Oidipusz halott – Amitől félünk Ari Aster egyszerre epikus léptékű, mégis kamaradarabszerű horrorvíziója az elnyomás pszichológiai aspektusaiból alkot önmagába visszatérő sorstragédiát. Az Amitől félünk asszociatív képzelettársításokra épülő képsorainak túltelítettsége azonban a film saját, célzott mítikusságát teszi egyre befogadhatatlanabbul mesterkéltté a játékidő előrehaladtával. A szerzői horrorfilmek kortárs trendje az egyre fokozódó társadalmi és ideológiai problémákra kínál direkt reflexiókat. Az olyan népszerű rendezők, mint Alex Garland (Expedíció; Ők), Jordan Peele (Tűnj el; Nem), David Robert Mitchell (Valami követ; Kaliforniai rémálom), Robert Eggers (A boszorkány; A világítótorony), valamint Ari Aster (Örökség; Fehér éjszakák) fogyasztható műfaji köntösbe csomagolják szerzői állásfoglalásaikat, hogy a fantasztikum térnyerésével metaforikusan jelenítsék meg többek között a szexualitás, a gender, a természetvédelem vagy éppen a rasszizmus aktuális kérdésköreit. A felvett alkotói vátesszerep azonban a társadalmi diskurzus előremozdítása helyett gyakran a horrorzsáner hatásmechanizmusát kihasználva igyekszik szilárd meggyőződések sulykolásával sokkolni a közönséget. Beszédes, hogy míg a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának politikai kríziseire jellemzően parabolikus sci-fik (A majmok bolygója; Zöld szója; Mechanikus narancs; Néma vágta) reagáltak, addig a manapság zajló, hasonló társadalmi jelenségeket már elsősorban a horror szemléletmódjával jelenítik meg a filmkészítők. A történetmesélési módszerek átalakulását egyrészről befolyásolhatja a közönség ingerküszöbének fokozatos emelkedése. Továbbá a tömegmédia információátadási stratégiának változásai, az objektív hírközlést egyre inkább felváltó propagandisztikus képi és tartalmi manipulációk hatása a zsánerfilmek fogalmazásmódját és a szerzői alkotók szerepvállalását is meghatározhatja. A jelenségre és a rendezői víziók fejlődésére ráadásul expliciten képesek rávilágítani a korábbi műveket az itt és most jelenével egyértelműen szembesítő diakrón (ön)remake-ek. Az ugyanazon rendezők által készített forrásművek és újrafilmek hasonlóságai a szerzőiség koncepciójának visszatérő motívumkészletét és ismétlődő kézjegyeit modellezik, miközben a remake-ek transzformatív jellege a gyártási stratégiák újdonsült lehetőségeit használják ki a folyamatosan változó kulturális viszonyrendszerhez való adaptálódás érdekében. A látványos megújulás ráadásul az olyan rendezők esetében leginkább szembeötlő, mint Tim Burton (Frankenweenie – Ebcsont beforr), Lorcan Finnegan (Vivarium), Guy Nattiv (Skin), Ninja Thyberg (Pleasure) vagy Damien Chazelle (Whiplash), akik sikeres rövidfilmjeiket bővítették ki egészestés változatokká. Ari Aster szintén saját 2011-es kisjátékfilmje, a Beau újraforgatásaként készítette el legújabb, Amitől félünk című horrorját. A mindössze hat perces eredeti történetet három órássá bővítő film azonban már gigászi játékidejével előrevetíti Aster túlzó mértéktelenségét. Mindkét produkció azonos kiindulóhelyzetet vázol fel: Beau anyjához készül látogatóba, de indulás előtt valaki ellopja a lakáskulcsát, ezért kénytelen otthonába zárkózva várni, miközben kísérteties külső ingerek tartják félelemben. Már a 2011-es, amatőr körülmények között készült változat is előrevetíti Aster későbbi jellegzetes kézjegyeit: a szubjektív nézőpontokat, a közeli beállítások és a nagylátószögű, mélységi kompozíciók kontrasztját, a horror műfajától többnyire idegen, világos, nappali képeket, valamint a családi konfliktusok és az örökség problematikájának kiemelését. A Beau – alacsony költségvetéséből fakadó – minimalizmusa ellenére remekül érzékelteti a főhős fejében lezajló események és a valóság konfrontációit. A 2011-es történet ugyanis végig a Beau elméjét reprezentáló lakásban játszódik. Képzelt félelmei leginkább auditív módon, különböző beszűrődő hanghatásokon keresztül manifesztálódnak. Így az otthonba betörő késes gyilkos figurája sem képes ártani Beau-nak. A végzetesnek ígérkező döfés végül az elkövetőt sebzi meg, mivel ő csak a mindennapok kihívásaira adott extrém, pszichés válaszreakció kivetülése. Ezek hátterében pedig egy torzszülött rémként megjelenő anya elnyomásának traumája lapul. Ehhez képest az Amitől félünk öt szürreális fejezeten keresztül taglalja Beau metaforikus életútját, hogy végül ugyanerre a következtetésre jusson. Aster rendezése mindössze elemeire bontva, részleteiben vizsgálja újra a korábbi mondanivaló kontextusait. Némileg ugyan árnyalva, de érdemben nem kibontva azt a hatalmi pozíciók nyíltabb feltárásán keresztül. Beau (ezúttal Joaquin Phoenix alakításában) saját identitása felett próbál sikertelen kontrollt gyakorolni. A passzív főhős életét azonban a világ kisembereihez hasonlóan folyamatosan a külső tényezők, az őt körülvevő világ kisebb-nagyobb nehézségei határozzák meg. Legyen szó akár egy palack víz megvásárlásáról vagy egy közeli családtag elvesztéséről. A mindennapi konfliktusokból adódó félelmek felnagyítása során viszont Aster – egyfajta groteszk Freud-paródiaként – a minden pszichés gond mögött rejlő anyakomplexusra vezeti vissza Beau határozatlanságát. A tehetős üzletasszony anya ráadásul egzisztenciálisan szintén meghatározza fia életét. Ezt a traumatikus függőséget fejezik ki a film epizódjait gondolati síkon összekötő folyamatos gyerekkori visszaemlékezések is. Beau anyjához fűződő toxikus viszonya a férfi utódnemzésének ellehetetlenítésén keresztül korlátozza a főhős életének kiterjesztését. Beau pszichés izolációja továbbá egy olyan rémálomképben jelenik meg, mely során anyja – a fiú saját elméjét szimbolizáló – sötét padlásszobába zárja gyermekét, ahol az elfojtott szexualitás ödipális konfliktusa végül egy hatalmas péniszszörnyben manifesztálódik, aki a fiú apjaként kerül bemutatásra. Aster remake-jének kibővített narratívája azonban a hasonló direkt szimbólumokon túl kevés megfogható ötlettel szolgál. A konkrét megszületéssel kezdődő történet a nyitóepizód magányától jut el a diszfunkcionális családi viszonyrendszer modellezésén keresztül a középső, harmadik fejezet önreflexív csúcspontjáig. Ez az erdei színházban játszódó epizód a közönség és az alkotók közötti határvonal elmosásával igyekszik újraértelmezni Aster szerzői pozícióváltását. Mivel az önremake-et készítő rendezők maguk is befogadókként kénytelenek viszonyulni korábbi filmjükhöz azok átértelmezése, valamint újraalkotása érdekében. A valóság és a képzelet, a tényleges társadalmi folyamatok és azok művészi reflexióinak összemosása azonban olyan ellentmondásokat eredményez a zavaros narratíva során, melyeket Aster csupán egy-egy szürreális poénnal vagy anarchikus akciószekvenciával próbál sikertelenül feloldani. A történet utolsó két fejezete a továbbiakban az életút negatív antitéziseként ismétli erőltetetten újra a korábban tapasztaltakat. A megérkezés az anyai házba az elfojtott komplexusokat hozza direkt módon ismét felszínre. A lezáró epizód pedig a halál és az újjászületés motívumait kombinálva teszi körkörösségében állandóvá a látottakat. Míg a film nyitójelenete a csecsemő Beau szubjektív nézőpontjából mutatta meg a szülés folyamatát, addig a záróepizód az anyaméhbe való metaforikus visszatéréssel indít, miközben hősünk az életet és az újjászületést szimbolizáló vízen hajózik be egy sötét barlang mélyébe, ahol szembesítve lesz anyja ellen elkövetett, jócskán felnagyított „vétkeivel.” Így a filmet alapjaiban meghatározó gondolatkörök: a bűntudat, az anya-fiú kapcsolat pszichés traumái és az önreflexióval prezentált örökség hálózatosan kapcsolódó motívumai egy mitikus tárgyalás során kerülnek bíróság elé. A görög színházat idéző átriumban zajló ügymenet a sorstragédiák színpadiasságával kecsegtet, mégsem von le meghatározó következtetéseket. A nézőteret a film korábbi szereplői töltik meg, ezáltal nyomatékosítva a résztvevői és a befogadói élmény összefonódását. A film önmagára adott nyílt reakciója viszont éppen a tényleges tartalom hiányára világít rá, mintsem értelmet tudna adni a megjelenített pszichés káosznak a világban zajló traumatikus őrület tükrében. Az Amitől félünk nem több az Oidipusz-mítosz kortárs trendekre szabott, csömörfilmszerű, silány újraértelmezésénél. 2023. április 20. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/amitol-felunk-kritika
