra rendezte volna. A spanyol rendező horrorokkal (Viasztestek, Az árva) kezdte a pályát, ami után átnyergelt a thriller műfajába és partnerre talált az éppen akcióhős korszakába lépő Liam Neesonben, akivel négy mozit (Ismeretlen férfi, Non-stop, Éjszakai hajsza, The Commuter: Nincs kiszállás) is összehoztak az évek alatt, amelyek mellé egy Blake Lively-s cápás film is becsúszott (A zátony). Az utóbbi pár évben viszont Neesont Dwayne Johnsonra cserélte és megpróbált egy Disney kalandfilmmel (Dzsungeltúra) és egy DC képregényfilmmel (Black Adam) is szintet lépni, de mindkét mozi csúfos pénzügyi és kritikai bukás lett. Collet-Serra valószínűleg levonta a tanulságot, hogy neki nem a több száz milliós látványfilmek állnak jól, hanem inkább a középkategóriás krimik zsánerében érzi elemében magát. Ezzel pedig el is érkeztünk a Kézipoggyászhoz, ami az idei ünnepi időszak egyik legkellemesebb gyöngyszeme a töméntelen karácsonyi kontentmasszában. Nem kell hatalmas megfejtéseket várni a filmtől, mivel már az első percektől nyilvánvaló, hogy egy ízig-vérig ponyvathrillerrel van dolgunk, amelyben, ha jobban belegondolunk, még koncepciószinten sincs semmi igazán eredeti. A nyilvánvaló Drágán add az életed! összehasonlítás mellett leginkább Wes Craven Éjszakai járatából és Joel Schumacher A fülke című filmjéből kölcsönöz elemeket az egyetlen helyszínre, jelen esetben a repülőtérre korlátozott cselekménnyel, a szorító időkerettel és a főhőssel telefonon kommunikáló antagonistával. Az pedig pláne vicces, hogy Collet-Serra 10 éve is rendezett egy hasonló mozit a Non-stop képében. Mindezeket félretéve viszont egy abszolút kompetensen elkészített, midbudget, high-concept akcióthrillert kapunk, ami nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, hanem a műfaj jól ismert és bejáratott toposzait ügyesen keverve nyújt egy kifejezetten szórakoztató összképet. Jaume Collet-Serra sose volt egy hatalmas auteur zseni, csupán egy tisztes kétkezi iparos, akinek az erőssége a sallangmentes, crowdpleaser akciófilmekre és thrillekre korlátozódik, de azokat tokkal-vonóval képes szállítani. A Hollywood blockbustergyárában való kiégés után valószínűleg felüdülés volt számára újra a saját terepén garázdálkodni a munkásosztálybeli, átlagember és családapa archetípussal, akinek saját gátlásait és démonait leküzdve kell szembeszállnia az erkölcstelen, ártatlanokat fenyegető terrorista gazemberekkel. Az eddig főleg Ratchet & Clank videójátékokat jegyző T.J. Fixman forgatókönyvén ugyan érződnek a tapasztalatlan íróból eredő gyermekbetegségek és pár csúnyább logikai baki is rondítja az összképet, de Taron Egerton figurájának drámáját, a feszültség növelését és megtartását, illetve a kisebb mellékkarakterek és mellékszálak belefűzését a fő cselekménybe is kompetensen oldja meg. Nem várt elképesztően összetett feladat a színészekre sem, de ezen a fronton is több mint korrekten helyt állt a film. A castingot is dicséret illeti az olyan, mellékszerepekben feltűnő, megbízható és profi karakterszínészek miatt, mint Danielle Deadwyler, Theo Rossi, Logan Marshall-Green, Benito Martinez vagy mindenki kedvenc Dean Norrisa. A legutóbb a Tetrisben feltűnő Taron Egerton remekül hozza a sarokba szorított, de zsaruösztönei miatt folyamatosan megoldásokat kereső everymant, aki pár jelenetben Tom Cruise-t megszégyenítően rohan a repülőtér egyik szegletéből a másikba. A sokáig csak az árnyak között mozgó ellenlábas szerepében pedig a vígjátékszerepeiről ismert Jason Bateman meglepő, de kifejezetten jól működő választás, aki közvetlen, de közben szenvtelen mondataival és hideg játékával remek ellenpontjává válik Egertonnak. Kettejük macska-egér játéka adja a film gerincét, ami az átgondolt és profi rendezés miatt még a kicsit hosszúnak érződő, közel két órás játékidő ellenére sem válik sose unalmassá. A Kézipoggyász viszont tényleg ennyi és semmi több. Fel lehetne hozni a helyenként papírízű dialógusokat, a kiszámítható fordulatokat, a vége felé egyre inkább elhülyülő cselekményt, vagy éppen a film közepén lévő, elég rondán megvalósított egysnittes akciójelentet, de igazából nem érdemes. Ugyanis a Kézipoggyász elérte a kitűzött célját, és szerintem néha ez is bőven elég tud lenni egy jó filmhez, főleg ha szembeállítjuk olyan hasonló stílusú mozikkal, mint például az idei A csapda, ami kétszer ennyi ambícióval még ennyit sem tudott elérni. Kicsit sajnálatos, hogy csak Netflixen, nem pedig moziban lehet átélni a Kézipoggyászt, amely a ’90-es évek emblematikus thrillereit megidéző, feszült és pörgős hullámvasút, ami nem vállal hatalmasat, de azt maradéktalanul képes szállítani. Nem lesz belőle klasszikus, de akinek már a könyökén jön ki a Die Hard vagy karácsonykor nézne valamit Kevin kalandjain kívül is, akkor tökéletes adrenalinpumpáló móka lehet a bejgli mellé, akár az egész családdal is. A Kézipoggyász december 13-tól érhető el a Netflix kínálatában. 2024. december 17. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/kezipoggyasz-kritika
