2021 Július Permanens vakáció – Idő

Permanens vakáció – Idő



Sokunk ábrándozik arról, hogy rohanó világunkból kiszakadva egy érintetlen, egzotikus tengerpart mellett öregszünk meg. M. Night Shyamalan legújabb filmje, az Idő (Old) nem kicsit rondít bele ebbe az idillikus képbe, mégsem ez lesz a legnagyobb sirámunk.

Bizarr történetek, mesteri félelemkeltés, parádés vizuális megoldások és borzalmasan ízléstelen, filmgyilkos fordulatok. M. Night Shyamalan eddigi munkásságának nagy részét nagyjából így lehetne összegezni. Talán, ha nem kizárólag ő írná filmjei forgatókönyvét megismételhetné a Hatodik érzék vagy A sebezhetetlen bombasikerét. Legújabb alkotását, az Időt Pierre Oscar Lévy és Frederik Peeters Sandcastle című képregényéből dolgozta át. A meredek sziklákkal körbehatárolt tengerparton játszódó történet bizarr, gyönyörűen fényképezett és borzongató. Mindemellett zavaros, vontatott és tovább bővíti Shyamalan indokolatlan fordulatfétiseinek listáját.

A horror/thriller műfaj(ok) előszeretettel alkalmazzák az egy helyszínre korlátozódó kamaratörténeteket. Bizonyos esetekben kizárólag csak a feszültségérzet fokozása érdekében élnek a klausztrofóbia eszközével (Vaksötét, Élve eltemetve, Fűrész), másszor viszont allegorikus jelentéssel ruházzák fel a zárt terekben játszódó eseményeket (A platform, Kocka, It Comes at Night). Utóbbi kategóriába tartozó alkotások annyiban érdekesebbek, hogy további értelmezési réteggel gazdagítják a történetet, így

az elemi félelem vagy szorongás ábrázolása mellett egy jobbára szociológiai-lélektani olvasatot is kapunk.
Shyamalan Idő című filmje ez utóbbi kategóriát bővíti, ráadásul mindezt megfűszerezi egy igazán érdekes esztétikai húzással, nevezetesen azzal, hogy a börtönként funkcionáló tér ez esetben nem egy nyomasztó és lepusztult családi ház, nem egy szűkös koporsó és nem is egy rideg betonszoba, hanem egy napsütötte, egzotikus tengerpart. A horror zsánerétől meghökkentően szokatlan helyszínválasztás egyébként szintén nem új dolog, legutóbb Ari Aster alkalmazta meglehetősen hatásos módon Fehér éjszakák című remekében. Ezzel együtt is egyedi hangulat járja be Shyamalan alkotását, mivel egy trópusi tájhoz aligha társítunk elemi borzongást.





Hasonlóan vélekedett a film központi karaktereit tömörítő Cappa-család is, akik háromnapos felhőtlen kikapcsolódásra érkeztek a földi paradicsomba. A természet lágy ölén álló hotelt a múzeumi kurátorként munkálkodó anyuka, Prisca (Vicky Krieps) találta, aki két gyermekével, Trenttel és Maddoxszal, illetve férjével, Guy-jal (Gael García Bernal) érkezik a menő szállodába. Prisca élete válságban van. Férjével való kapcsolata vakvágányra szaladt, nemrégiben pedig egy daganatot is találtak a hasában. A biztosítási szakértőként dolgozó Guy kedves figura ugyan, de nem képes kockázatot vállalni és kilépni saját árnyékából, mert mindenben a veszélyt látja, ezzel pedig módszeresen hidegíti el magától feleségét.

Az ígéretesen induló nyaralás első napján a hotel igazgatója felajánl nekik és még néhány vendégnek egy egyedülálló élményt. Kiviszik őket egy, csak kevesek által ismert, különleges természeti adottságokkal rendelkező partszakaszra, ahol eltölthetnek egy napot, mielőtt a hotel egyik munkatársa visszahozná őket a szállásukra.

A partszakasz pedig valóban csodás, egészen addig a pontig, amikor a maréknyi „szerencsés” kiválasztott ráeszmél, hogy fizikailag képtelen elhagyni a vízmosta partokat.
Ha mindez nem lenne elég, hőseink azzal is szembesülnek, hogy a börtönként funkcionáló parton sokkal gyorsabban telik az idő (egy óra leforgása alatt kb. két évnek megfelelő idő pörög le), így az öregedés folyamata is ijesztő gyorsasággal megy végbe. Ettől a ponttól a film többnyire a szokásos narratíva mentén működik. A ráeszmélés-hitetlenkedés-próbálkozás eseményláncolatát idővel felváltja a kétségbeesés és az egymásra mutogatás.



Azok a bezártságot tematizáló alkotások, melyekben egy csoport ember kénytelen egymás társaságát hosszabb ideig eltűrni, a látványosság híján többnyire rétegzett karakterekkel, ügyesen komponált konfliktusokkal és folyton változó erőviszonyokkal nyerik meg a nézők figyelmét. Az Idő karakterei sajnos távol állnak a rétegzettségtől éppen ezért az egymás közti dinamika sem eredményez igazán emlékezetes interakciókat. Shyamalan két alapvonásra sematizálta karaktereit. Adott nekik egy hivatást és kiosztott köztük egy-egy sajátos betegséget. Így született meg az epilepsziás pszichológus, a paranoid-skizofrén főorvos, a már említett rákos múzeumi kurátor vagy éppen az nárcisztikus-személyiségzavaros-anorexiás sugar baby (végülis ez is egy foglalkozás).

Minderre Shyamalan még rá is tesz egy lapáttal, és unos-untalan hangsúlyozza a karakterek hivatását.
Mintha mindenkit csak két dolog határozna meg az életében; az hogy mit dolgozik és milyen betegség gyötri. Néha úgy tűnik, az alkotó arról akar értekezni, hogy a saját szakterületünkön kívüli perspektívákra mennyire vakok vagyunk, annak (rész)igazságait egyetemes igazságként kezelve szakbarbárként szemléljük és próbáljuk meg irányítani a világot, szűkös kognitív burkot képezve magunk körül. Ennek igazságát azonban nehéz megítélni, mivel az Idő nem ad elég támpontot a megítéléséhez. És, nem, szó sincs arról, hogy a film nehezen érthető vagy titokzatos lenne. Egész egyszerűen nem bontakoztatja ki a megkezdett gondolatmeneteit, helyette kínosan elnyújtott szekvenciákon keresztül szemlélteti a szenvedés, káosz és félelem egyre fokozódó stációit.



Az Idő szándékosan vagy véletlenül, de Bunuel Az öldöklő angyalát idézi (a filmről egy podcast-adás keretein belül beszélgettünk), ahol egy jómódú emberekből álló csoport ragad egy fényűző szobában, látszólag bármiféle ésszerű magyarázat nélkül. A két film közti párhuzam ezzel nem áll meg, ugyanis a csoportdinamika, egymás paranoid méregetése, illetve a fokozatos mentális és testi leépülés szintén hajaznak egymásra. Nagy kár, hogy a rendezői tudatosságban ilyen analógiákat már nem húzhatunk. Bunuel ugyanis biztos kézzel tartja fenn a film misztikusságát, sosem ad fizikai magyarázatot arra, hogy hőseink miért képtelen elhagyni a dohányzószobát, ezáltal allegorikus értelmezésre sarkalja nézőjét. Az öldöklő angyal konzisztensen végigvisz egy gondolati ívet, ezáltal a néző fejében világos kép alakulhat ki a tanulságot illetően.

Shyamalan alkotásának ezzel szemben két tanulsága, pontosabban szólva két lezárása van.
Az első allegorikus síkon értelmezhető és a film kétharmadát követően bontakozik ki; eszerint az idő múlására a sztoikus nyugalom jelenti a megoldást. Vagyis az öregedést emelt fővel, méltóságteljesen, múltbeli hibáinkkal számot vetve érdemes kezelni. Ezzel szemben egy, a film végi „fordulat” egy második lezárással szolgál, ami teljesen szembemegy a korábban felvázolt gondolatisággal és fizikai síkra tereli a filozófiai problémát.

Az első a klasszikus értelembe vett univerzális tanulság, mely közhelyes ugyan, de legalább őszinte. A második a shyamalani plottwist-pornó ízléstelen végterméke, mely azon túl, hogy nem különösebben elmés, teljes egészében zárójelezi a film során felépített allegória jelentőségét. Spoilerezés elkerülése végett e kiszámítható fordulat részleteitől megóvjuk az olvasót, s egyben azt kívánjuk, bár így tett volna Shyamalan is a nézőkkel.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ido-2021-kritika