2021 November Oltogató poénok, nem lobbanó szerelem – Nagykarácsony

Oltogató poénok, nem lobbanó szerelem – Nagykarácsony



A Nagykarácsony nem akar több lenni annál a cukros romantikus vígjátéknál, mint amire a néző vágyik. Nevezhetjük ezt jó pontnak, és akármennyire is vannak részek, ahol bőven lehetne fejlődnie, ez valószínűleg senkit nem fog érdekelni.

Az első magyar karácsonyi filmre hív Tiszeker Dániel második alkotása, és egy ideig éltem a gyanúval, hogy ez csak amolyan marketingfogás. Nem azért, mert ne hinném, hogy karácsonyi film, hanem mert láttunk mi már az elmúlt években első magyar horrort, első magyar szocialista vámpírfilmet, első magyar szarvasvadászos thrillert. Persze kétes dicsőségek ezek néha, hiszen kérdéses, hogy volt-e már horror, és azért valljuk be, nem túl nagy a verseny a magyar szarvasvadászos filmek között.

De egy biztos: a karácsonyi film az más pálya, ott tényleg verseny van. Mármint lenne, ha tényleg lett volna eddig ilyen. De tényleg nem volt. Próbálom pörgetni az emlékeimet, és az újkori magyar filmgyártásban, mondjuk azt, 1990 után, egyetlen olyat ismerek, ami végig karácsonykor játszódik: A vizsga.

Na, hát ez nem olyan film! A ’80-as évek óta töretlen népszerűségű karácsonyi romantikus filmvígjáték valóban nem volt még idehaza,

pedig mennyivel édesebb a Nagykarácsony csókja a Times Square helyett a Várkert Bazárban…
Nem röhög! Az emberek szívesebben nézik a saját arcokat saját helyszíneken. Ez – illetve ennek hiánya – az, amire rájöttek az alkotók. Magyar moziba magyar tűzoltót!

A film főszereplője ugyanis Arnold (Ötvös András) aki egy rosszul sikerült lánykérés után jön rá: igazából tériszonyos. Tűzoltóknál nem előny. Terápiás céllal helyezik ki a karácsonyi vásár betlehemes próbái mellé. Igazi szakmai kihívás, gondolhatnánk, így nem csoda, hogy a lelkesedés sem tombol a tetőfokon. „Itt ülni egész nap, és reménykedni, hogy tűz lesz” – mondja a vásár egyik szereplője. És lesz tűz, de nem úgy. Erről majd később. A végállomás persze – ezt nyilván tudni lehet már a 20. percben – a betlehemes játékot betanító fiatal, kedves tanítónő, Eszter (Zsigmond Emőke) szívének megszerzése. Mindeközben jöhet néhány tűzoltós poén, ahogy egymást oltják (bocs!), egy kis önmarcangolás az exszel, aztán a happy end. Megvan a recept.


Saját helyszínek, saját arcok, ismert, máshol és máskor jól bevált dramaturgia. Ezek az alkotóelemek. Ami a helyszíneket illeti: az alkotók hangsúlyosan Budapesten játszódó történetet mutatnak. A Citadella tetején tanyázó öngyilkosjelölt, a kivilágított Andrássy út, a dramaturgiai fordulópontot hozó Vígszínház, a Deák téri óriáskerék. És persze a betlehemes és a karácsonyi vásár helyszíne, a nevén nevezett, már-már sastamási módon burkolatlanul szponzori szerepben feltűnő Várkert Bazár. Ez utóbbi belefér, ha közben végignézhetjük Budapestet. A helyszínben egyébként nagyjából ennyi van. Nincs plusz jelentése, nem főszereplő a város, szolid háttér esti világítással.

Szerencsére az ismert arcok csak az epizódszereplőkre vonatkoznak. Jó, persze, Scherer Péter schererpéterezik picit, Pokorny Liának nyilván ott kell lennie, Hernádi Judit csúnya karácsonyi pulcsija a legcsúnyább a magyar filmtörténelemben, Csuja Imre pedig még tűzoltó egyenruhában is falusi polgármester. A rendező Tiszeker Dániel Szabó Kimmel Tamást is meghívta egy szerepre, amiben Szabó Kimmel Tamást alakítja. Ez talán betudható egy gegnek, hiszen Tiszeker éppen azzal a Made in Hungáriával lett ismerős casting direktorként, ami Szabó Kimmel első filmje volt.

A főbb szerepekben azonban szerencsére jóval kevésbé a bulvár szempontok érvényesülnek, mintsem a jó szereplőválogatás.
Zsigmond Emőke 10 évvel ezelőtt játszotta el eddigi egyetlen főszerepét, A halálba táncoltatott leány egyöntetű negatív kritikái után, már ami a filmet illette, a Nagykarácsony szerethető figurájaként nagyon is szükség volt egy népszerűbb, kritikailag is elismertebb alkotásban való szereplésre. Kedves rendezők, kedves castingosok, hol hagytátok eddig őt?!


Ötvös András egy fokkal jobb helyzetben volt. A ma már 37 éve színész 2013-ban kapta áttörést jelentő főszerepét Bodzsár Márk Isteni műszak című filmjében, de a szintén idén bemutatott Becsúszó szerelem előtt neki is 8 év telt el az újabb főszerepig. Megjegyzem, Orosz Ákossal és Dékány Barnabás tűzoltó kollégákkal együtt mind részesei voltak Tiszeker első filmjének, a #Sohavégetnemérősnek. De még mindig lehetne több belőlük, jó volt őket újra látni. Ha kevesebb is a teljesen új arc, mint az előbbinél, de azért van: külön pacsi Egger Gézáért, kit eddig alternatív társulatokban láthattunk színházban, kicsit meggyűrt, sok alkoholt leküzdeni képes, rendkívül eredeti tűzoltó karakterét, Zolit, azonban sokáig nem felejtjük. Végig az ő spin-offján járt a fejem.

Noha a rendező első filmje sokkal inkább volt tekinthető egy hosszúra nyúlt telefonreklámnak, valahogy mégis több szerelmi szál szorult belé, mint a mostaniba.
Pedig ez egy romantikus film, az pedig egy… Wellhello videoklip. Nem állítom, hogy Zsigmond Emőke és Ötvös András között ne lenne meg a kémia. Sőt, különösen jó két új arcot látni egy szerelmi sztoriban. Sokkal inkább a kettőjük kapcsolatát dolgozták ki kevésbé. Néhány egymást kerülgető jelenet után jön a színházi fordulópont, s közben érezhetően több figyelem fordult a tűzoltó jelenetek kidolgozására és a bazári élet szereplőinek bemutatására. Amelyek közt valóban sok a jó humorral bemutatott jellemkomikum. Nincs ezzel semmi baj, csak kimaradt lehetőség, hogy egy egész ország szerelmes lehessen a főszereplőkbe.

Marad tehát a karácsonyi mese a szeretetről, a magányról és a társaslétről, forraltborról és a bazári háttérben csendesen meghúzódó Carol of the Bellsről. Nem hiába, a Reszkessetek, betörők! óta várunk egy igazi magyar karácsonyi filmre.

2021. november 25.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/nagykaracsony-kritika

 

Nagykarácsony

Megérkezett a mozikba az első karácsonyi magyar romantikus vígjáték. Elmondjuk, hogy sikerült a Welhello-film alkotójának új rendezése.

Az elmúlt évtizedben Magyarországon sokkal egészségesebb filmkultúra alakult ki, mint amit a megelőző harminc évben láthattunk. Végre egyensúlyba kerültek a populáris és a művészfilmek, illetve a nagyközönség is közelebb érzi magához a hazai alkotásokat, mint korábban. Szívderítő, hogy a kétezres évek primitív vígjátékaival és amatőr romkomjaival szemben mostanában színvonalas módon igyekeznek a magyar filmkészítők meghonosítani új műfajokat (pl. horror, thriller) és felemelni kevésbé nívós zsánereket. Utóbbira hozhatjuk példaként a tavalyi Habot, aminek giccses alapkoncepciója biztosan megosztja a nézőket, ugyanakkor kétség kívül kerek történetet mesél el, nem lógnak le a vászonról alakításai és a párbeszédek, illetve jól megfogható gondolatokat közöl a világról. Ehhez képest a frissen debütált magyar romantikus vígjáték, a Nagykarácsony visszavezeti a hazai közönséget a szirupos hollywoodi románcok gyenge magyar másolatainak ezredfordulós világába. Tiszeker Dánielék arra ugyan ügyeltek, hogy ócska vagy nem professzionális snittek ne kerüljenek a végső vágatba, valahogy mégis azok az erőltetett színészi gesztusok és párbeszédek köszönnek vissza, illetve egy totálisan valószerűtlen történetbe csöppenünk, amiket az utóbbi években meghaladni próbált a hazai szakma.



A legnagyobb baj a magyar műfaji filmekkel, hogy hollywoodi társaikkal ellentétben nem tudnak egyértelmű értékválasztásokat, értékellentéteket (a közönség számára általánosan jónak vagy rossznak tekintett viselkedésmintákat és világszemléletet), tisztán körvonalazható hősöket (akit a közönség egységesen elfogad vagánynak, sármosnak, gonosznak stb.) és az itthoni viszonyokra jellemző konfliktusokat, illetve párbeszédeket felállítani. Utóbbi kettő klasszikus probléma, részletes kifejtést nem igényel, előbbi hiányosságokról viszont mindenképpen szót kell ejteni. A Nagykarácsony lényegében a poszt-kádári világ vígan antiintellektuális közegében, szociálisan leépült és kiszolgáltatott társadalmában, ingoványos morális viszonyaiban, valamint irigység és érdekek övezte világában boldogan megmártózó opusz. Ha Kelet-Európában kitaláltuk a roncsfilm elnevezést, bátran alkalmazhatjuk azt jelen ünnepi alkotás esetében is. A Nagykarácsony roncs-romkom. (Csupán mellékes, ám fontos észrevételként érdemes hozzáfűzni a gondolatmenethez, hogy a roncskultúra az alkotók zeneválasztásában is hűen megmutatkozik – sajnos. Vajon kinek a füle vágyik Kaláka helyett inkább diszkó-pop feldolgozásra?)



Fontos kiemelni, hogy formailag – a hiteltelen módon kivitelezett zárósnittet leszámítva – megfelel a professzionalitás követelményeinek a film, ami nagy szó a sötét múlt tekintetében. Ellenben tartalmilag ugyanabban a posványban merül el, mint a tizenöt-húsz évvel ezelőtti rossz emlékű magyar komédiák. Különösen szemet szúr ez egy olyan ideológiájában és hősábrázolásában tisztaságra törekvő műfaj esetében, mint amilyen a romantikus vígjáték. Egészen addig nem születhet jó magyar romkom, amíg nem sikerül világos különbséget tenni etikus és nem etikus viselkedésformák között, illetve tiszta, sikeres és intelligens hősöket ábrázolni a vásznon. Konkrétabban fogalmazva, jelen mű esetében nem kéne ünnepelni és fő humorforrásnak tekinteni az ügyeskedést vagy a kiégett-elvált ötvenesek egzisztenciális megtörtségéből származó cinikus poénokat. Ez bizony korszakos feladat a magyar filmkultúra számára, de félő, hogy a problémát csak akkor sikerül majd megoldani, ha a társadalom értékvilága is megváltozik.



https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-nagykaracsony/67364