2025 Július Örök harc, halott idő – A halhatatlan gárda 2.

Örök harc, halott idő – A halhatatlan gárda 2.



Örök élet, múló idő, elpazarolt lehetőségek– valahol ezek között vergődik A halhatatlan gárda 2. Az akciók üresek, a karakterdrámák elsikkadnak, és bár Charlize Theron visszatér, ez sem menti meg a filmet attól, hogy saját mítosza karikatúrájává váljon.


Gina Prince-Blythewood 2020-as, A halhatatlan gárda című akciófilmje meglepően friss színfolt volt a Netflix felhozatalában, amely a végtelenül hosszú pandémiás hónapokban üdítően hatott a zsáner rajongóinak. A film egy csapat halhatatlan zsoldos történetét mesélte el, akik már évszázadok óta vívják harcaikat, miközben az örökkévalóság súlyát cipelve küzdenek összetartásukkal, identitásukkal és az elmúlás elkerülhetetlenségével. Az öt évvel később érkező folytatás, A halhatatlan gárda 2. (The Old Guard 2) újabb kört ígér a halhatatlanság nehézségeivel és a szoros kötelékek súlyával, de sajnos csak ritkán merül mélyebbre a felvetett témákban, miközben akciójelenetekkel próbálja feledtetni a dramaturgiai hiányosságokat.


A második rész felütése szerint Andromakhé (Charlize Theron) már elveszítette halhatatlanságát, de továbbra is vezeti az ősi harcosokból álló csapatot, akik titokban az emberiséget próbálják óvni. A történet gyújtópontjában azonban most Quynh (Ngo Thanh Van), Andy egykori társa áll, aki visszatér a múltból, miközben egy titokzatos cég – élén a beszédes nevű Viszállyal (Uma Thurman) – saját céljaira próbálja felhasználni a halhatatlanok képességeit. A halandókat szívből gyűlölő nő nemcsak a világ sorsát, hanem a csapat belső összetartását is veszélyezteti.

A halhatatlan gárda 2. legizgalmasabb aspektusa továbbra is a halhatatlan karakterek küzdelme az idővel és a fájdalommal.


Quynh, a 16. századi áldozat, akit az előző részben végtelen kíntól szenvedve zártak vasbörtönbe, az új részben bosszúra szomjazva tér vissza. Ez a személyes tragédia jól mutatja, milyen kettősség lakozik a halhatatlanságban: az örök élet nem feltétlenül ajándék, inkább terhet jelent, amely elmélyíti a magányt és azokat a sérüléseket, melyeket az idő nem gyógyíthat be.



A film központi kérdése, hogy miképpen kezeli a fájdalmat egy olyan lény, aki nem hal meg, de érzi a sérüléseket és a veszteséget, a végtelen idő pedig feledtetés helyett felnagyítja a mérgező érzelmeket. Ez az aspektus számos lehetőséget rejt magában, amit a forgatókönyv azonban csak felszínesen érint. Ahelyett, hogy valódi egzisztenciális kérdéseket vetne fel, inkább a kötelező akciójelenetekre hagyatkozik. Ez különösen szembetűnő, ha A halhatatlan gárda második részét összevetjük olyan filmekkel, mint a Hegylakó (1986), ahol a hosszú élet fájdalma valódi karakterdrámává tud formálódni, vagy az Interjú a vámpírral (1994), ami azt vizsgálja, hogyan torzítja el az öröklét az emberi morált és kötődést.

Az Andromakhét és Quynh-t összekötő, szeretet kontra cserbenhagyás motívumaira építő kapcsolat, a megértés és az elidegenedés váltakozása történetesen még érdekes is lehetne, hiszen a film utal arra, hogy egy olyan viszonyról van szó, amely túlmutat a hagyományos, emberi kereteken, sőt akár romantikus hangvétellel is jellemezhető.

De általánosan igaz, hogy a halhatatlansággal birkózó karakterek között kibontakozó konfliktusok hiteltelenek és elnagyoltak, így nem képesek mély hatást gyakorolni a nézőre.
Az áruló Booker (Matthias Schoenaerts) gyötrődését és kirekesztettségét csak néhány mondatban rajzolják fel az alkotók, ezért bűnbocsánata és áldozathozatala az előző film finom karakterépítése után kiábrándítóan felszínesnek hat. Egyedül Uma Thurman hidegen elegáns színészi játéka emelkedik ki némileg az egysíkú szereplőgárdából. Viszály alakja legalább sejtetni engedi a manipuláció és a hatalom mögött húzódó motivációkat, még ha a forgatókönyv nem is fejti ki részletesebben embergyűlöletének árnyalatait.


Míg az első rész akciói szervesen kapcsolódtak a karakterek motivációihoz, és érzelmi töltetük is volt, a második rész inkább egy sor látványos, de steril akciójelenettel próbálja fenntartani a néző érdeklődését. A koreográfia ugyan időnként szórakoztató, különösen a wire-fu jelenetek, de az összkép mégis inkább hat kapkodónak és felületesnek.

A nyitójelenet például – amely egy villában zajló rajtaütés és egy autósüldözés kombinációja – vizuálisan dinamikus ugyan, de érzelmileg üres marad.
A hasraütésszerű misztikum, mely szerint a halhatatlanság egy átadható, illetve elveszíthető képességgé válik, tulajdonképpen a fordulatokat is nevetségessé teszi.

Cselekménybonyolítás terén különösen fájó a film vége, ami sem megnyugtató lezárást, sem valamiféle érzelmileg katartikus pillanatot nem kínál. A váratlan cliffhanger tulajdonképpen azt sugallja, hogy A halhatatlan gárda 2. egy nagy filmegész első fele. A töredékes történet egy olyan világot tár elénk, amelyben az örökkévalóság a cselekményszerkezet szintjén sem hoz megváltást vagy megoldást, csak még több bizonytalanságot.

2025. július 18.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-halhatatlan-garda-2-kritika