A Californium névre hallgató játék szó szerint Philip K. Dicknek írt szerelmeslevél (legalábbis a Darjeeling és a Nova Production fejlesztői ennek nevezik): alapjáraton van benne egy napsütötte, hatvanas években érlelt Kalifornia és egy Elvin Green néven futó, nem túl tehetséges író, akinek az agyát már némileg kikezdte a sarki kisboltból literszámra szállított alkohol és a sarki, még kisebb boltból szerzett drog. Mindez már önmagában könyörög a pszichedéliáért, ezt pedig gond nélkül meg is kapjuk, elsőként egy hangtól, amely konstatálja nekünk, hogy nemcsak lecsúsztunk, de feleségünk is elhagyott minket, ideje lenne összeszedni magunkat – illetve a valóság még egyszer köszönőviszonyba kerül velünk annyiból, hogy egy munkatársunk üzenetet hagy a rögzítőn: két hete nem kapja meg tőlünk a leadandó hirdetési anyagot, az ügyfél már ki akar minket rúgatni, úgyhogy esetleg jelenjünk már meg az irodában. Aztán minden összeborul. A környezetünkben látható televíziók azt vibrálják nekünk (római számokkal, ráadásul), hogy hány ponton van elcsúszva a valóság (glitchek, glitchek mindenütt!), ezeket kell megkeresnünk. Minden egyes furcsaság máshogy jelentkezik: a tárgyak önmaguktól mozognak, eltűnnek vagy újra megjelennek (ezeket sokszor fényjelenségek vagy a lámpa pislákolásai kísérik) – ha ezekre ill. az ezek helyén megjelenő szimbólumokra rákattintunk, átömlik „egy másik valóság” oda, ahol mi vagyunk – ha pedig az összeset megtaláljuk, akkor… nem spoilerezünk. (De, annyit azért mégis, hogy az első hat glitchet saját lakásunkban kell megtalálnunk és a tévéből szóló hang is – aki/ami lehet akár Isten, akár saját fantáziánk, akár VALIS is, csak hogy kötelezően elkezdjük lehivatkozni PKD munkáit – jelzi nekünk, hogy ez bizony csak a tutorial volt, mehetünk ki az utcára és egyedül dolgozó, egyedül létező íróként szembesülhetünk a kinti forgatag borzalmaival.) Kalandjáték és rejtett-tárgy-felfedező játék egyszerre a Californium, ami legalább annyira szól az alternatív, diktatórikus jövőről vagy a robotok benépesítette Marsról, mint gyermekünk elvesztéséről, az írói blokkról vagy arról az örök kérdésről, hogy mit jelent embernek lenni. Ráadásul, érdemes előrebocsátanunk: nem is adja magát könnyen a játék – ha valaki szereti a lassabb tempójú, konspirációkban és képzelgésekben gazdag játékokat, ahol a hang és a látvány legalább annyira furcsa, mint maga a történet (a 2D-ben megjelenő karakterek határozottan egyedi képet biztosítanak, az egyszer biztos), az imádni fogja a Californiumot. Ha valaki egyszerű és egyértelmű játékot keres, küldje tovább a játék linkjét legfurcsább ismerőseinek és keressen valami mást – garantáltan megspórolja magának a fejfájást. Mi inkább a valóságot megmásító ábécét keressük inkább és azokat a betűket keressük a falon, amelyek csak szökőévenként egyszer ugranak fel. A hangok azt mondják, megéri.