[h=1]Az Aral-tó esete[/h] [h=3]Totális ökológiai katasztrófa egyetlen emberöltő alatt[/h] Egyszer volt, hol nem volt, volt valaha egy meseszép tó Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán határvidékén. A tavat két bővizű folyam táplálta, az Amu Darja délről és a Szir Darja keletről. Területe 68,000 négyzetkilométer volt, és ezzel a világ negyedik legnagyobb sóstavaként tartották számon. A tónak különleges, gazdag élővilága volt. Halászata és a kapcsolódó feldolgozó ipar egykor több, mint 30.000 ember számára nyújtott megélhetést. Vízét 113 halászhajó járta, és a Szovjetunió haltermelésének 1/6-át adta. Halászok az Aralon 1952-ben Mujnak kikötője a harmincas években Mujnaki halkonzervek A környező aszályos, sivatagos területek lakói szívesen töltötték itt szabadságukat: Fürdőzők az Aral tóban Azonban az negyvenes évek végén a szovjetek elhatározták, hogy a tavat tápláló folyamok mentén öntözőcsatornákat építenek, hogy rizst, dinnyét, gyapotot termelhessenek a Kara-kum sivatag aszályos területein. A nagyszabású építkezésről a szovjet híradások esetén szokásos szuperlatívuszokban számolt be a filmhíradó: <span style="font-family: georgia, palatino;">[video=youtube;zs8VCSEiGq0]https://www.youtube.com/watch?v=zs8VCSEiGq0[/video] Gondos kezek valósították meg a pihent elméből kipattant ötletet, és a eredmény nem is maradt el. No, hát éppenséggel nem lett Üzbegisztán a világ vezető rizstermelő nagyhatalma... viszont a mértéktelen vízkivétel miatt a tó szintje 1960-tól fogva megállíthatatlanul apadni kezdett! Így zsugorodott a tó (Forrás: Wikipedia, by NordNordWest) Sebaj - mondták az orosz vízmérnökök - mi sem egyszerűbb ennél, csak meg kell fordítani az Irtis, Iszim, Pecsora és Tobol folyamok folyásirányát, építeni egy 2500 km hosszú csatornát a sztyeppén, és máris föl lehet tölteni az Aralt az Ob folyó vízével! Hogy a munka haladós legyen, föld alatti atomrobbantásokkal kívánták átrendezni a terepet. 1971 márciusában meg is történt az első, 15 kilotonnás robbantás Vasjukovo falu közelében, eredménye egy 750 méteres kráter és erős nukleáris szennyezés lett. 1975-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nyomására a tervezett, tovább 250 robbantást átmenetileg felfüggesztették. Ez így is maradt egészen 1986-ig, amikor is hivatalosan is leállították a költségesnek ígérkező építkezést (egy mai becslés szerint kb. 40 milliárd USA dollárból lehetne megépíteni a csatornát). A soha el nem készült csaknem háromezer kilométeres Sib-Aral csatorna nyomvonalterve Ekkoriban a mujnaki kikötő már hat éve használhatatlan volt. A megfeneklett halászhajókat sorsukra hagyták, a lakosság nagy része elvándorolt. Az egykori halászkikötő ma már több mint 150 km-re van az Aral tóból megmaradt pocsolyától. Hotel Mujnak A városka egykori főutcája Halászok esőköpenyben és gumicsizmában nehezen hihető, hogy valaha zordon, esős időjárás lehetett itt Ahogyan a tó kiszáradt, sókoncentrációja egyre emelkedett, ehhez élővilága nem tudott alkalmazkodni, és folyamatosan pusztult. A már kiszáradt medert homokviharok kavarták fel, és sóval terítették be a környéken termesztett haszonnövényeket. Ezen homokviharok, valamint az általános vízhiány a halászat után hamarosan a mezőgazdaságot is tönkretette. A Mujnakba vezető út jobbra-balra látszik, hogy itt már a gyomok sem élnek meg A helyi lakosoknál gyakorivá vált a torokrák, a tuberkolózis, és más légzőszevi megbetegedések. A proteinhiányos táplálkozás miatt az emberek anémiásokká váltak, és a csecsemőhalandóság az egekbe szökött. Mumifikálódott haltetem a Barsekelmes (egykori) sziget közelében A sziget természetvédelmi terület volt, sőt, jogilag még ma is az, csak már kissé okafogyottan. Azért az Aral vidékén még most is járnak hajók... a sivatag hajói, a tevék pihennek a partra vetett halászhajók árnyékában. (A Karakalpakiját a kilencvenes években egy lengyel filmrendező újrafestette, hogy az ökológiai katasztrófáról forgatott dokumentumfilmje drámai hatását fokozza.) 2004-re a tó elvesztette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át. Az egészben az a legmegrázóbb, hogy mindez alig egyetlen emberöltő alatt történt. Néhány még ma is él azok közül a halászok közül, akik egykor ezeken a hajókon dolgoztak. Ainaev Musa 13 éves korában ment ki először halászni az Aral tóra mára már csak ez a fénykép maradt neki Dokumentumfilm sok archivval az Aralról http://ritkanlathatotortenelem.blog...tas&utm_medium=facebook&utm_campaign=blhshare
[h=1]Az Aral-tó pusztulása és megmentési kísérletei.[/h] Ázsia egyik legismertebb természeti értéke, az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén helyezkedik el. A Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön található lefolyástalan sóstó pusztulása a jelenkor egyik legnagyobb ökológiai és humanitárius katasztrófája. A katasztrófához vezető út Az 1960-ban még 68 900 km²-es kiterjedésű, északkeletâdélnyugati tengelyű tó hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, a délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig 3000 kilométert tett ki. Átlagos mélysége 16 méter volt, a legmélyebb pontján pedig elérte a 63 m-es mélységet is. A tavon több mint 1100 kisebb-nagyobb, 2200 km²-nyi összterületű sziget helyezkedett el. Mára a világ egykor 4. legnagyobb tava több részre aprózódott, és vízszintje az elmúlt évtizedben újabb 5 méterrel csökkent. De hogy is kezdődött a tó agóniája? Már az 1870-es évektől sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátakat emeltek az Amu- és a Szir-darjára, és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek, gyakorlatilag lecsapolták őket, ráadásul a rossz szigetelés miatt a víz 50-70 százaléka is elszivároghatott a sivatagos talajba. A mezőgazdasági termelés elősegítését célzó csatornázás árnyoldalaira már a 19. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (például A. I. Vojejkov klimatológus). A szovjet uralom éveiben ennek ellenére további csatornákat építettek, s a második világháború után hozzáfogtak Türkmenisztán és a Golodnaja-sztyepp nagy vízigényű rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer létesítéséhez. Manapság hajók megfeneklett roncsai jelzik a tó drasztikus visszahúzódását. Bár ezzel komoly veszélybe sodorták az Aral-tó vízutánpótlását, illetve az első baljós jelek is megmutatkoztak, további csatornák épültek, mint a Déli-Golodnaja-csatorna (11 kmÂł/év) és a Karsi-csatorna (5 kmÂł/év). Az öntözött területek nagysága 1970-re elérte a 74 ezer km²-t; ugyanakkor az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott, sókoncentrációja az 1960-as 9,6-10,3 ezrelékről az 1990-es évekre 34-35 ezrelékre emelkedett. S hogy mi az összefüggés a csatornázás és a vízszintcsökkenés között? A csatornázással párhuzamosan a tavat tápláló két folyó (a Pamír-hegységben eredő Szir-darja és Amu-darja) mellé rendkívül vízigényes gyapotot ültettek nagy mennyiségben. 1988-ban a két folyó eredeti vízmennyiségének már csupán a töredéke jutott el az Aral-tóba. Emiatt csökkenni kezdett a tó víztérfogata és vízfelszíne, az eredeti partvonal helyenként mintegy 100-150 km-rel beljebb került, a kiszáradás pedig növényvédő szerekkel szennyezett sós pusztát eredményezett. Az egykor tópartra épített halászfalvak több tíz kilométerre kerültek a nyílt víztől. Az egykor vízparti Mujnakban üzemelt a Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzeme, ma már a településtől csak fél napos utazással érhető el a tó. Valaha évi 44 ezer tonna halat halásztak itt, mára az iparág teljesen összeomlott, munkahelyek tízezrei szűntek meg. Az Aral-tó pusztulásának folyamata. A látványos zsugorodás eredményeként 1989-re az Aral-tó északi és déli fele gyakorlatilag már kettévált. Később a déli tómeder rendkívül gyorsan pusztult tovább, és 2003-ra ez újabb két részre (keleti és nyugati) szakadt. A Déli-Aral-tó vízfelülete újabb 6 év alatt drámaian csökkent, a keleti tó szinte teljesen el is tűnt - bár erre már korábban is volt példa. A kiszáradás egészségügyi következményei A tó kiszáradása mérgező anyagokat hagyott maga után, amit a szél szétszórt a környéken. Gyakoribbá váltak a homokviharok és felgyorsult a talajszikesedés. Ez belekerült a környéken élő emberek, állatok szervezetébe, beleépült a táplálkozási láncba. A térség lakóinak egészségi állapota lesújtó: az emberek alultápláltak és vérszegények. A világon itt a legmagasabb a nyelőcsőrákos megbetegedések aránya, a környék rákos betegeinek 80 százaléka a rák eme formájában szenved. Évek óta feltételezik, de mára bizonyított tény, hogy a megbetegedések egyik oka a gyapotföldeken használt növényvédő szerek és gyomirtók intenzív használata. Dr Spencer Wells, a National Geographic Társaság szakértője, korábban az Oxford Egyetem humán genetikusa DNS-mintát vett a környék lakosságától, és széleskörű genetikai károsodást tárt fel. A kutatás a 8-OhdG jelzőmolekula szintjére koncentrált, és azt mutatta ki, hogy ennek szintje átlagosan 3,5âszer magasabb, mint az USA-ban vett mintákban. Ez az arány a mezőgazdasági területekhez közel élők esetében ötszörös volt. Ez a molekula a génállományra kifejtett stresszfaktort mutatja, jelenléte jelentősen emeli a rákos megbetegedések, a cukorbetegség és az érelmeszesedés kockázatát. Az Aral-tó katasztrófája több generációra is kihathat. A genetikai mutáció örökítésével nem csupán az ott élők esetében kiugróan magas a rákos megbetegedések valószínűsége, hanem gyermekeik és unokáik is veszélyeztetettek. A jelenleg helyzet és a lehetséges kiutak Az üzbég kormány nem ismeri el a katasztrófát. Bár a gyapotföldeken használt kemikália és az ott élők egészségi állapota közötti kapcsolat évek óta ismert, az üzbegisztáni gyapottermeléssel nem hagytak fel, ez ugyanis az ország legfontosabb exportcikke. Pozitív fejlemény viszont, hogy 2005 augusztusában már megépült a Kokaral-gát Kazahsztánban az északi és a déli tórész közé, és így az északi medencében a vízszint 8 méterrel emelkedett a negatív rekordszint fölé. A szegényebb Üzbegisztán nem tudja megvalósítani a déli medence vízszintjének megemelését, de ha az északi medence visszanyeri régi vízszintjét, a tervek szerint átengednek vizet a délibe is. A három részre szakadt Aral-tó 2010 augusztusának végén. Bár úgy tűnt, hogy az Aral-tó 2020-ra gyakorlatilag teljesen el fog tűnni, a Világbank és a kazah kormány közös erőfeszítéseinek köszönhetően a tó ismét elérheti az egykoron virágzó és hatalmas halfeldolgozó üzemmel bíró Aralszk kikötőjét, amely a tó pusztulása miatt mintegy 100 km-re került a parttól, jelenleg viszont ez a távolság hat kilométerre csökkent. A kiszáradt mederben ugyanakkor olaj után kutatnak. További megoldási lehetőséget jelentene a Volga vagy az Ob vizének idevezetése, a Pamír olvadó gleccsereinek a tó irányába történő csatornázása, és a gyapottermesztés csökkentése. http://www.zoldmuzeum.hu/az-aral-to-pusztulasa-es-megmentesi-kiserletei
[h=1]Az Aral-tó haldoklásának legutóbbi képei az űrből.[/h] Fokozatosan darabokra szakadt az Aral-tó az elmúlt évtizedekben, és a jövőben várhatóan még több, kisebb részre válik szét. A legújabb műholdképek látványosan mutatják, hogy közel 8000 négyzetkilométerrel csökkent az egyre sósabbá váló tó területe az utóbbi tíz évben. Alakítsuk termőfölddé a sivatagot! Ez volt az egyik jelmondata annak a programnak, amelynek keretében a Szovjetunióban növénytermesztésbe próbálták bevonni a száraz ázsiai pusztákat. Az 1960-as években indult program keretében az Amu-darja és a Szir-darja folyók vizét, amelyek az Aral-tavat táplálták, intenzíven használták a gyapottermesztéshez. A terv szerint a sivatagos területek a bőséges vízellátás révén gazdag termőföldekké alakultak volna. Az Aral-tó képe 2000-ben, az 1960-as partvonal helyzetével (NASA) Az Aral-tó az öntözés előtt a negyedik legnagyobb területű édesvizű tó volt bolygónkon. Az intenzív vízhasználat és az erős párolgás miatt azonban a vízfelszín mai kiterjedése mindössze 12 százaléka az eredetinek, és a víztömeg is tizedére csökkent. Az Aral-tó képe 2009-ben, amikor a délkeleti medencéje szinte teljesen kiszáradt (NASA) Az elmúlt időszakban évről-évre zsugorodó tó vízkészletét a 2006-os, különösen aszályos év is súlyosan érintette, 2008 és 2009 folyamán pedig egyáltalán nem érkezett víz az Amu-darja folyóból. Mindez főleg az Aral-tó déli részének fogyását gyorsította fel - a délkeleti tómedence ekkor szinte teljesen eltűnt (ahogy ez a fenti képen látható). A 2010-es év kedvezőbb volt a Pamír-hegységben bekövetkezett intenzív hóolvadás miatt - azonban ezzel az áradással sok iszap is érkezett, amely főleg az Aral-tó délkeleti felében rakódott le. Utóbbi sok helyen kiszáradt, és a műholdfelvételeken látszólag ezért nőtt meg a sötét terület nagysága. Az Aral-tó képe 2010-ben, amikor a Pamírban történt hóolvadás részben ismét feltöltötte a dékeleti medencét (NASA) A Terra műhold MODIS detektorának legutóbb közölt felvételein jól látható a vízborította terület csökkenése 2000 és 2010 között. A zsugorodás során összesen mintegy 8000 négyzetkilométerrel csökkent az Aral-tó területe az elmúlt évtizedben is - ami a Balaton vízfelületének közel 14-szerese. A vízszint csökkenése miatt a korábban összefüggő tófelület két nagy egységre, egy északi és egy déli részre vált szét, ezek közül is a déli szintén kettő, ma már csak rövid szakaszon érintkező, elnyúlt darabra különült el. A kép nagyobb méretben a NASA honlapján Google Earth Sajnos a területen csak a növénytermelésnek hozott hasznot a sok víz elöntöntözése. A halászatból élőknek egyre kevesebb munka jutott, a tó vize egyre sósabb lett, és a kiszáradt tófenékről a szélfújta por még nehezítette is a mezőgazdaság helyzetét azokon a helyeken, ahol a termőföldekre rakódott le. Kisfilm a vízterület csökkenéséről (NASA) http://www.origo.hu/tudomany/vilagu...ugorodik-reszekre-valik-es-kiszaradt-sos.html
