Kultúr Nyáry: Így Elveszítünk Egy Csomó Hőst, Akik Példaképek Lehetnének

Fotó: Valuska Gábor

Semmelweis Ignácot a halálba taszította az orvostársadalom, Papp Lászlótól elvették a világbajnokságot. Megismerhetjük a világ első paralimpikonját, az első diplomás magyar nőt vagy az ötgyermekes forradalmár püspököt. A nagyon nehéz helyzetekben is érdemes a többség véleményével szembemenni, derült ki Nyáry Krisztián új, Igazi hősökcímmel megjelent könyvéből, amiben egészen elképesztő életeket és döntési helyzeteket ismerhetünk meg. A sikeres Így szerettek ők első két kötete után a facebookos történetek másfelé kanyarodnak. Krizsó Szilvia kérdezte a szerzőt.

Tíz emberből hét hajlandó halálos áramütést adni egy kísérleti személynek, ha erre elég határozott utasítást kap, írod az Igazi hősök előszavában. Hozzáteszed, téged első sorban annak a bizonyos három embernek a lélektana érdekel, hogy ők miért tudtak emberek maradni és helyesen cselekedni. Magadról mit feltételezel? A hétben vagy a háromban lennél benne, ha a sors úgy hozná, hogy dönteni kell?

Ez a körülményektől is függ. Azok az emberek, akikről írtam, a jót választották azokban az élethelyzetekben, amelyek sorsfordítóak voltak számukra. Egy ember élete azonban összetettebb. Csomó helyzetben nyilvánvalóan ők sem választották volna feltétlenül a jót. Nagyon könnyű a többséggel együtt menni, és csak utólag derül ki, hogy a rosszat választottuk. Fogalmam sincs, én mire hogy reagálnék. Ami talán a legfontosabb tanulság, ezt Ungváry Krisztián mondta, hogy még a legszörnyűbb történelmi helyzetben is marad az embernek mozgástere a jóra. Ezekből a sorsokból azt tanultam, hogy lehetnek borzalmas helyzetek életünkben, amikor azt hisszük, nincs döntési lehetőségünk, de ilyenkor még egyszer gondoljuk végig, hogy ez valóban így van-e. Kiderülhet, hogy mégis van.


Nyáry Krisztián: Igazis hősök - 33 magyar

Corvina Kiadó, 2014, 256 oldal, 3600 Ft



Ezekben a helyzetekben mi kell ahhoz, hogy valaki jól döntsön? Bátorság, vakmerőség, vagy inkább megszállottság?

Bátorságra mindenképpen szükség van, de ez nem feltétlenül a félelem hiányát jelenti. Ezek az emberek, amikor az életüket kockáztatták, féltek. Sokan közülük le is írták. Ennek ellenére mertek bátor lépést tenni, amivel kockára tették az életüket, egzisztenciájukat, a róluk alkotott képet. Mindezt egy jó cél vagy közügy érdekében. Kell ehhez egyfajta megszállottság nyilvánvalóan, hogy valaki egy ügynek szentelje az életét és szinte monomániásan képviselje azt. Ennek vannak fokozatai. Van, aki egyszerűen csak kitart egy cél mellett, mert tudja, hogy igaza van. És talán ez a fajta jó értelembe vett megszállottság vezet oda, hogy egy Kozma László aki arra teszi fel az életét, hogy megtervezi az egyik első automata számítógépet a világon, akkor azt Mauthausenben is tervezi, meg az ÁVH fogságában is, mert tudja, hogy neki ez a küldetése.


Mit tanultál ezekből a történetekből? Van valami, amire most jöttél rá?

Azt, hogy sosem késő dönteni, hogy mindig érdemes megkérdőjelezni a többségi véleményt, és hogy ez baromi nehéz. Még egy nagyon pici dologban is nehéz szembe menni a többség elvárásaival, és lehet, hogy ez rövidtávon nem kifizetődő, sőt, még az is lehet, hogy az ember életében soha nem lesz az. De mégis csak van valamiféle igazság, ami mellett érdemes letenni a garast.

Az előszóban leírsz még egy kísérletet: ha valamiről sokan állítják ugyanazt, az emberek egy része hajlamos magáévá tenni azt a véleményt, még akkor is, ha szemmel látható, hogy nem igaz. Vagy azért, mert úgy érzi, hinnie kell benne, és ezért inkább becsapja magát, vagy egyszerűen nem mer szembe menni a többséggel. Voltál már olyan helyzetben, ahol a többséghez csatlakoztál?

Persze. Szerintem mindenkinek az élete tele van ilyen döntésekkel, erről szól a divat, meg a trendek. Lehet, hogy valakinek nem tetszik éppen az, ami a divat, de nagyon nehéz szembemenni, mert akkor különcnek számít. Én konfliktuskerülő alkat vagyok, tehát nagyon sokszor hagyom magam, hogy jó, hát ha ez a többség véleménye, akkor ez van és még akkor sem megyek vele szembe, ha én ezzel nem értek egyet. Szerintem azt kell megtanulnunk, hogy kis dolgokban kényszerülhetünk ilyen helyzetekbe a saját kényelmünk, vagy a belső nyugalmunk miatt, de tudnunk kell, hogy mik a nagy dolgok, amikor fontos másképp dönteni.

Hogy találtál rá az Igazi hősök főszereplőire? Bemutatod a világ első paralimpikonját, az első magyar diplomás nőt, az elfeledett aradi vértanút, a műszövőnőt, a lelkészt és a magyar Schindlert is.

Az évek alatt hallottam vagy olvastam egy-egy emberről, akinek megérintett a sorsa, és meg is írtam párat ezekből a történetekből a Facebookon, például az olimpia alatt a sportolókról. Aztán az egyik történet hozta a másikat, az elmúlt egy-két évben már úgy jártam-keltem, hogy tudatosan figyeltem, felírtam magamnak, hogy ennek utána kell nézni. Több mint ötven történetcsírám volt, de figyelembe kellett vennem, hogy ne legyenek egymáshoz nagyon hasonló élettörténetek. És az is fontos szempont volt, hogy néhány oldalon el lehessen mesélni ezeket a történeteket, hogy az olvasók számára befogadhatók legyenek.

Azt tudjuk a mostani szereplőidről, hogy ők adott helyzetben hősként viselkedtek. De más is közös bennük?

Az, hogy kitartottak a döntésük mellett, az igen. Meg, hogy tudták, hogy ők miben jók. Tehát, hogy elég tudatos emberek voltak. Közös az is, hogy hősnek lenni nem azt jelenti, hogy szuperemberek vagyunk. Ezek ugyanolyan gyarló emberek, mint bárki más. Mindegyikükről tudunk egy csomó mindent, ami levesz a szoborszerűségükből és emberibbé teszi őket. Haynal Imre, például, aki rengeteg embert megmentett Kolozsváron, mint kórházigazgató, meg egyébként is a magyar orvostudomány egyik legjelentősebb alakja, borzasztó hiú ember volt, és szerette, hogy amikor vizitel, csodálók mennek utána. Vagy Petschauer Attila vívó, aki az egyik első sportoló celeb volt. Abból, amit a sporttársai leírnak róla, az derül ki, hogy - ahogy ma fogalmaznánk-, kicsit nagy volt az arca, de ettől még ő egyedül nyerte meg a kardcsapatnak az olimpiát. Nem attól válik valaki hőssé, hogy tökéletes és mindig jól dönt, hanem hogy megtalálja azt a pillanatot, amikor jól kell dönteni és hogy van egy célja az életének.

Engem a Semmelweis-történet nagyon megdöbbentett. Nem tudtam, hogy őt, akit a magyar anyák megmentőjének nevezünk, ennyire brutálisan ölték meg. A meg nem értettség, az árulás, ráadásul nemcsak a külvilág, de a saját családja által is, számomra sajnos azt a közhelyet erősíti, hogy a jó elnyeri méltó büntetését.

Mondhatjuk így is, de számomra ennél nagyobb tanulság, hogy miközben a '80-as évekbenaz Orvostörténeti Múzeum már publikálta ezt, amiben Antall Józsefnek nagy szerepe van, mégsem közkeletű ez a tudás. Nekem például Czeizel Endre mesélte el személyesen. Abban benne van a magyar társadalom felelőssége, hogy miközben minden érettségizett ember tudja, ki volt Semmelweis Ignác, a halálának körülményeit nem ismerjük. Nagyon sok hasonló történet van, amiket szeretnénk elfelejteni. A most zajló történészviták szintén arról szólnak, hogy akarunk-e szembesülni azzal, hogy a magyar társadalomnak felelőssége van akár a holokausztban, akár Trianonban, tehát a legnagyobb történelmi traumáinkban, vagy pedig azt mondjuk, hogy ezt valaki más csinálta, mi elszenvedői vagyunk és a fejünk fölött döntöttek. És ezt kicsiben sem szeretjük. Nem szeretjük azt mondani, hogy azt a Semmelweis Ignácot, akit minden évben megünnepelnek a Semmelweis Napon a magyar orvosok, azt a magyar orvostársadalom – ha nem is ölte meg közvetlenül –, de a halálba taszította. Pont azért, mert nem akartak szembenézni azzal, hogy ők maguk a felelősek kismamák százainak a haláláért, márpedig Semmelweis tanaiból éppen ez következett. Ezért inkább megszabadultak tőle. És ezt 150 évvel később sem jó érzés kimondani. Az ember eleve így működik, de szerintem a magyar ember még inkább.

Ezeken a történeteken keresztül mit tanultál meg a magyar gondolkodásmódról? Az kiderül a történetekből, hogy ezekért az emberekért a világ nagyon sok országában rajongtak volna, a sikereiket ünnepelték volna, példaképként tisztelték volna, itthon pedig megalázták, üldözték, kínozták, ellehenítették, sőt, lelki és fizikai értelemben egyaránt megsemmisítették őket.

Hát erről szól az összes magyar származású Nobel-díjas tudós története, amit sokan megírtak már. Talán Szent-Györgyi Albert az egyetlen kivétel, bár ő is kapott azért sok rossz dolgot idehaza. Mi mindenkit elüldöztünk, aztán utólag pedig büszkék vagyunk arra, hogy hány Nobel-díjasunk van. Akik azért lehettek Nobel-díjasok, mert olyan szerencséjük volt, hogy elüldözték őket innen. És írok két olyan emberről legalább, akiknek a hősiességükhöz az is hozzátartozik, hogy lehettek volna Nobel-díjasok Amerikában, vagy bárhol a világon, de hazajöttek, és ilyen módon nem is lettek Nobel-díjasok. Ilyen akár Haynal Imre, akár Kozma László, vagy talán még Bay Zoltán is, bár ő a végén kikerült Amerikába, de már későn ahhoz, hogy a nagy magyar fizikus generációhoz csatlakozhasson és ott legyen mondjuk az atombomba születésénél.

De vajon miért van ez? Miért vagyunk alapvetően irigyek egymásra? Miért nem tiszteljük és ünnepeljük mások teljesítményét? Egy ilyen könyvnek az is célja lehet talán, hogy felnyissa a fiatalok szemét, mert ezen a mentalitáson csak közösen lehet változtatni.

Butaság lenne azt mondani, hogy ilyen a magyar nemzetkarakter, mert nincs olyan, hogy nemzetkarakter, de azért a magyar kultúrában nagyon erősen benne van a felelősség elhárítása. Nem szeretjük kimondani a saját felelősségünket, pedig abból nagyon sokat lehet tanulni. A németeket szokták felhozni, hogy ők hogyan néztek szembe a saját háborús múltjukkal, de nem feltétlenül csak a második világháború, meg a holokauszt ilyen téma, hanem egy csomó minden. Mert abból, hogy elüldöztük a Nobel-díjasokat, meg lehet tanulni azt is, hogy hogyan ne csináljunk így a jövőben, hogyan tartsuk itt őket. Ha nem nézünk szembe ezekkel a dolgokkal, egy csomó olyan készségünket, vagy hasznos tudást elveszítünk, amely később segíthetne. Általában szeretjük befogni a fülünket, és akkor se figyelünk oda, ha előre figyelmeztetnek, meg akkor se, amikor utólag mondják, hogy na tessék, ennek ez és ez volt az oka. Ezen lenne jó változtatni. Így elveszítünk egy csomó hőst, akik példaképek lehetnének. Nagyon jó példa Slachta Margit, aki tulajdonképpen mindenkinek lehetne a hőse, főleg a magyar konzervatív gondolkodású embereknek. Egy mélyen konzervatív, katolikus szerzetesnő. Még sem kell, mert szembe ment egy jobboldali rezsimmel, mert szókimondó volt, mert a női egyenjogúságért harcolt, mert nőként ki mert mondani olyan dolgokat, amit mások nem. De nem kell a baloldalnak sem, mert konzervatív ember volt. Közben pedig példaszerű élet, amit lehetne mesélni, tanítani.

Megdöbbentett, hogy Papp Simon, olajkutató, aki annak ellenére segített a hazájának, hogy börtönbe zárták, kínozták, becsapták. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon én képes lennék erre? Hogy mi mozgatta őt belülről, hogy minden szenvedés és megaláztatás ellenére alkotott, nem csak magáért, hanem azért az országért, amely tönkretette az életét és amely csak azért nem pusztította el, mert szüksége van egyedülálló tudására?

Valószínűleg ettől éli túl. Nemrég hallottam egy rádióinterjút egy holokauszt túlélővel, egy 88 éves magyar nővel, aki azt mondta, hogy a barakkban minden este részletesen elmesélték egymásnak, hogy odahaza milyen színházi előadásokat láttak. Szerinte az tartotta őket életben, hogy volt valami, ami a normalitáshoz kötötte őket. Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha Papp Simon nem kutat tovább a börtönben is olajlelőhelyek után, térképszelvények alapján, hanem feladja. Akkor lehet, hogy belehal.

Az előző két könyved is, ahogy ez is, a múlt hőseiről szól. A jelen hősei nem érdekelnek? Róluk nem akarsz írni?

Érdekelnek, de nem érzem úgy, hogy könyvbe kéne foglalni. Ennek részben az az oka, hogy sokkal könnyebb egy olyan életet megírni, amely lezárult, és így van egy kellő távolság, ezáltal rálátásunk a dolgokra. Nyilván ismerünk sok remek embert magunk körül, de most még nem tudjuk eldönteni, hogy ők hősök-e vagy sem. És van még egy ok: egyszerűen ki kellett jelölni egy határt, mondjuk a 20. század '60-as, '70-es éveinek a végét, amikor még játszódhat egy történet, mert onnantól kezdve már kortárs érzékenységeket sért az ember. Ha nem is él már a történet hőse, de közvetlen rokonai életben lehetnek, és akkor erre figyelemmel kell lennünk. A harmadik ok egészen prózai. Ezekről az emberekről van mit kutatni. Könyvtárakban, levéltárakban egy csomó minden fellelhető róluk, míg kevés élő emberről van, főleg objektívnek elfogadható forrás.

Amik mostanában jól fogynak, azok a szerelmi történetek, meg a sikertörténetek. A történeteid siker- vagy inkább kudarctörténetek?

Az fontos tanulság, hogy ha akarom, siker, ha akarom, kudarc. Ez a legnagyobb magyarokkal így van. Nem feltétlenül csak a magyarokkal, de én róluk írtam. Siker-e az, hogy valaki létrehozza a világ egyik első számítógépét? Siker. Kudarc-e az élete? Bizonyos értelemben igen. Siker-e az, hogy valaki az első magyar nemzetközi színpadi sztár? Persze, hogy siker. De az élete –valamilyen szempontból - mégis kudarc volt, hiszen itthon gúnyolták, megvetették. Az is egy fontos tanulság, hogy relatív, hogy mi a siker, meg a kudarc. Talán egy életet akkor nevezhetünk sikeres életnek, ha a végén az ember azt mondhatja magáról, hogy érdemes volt.

Szerző: Krizsó Szilvia
Nyáry: Így elveszítünk egy csomó hőst, akik példaképek lehetnének - KönyvesBlog