Ötven évvel ezelőtt akár Weöres Sándor vagy Illyés Gyula is kaphatta volna az irodalmi Nobelt

A témát ebben részben 'Hírek a Nagyvilágból' david9696 hozta létre. Ekkor: 2016. január 11..

  1. david9696 / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2014. július 12.
    Hozzászólások:
    14,624
    Kapott lájkok:
    284
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Férfi
    A Svéd Királyi Akadémia szokásához híven ötven év után hozza nyilvánosságra a jelöltek adatjait, így néhány nappal ezelőtt épp az 1965-ös díj jelöltjeinek listája volt soron.
    A dokumentumokból kiderül, hogy Solohov (Csendes Donért kapott) díjáról egyöntetűen döntött a bizottság, a következő indoklással:

    „azért az erőért és művészi lelkiismeretességért, amellyel a szerző a Don-vidékről szóló eposzában az orosz nép életének egyik történelmi fázisát leírta”

    Néhány évvel később ugyan Szolzsenyicin (aki 1970-ben gyűjtött be egy Nobelt) és néhány orosz író ugyan kétségeit fejezte ki a Csendes Donnal szemben, állítva, hogy azt nem Solohov, hanem egy 1920-ben elesett fehérgárdista, Fjodor Krjukov írta, de a szerző visszautasította a vádakat.
    A legérdekesebb azonban nem ez, hanem Illyés Gyula szereplése a listán, aki John Lotznak (Lotz János), a Columbia Egyetem nyelvészprofesszorának javaslatára került az igen illusztris társaságba – olyan nagyságok közé, mint Louis Aragon, Samuel Beckett, Jorge Luis Borges, Friedrich Dürrenmatt, Erich Kästner, W. Somerset Maugham, Vlagyimir Nabokov, Pablo Neruda, Ezra Pound, Arnold Zweig, vagy épp Upton Sinclair.
    [​IMG]
    Az íróként, kritikusként és műfordítóként is jegyzett Sárközi Mátyás, Molnár Ferenc unokája így ír erről:

    A svéd költő, Arthur Lundquist látogatást tett Tihanyban Illyésnél, aki szívélyesen fogadta, legjobb borát tette ki a malomkő kerti asztalra (az se volt túl jó), pompás franciasággal társalgott vele párizsi közös emlékeikről és költészetről egyaránt. Svéd vendégének az volt a benyomása, hogy Illyés magyar költőfejedelem, nem szorul Nobel-díjra. Pedig jó választás lett volna. Író és költő volt egy személyben, nem csak magvas és kiváló költemények kerültek ki a tolla alól, hanem például a Puszták népe is. És ha akkor megkapja a díjat, Nobel-beszédében bizonyára emlegette volna néhány ködös mondattal a magyarság gondjait, például az erdélyi kulturális egyenlőség problémáját.

    Illyés Gyulát is idézi, akivel Párizsban találkozott valamikor a díj Solohovnak való átadása után. A népi írófejedelem nem bánta annyira, hogy végül nem ő kapta a megtisztelő díjat:
    “Sebaj. A Nobel-díjat, azzal a rengeteg pénzzel, fiatal írónak vagy költőnek kell adni, hogy élete hátra lévő részében nyugodt körülmények között alkothasson. Ha befutott szerzőnek adják a Nobelt, az olyan mintha a hajótöröttnek akkor dobnák oda a mentőövet, amikor már a part felé lábol a sekély vízben.”
    De megemlékezik Weöres Sándorról is, akinek a neve szintén szóba került:

    Weöres Sándort, a világirodalmi rangú költőt, Stockholmban látta vendégül a Nobel-díj bizottság fontos tagja, ám Sanyika igencsak sokat kóstolt Lundquist konyak-készletéből, elveszetten ült a nagy karosszékben, kedvesen mosolygott és nem csillogtatta konverzációs képességeit.

    Weöres neve egyébként később még egy alkalommal felmerült, sőt, Pomogáts Béla anekdotája szerint 1981-ben a három legesélyesebb jelölt egyike volt:

    Őt, ha jól emlékszem, 1981-ben nemcsak felterjesztették, hanem bekerült az utolsó kosárba. Ugyanis ilyen rosta-szavazások vannak, és a végén már csak három név marad. Czeslaw Milosz kapta abban az időben, abban az évben az irodalmi Nobel-díjat, de az utolsó háromban ott volt Weöres Sándor is. Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a történet, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt.

    Az első – és máig egyetlen – magyar irodalmi Nobel-díjra egészen 2002-ig kellett várni, amikor Kertész Imre Sorstalanság című művével tarolt. Azóta több magyar írót is emlegetnek az esélyesek közt, így Nádas Pétert, Esterházy Pétert, vagy a Nobel-díj előszobájának is tartott Man International Booker Prize tavalyi győztesét, Krasznahorkai Lászlót.