Ha ismerős ez a helyzet, az nem véletlen, ez a híres villamosdilemma, vagy más néven szerelvényprobléma átirata. Az eredeti villamosdilemmában egy vonat szerepel, ami két különálló sínpár felé halad. Az egyiken öt ember, a másikon egy fekszik, és egy váltó meghúzásával eldönthetjük, hogy melyik sínre térjen rá a szerelvény. Ez a kérdés, meg a rengeteg különböző változata már hosszú idő óta foglalkoztatja a filozófusokat és az etika iránt érdeklődőket, és most, az önműködő autók világának közeledtével újra felkapott lehet. A Science magazinban megjelent kutatás is a fenti kérdéskörrel foglalkozott. A kutatásban megkérdezett kétezer ember hatalmas többsége felismerte a morálisan – elvileg, legalábbis a kutatást létrehozók szerint – jobb döntést. Szerintük egy fent vázolt helyzetben a kocsinak le kéne térnie az útról, megölve ezzel akár saját utasát vagy utasait. Még akkor is így vélték az emberek, amikor a kutatók feldobták azt a kedvesen hangzó ötletet, hogy a kocsiban akár a megkérdezettek családtagjai is ülhetnének. Ez az eredmény önmagában nem meglepő. Az eredeti villamosdilemmáról szóló kutatások és tesztek során is hasonló számok jöttek ki az évek alatt, az emberek döntő többsége arra a sínre térne rá, amin csak egy ember fekszik. De mi van akkor, ha én is szeretnék egy önműködő autót vásárolni a jövőben? Itt azonban nem állt meg a kutatás. Egy olyan helyzetet is felvázoltak a résztvevőknek, amiben éppen egy önműködő autó vásárlása előtt állnak, és két modell közül kell dönteniük. Az egyik a morálisan helyes döntések meghozatalára van programozva, a másik viszont minden balesethelyzetben az utasai épségét tartja szem előtt. A megkérdezettek pedig sokkal inkább az utóbbi modellt preferálnák, még úgy is, hogy többségük egyetértett abban, hogy az első változat megvétele lenne a helyes döntés. Fotó: Steve Jurvetson/Wikimedia Önzők vagyunk, és nem akarunk meghalni Azim Shariff, az Oregon Egyetem professzora és a kutatás jegyzője A közelgők tragédiája névre hallgató filozófiai értekezéssel kapcsolta össze ezt a jelenséget. Az értekezés tömören és egyszerűen arra a konklúzióra jut, hogy bár az egész társadalomnak jobb lenne, ha az univerzálisan helyes utat követnénk (ami ez esetben a morálisan döntő önműködő autók vásárlása), valószínűbb, hogy azok nyernek, akik az utasok testi épségét tartanák fontosabbnak. Mert az biztos, hogy ha ez a vásárlói elvárás, akkor az ilyen autókat gyártó cégeknek alkalmazkodni kell hozzá, hogy el tudják adni a modelljeiket (már ha nem a morális döntéshozatal császárai ülnek az ilyen nagy cégek főnöki székében). Az önműködő járműk világa pedig közeledik. A Tesla már régóta kísérletezik önműködő autók gyártásával, a Google egy ideje már használja is őket, nemrég pedig az Uber kopogott be a nagyobb autógyártó cégek ajtaján, hogy rendeljen pár önállóan működő járgányt. Éveken, évtizedeken belül már egészen elterjedhetnek a sofőr nélküli autók, és bár a Google fotózgató kocsijai eddig balesetmentesen kapták le az utcákat, Azim Shariff szerint, mivel egyre több ilyen autó egyre több órában járja az utakat, elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön előbb-utóbb az összes mindenféle balesethelyzetbe. Meg persze azt is mondja a professzor, hogy a kutatásban megkérdezettek attitűdje talán változni fog, ahogy egyre ismertebbé, hétköznapibbá válik az önműködő autók technológiája.
