A platformjátékot sokszor még ma sem övezi az a tisztelet, amit megérdemelne; jobbára butácska műfajnak tartják, amiben Mario (vagy egy hozzá hasonló alibifőhős) elugrál A pontból B-be. Ez a vélekedés bőven túlhaladott, mert egyrészt már a Mario-játékok sem itt tartanak egy jó ideje, másrészt maga a zsáner is sokat fejlődött. Aki 1998-ban végigtolta a Heart of Darknesst, az tudja, hogy egy platformjáték is lehet olyan, mintha mozifilmet néznénk – de akár korábbra is visszamehetünk, a nyolcvanas évek második felébe, amikor kicsírázott a műfaj legszebb vadhajtása, a Metroidvania. A Metroid és a Castlevania után ezzel az izzadságszagú szóval jellemzi az angol sajtó azt az irányzatot, amiben akció és kaland is keveredik az ugrabugrába, és a világ sokkal kevésbé kötött, mint a hagyományos platformjátékokban (mert általában a főhős egy irtózatos nagy labirintusból indul, és mehet, amerre lát). Ennek az evolúciónak az eredményeit ápolja szépen a pc-re és Xbox konzolokra nemrég megjelent Ori and the Blind Forest. Az újonc (de több veterán fejlesztővel alapított) Moon Studios játékát nehéz nem szeretni, és ezt nem külsőségekkel éri el (bár a grafika is megkapó). Szépen bedolgoz egy távol-keleti mesemotívumokra építő történetet a felfedezhető helyszínek közé, és ezzel össze is köti azokat. Régen volt olyan, hogy egy platformjátéknak őszintén kíváncsi voltam a sztorijára, de miután az első negyedórát megnéztem (ami szomorúságában nagyjából a Bambihoz fogható), teljesen elkapott a cselekmény. Onnantól kezdve segíteni akartam ennek az Ori nevű, rókaszerű fehér szellemállatkának, hogy visszahozza a fényt a címbeli megvakult erdőbe, és újra találkozhasson melák barátjával (jó, azt nem mondtam, hogy a történet bonyolult, viszont nagyon hangulatos, és ha elég sokáig játszunk, felsejlik némi mögöttes mondanivaló is). Fotó: oriblindforest.com Játékmechanikailag zéró újítást találunk, viszont az ismert paneleket szépen sorolja a játék, ahogy haladunk előre az egyre furfangosabb pályákon. Hősünk közben folyamatosan fejlődik, ahogy trükkösen, vagy éppen nehezen nyitható ajtók mögé elrejtett energiabogyókat gyűjtöget, és ezáltal újabb képességekre tesz szert, amikkel persze újabb helyszíneket érhet el vagy könnyebben bánhat el ellenfeleivel – tényleg a szokásos recept. De a sok furfanggal megtervezett helyszínek nagyon stílusosak, és a pályákon átívelő mese újabb és újabb sorai hajtják előre a játékost. Minden platformjáték gyenge pontja, hogy könnyen túl nehézzé válik – és ez volt az, amiért például a Kickstarter egyik zajos és csodaszép sikerét, a 2012-es Giana Sisters: Twisted Dreamset elkaszáltam –, de az Ori and the Blind Forest aránylag jól oldja meg ezt a problémát. Na nem mintha nem volnának bosszantóan nehéz részek, amiknek sokszor neki kell futni, és amiknél megrándulnak a kontroller falhoz vágásához szükséges izmok. De míg a legtöbb játékban ilyenkor a legutóbbi mentésponttól kell újrakezdeni az egészet, az Oriban a játékos maga tehet le – némi energia fejében – mentéspontot, és nyilván a nehéz részek elé fog ilyeneket tenni. Így az izzasztó pályarészletek szinte rögtön újrapróbálhatók, amíg végre nem sikerül a dolog (vagy a kontroller nem landol a falon). Az Ori and the Blind Forest nem reformálta meg tehát a műfajt, de nem is volt rá szüksége: szép és okos program, és műfaji forradalom híján is az egyik legjobb platformjáték jelenleg. Sokkal, de sokkal több A pontból B-be ugrálásnál. http://index.hu/tech/2015/04/25/ori_and_the_blind_forest_kritika/
