A túlélők szigetén az ember a legnagyobb ellenség --Rust -- A világ egyik legújabb játék-őrületének neve Rust, és annak ellenére imádják, hogy még el se készült. Ráadásul egyáltalán nem sétagaloppra hív, eleinte többször halunk majd meg, mint ahány naplementét látunk. És mégis mindig visszatérünk. A Rust egy új divat egyik jeles képviselője: készítői ahelyett, hogy előrendelést vennének fel a majd egyszer elkészülő játékra (illetve tulajdonképpen annak ígéretére), inkább megengedik, hogy mindenki azonnal játszani kezdjen a pénzéért, betekintve a még béta fázist sem elérő játékba. Fizettél, hát játssz, mi pedig közben reszeljük a világot, javítjuk a hibákat, és folyamatosan rakosgatjuk be az újabbnál újabb elemeket. Egyre többen, főként a független fejlesztők köréből választják ezt a bevezetési és értékesítési módot, amely a jelek szerint működik is. De persze az egész mit sem érne, ha maga a játék gyenge eresztés lenne, erről azonban a Rust esetében szó sincs. Nézzük először a kerettörténetet. Egyedül ébredünk egy szigeten, meztelenül, mindennemű információ és háttér nélkül. Kezünkben egyetlen kődarab, szakadt hátizsákunkban pár fáklya és két kötszer. Hideg van - ez nem a Lost hívogató, trópusi szigete. A kijelző szerint félig van tele a hasunk étellel, és szinte riasztó gyorsasággal kezdünk éhesedni. Más játékoktól eltérően nincs oktató mód sem, itt bizony csak magunktól jöhetünk rá, mit kell tennünk: ráadásul sietni kell, a 45 perces nappal után jön a 15 perces éjszaka, ahol még hidegebb lesz, ettől még gyorsabban fogy az ételből szerzett energiánk, ráadásul a hollywoodi filmek "kéken világító éjszakái" helyett itt tényleg szuroksötét lesz, még a Hold fényénél is alig látunk valamit. Így pedig egy pillanat alatt a nyakunkat törhetjük, ha a semmibe lépünk egy szikláról, vagy belesétálhatunk egy vadállat karmai közé. Az első napok úgy telnek, hogy tényleg másodpercről másodpercre küzdünk a túlélésért. Fát kell vágnunk, hogy megépíthessük első, kezdetleges kuckónkat, követ törnünk, hogy őskori szintű eszközökkel láthassuk el magunkat. Védtelenebb állatokat kell keresnünk, és addig rohannunk utánuk egy szakócát lóbálva, míg leteríthetjük őket a húsukért és bőrükért. [video=youtube;AZsZld8ePDo]http://www.youtube.com/watch?v=AZsZld8ePDo#t=357[/video] Az első pár kísérletnél szinte biztos, hogy nem érjük meg a következő reggelt. Kimerülünk a fa- és kővágástól, elfogy az energiánk, az éjszaka hidege villámgyorsan leszívja maradék életerőnket, vadászat közben beleszaladunk egy vadállatba, leesünk egy szikláról, vagy épp egy embertársunk lő hátba (erről nemsokára bővebben is értekezünk(. Mindenesetre készüljünk fel asztalcsapkodásra és a káromkodási tudásunk rohamos fejlődésére, mivel sokszor fogjuk újrakezdeni. Ráadásul, ha a Rust-ban valaki meghal, akkor tényleg meghal. Nincsenek plusz életek, mentett állások: , végünk, és újra meztelenül ébredünk azzal a rohadt kővel. Ha viszont eljutunk odáig, hogy legalább már egy kis készletet felhalmozunk az ajtóval ellátott kuckónkban (ezt a játék jelenlegi fázisában csak mi tudjuk kinyitni, mások csak fáradságos munkával törhetnek be), van nálunk némi tábortűzön megsütött vadhús, csináltunk pár kezdetleges ruhát az éjszakai hideg ellen, ráadásul egy hálózsákot is összeférceltünk, amely egyfajta visszatérési pontként funkcionál halálunk esetén, akkor mondhatjuk azt, hogy túléltük a legelső fázist. Sóhajtva hátradőlni azonban nem lehet, tulajdonképpen a játék során soha. A következő fázisban elkezdhetünk fejlettebb eszközöket készíteni (jobb fejszét a hatékonyabb gyűjtögetéshez, alapvető fegyvereket, és egy faház építőelemeit), majd jön az első nagy építkezés. Deszkákat vágunk a fából, és alapelemekből felépítjük első igazi házunkat, ahová már kemencét is teszünk, amiben fémeket olvasztunk, és jönnek a még fejlettebb eszközök... Miközben sosem szabad megfeledkezni az ellenséges környezetről, az éhségről és a hidegről, arról, hogy itt bizony még térkép sincs, a nap járása és a tereptárgyak alapján kell hazabotorkálnunk, ha messzire kószálnánk. Aztán itt jön a legnagyobb kihívás, maga az ember. A Rust ugyanis MMO játék, tehát nyilvános szervereken, valódi, emberi játékosokkal együtt lépünk be, és fel kell készülnünk arra, hogy a szigeten bármikor felbukkanhatnak mások is: egy gyanakvó francia ugyanúgy, mint egy vérszomjas orosz. És bizony, a tapasztalatok alapján ez szintén nem a Lost, vagy valamilyen csoportos robinzonád, ahol az emberek azonnal csoportba tömörülnek és "összezárnak" a külső veszedelemmel szemben. Itt ember tényleg embernek farkasa, a játékban töltött hetek alatt átlagosan tízből csak egy-két olyan embert találtunk, amelyik ne ellenségesen közelített volna. Furcsa, amikor egy játék mutatja meg leginkább az ember embertelenségét: minden amellett szólna, hogy tényleg összefogva, egymást segítve, új technológiákat tanítva, az erőforrásokat megosztva fejlődjön egy közösség, ehelyett napokon belül csutkára tekert hangerőn figyeljük majd, hallunk-e emberi lépteket a környéken, és fejvesztve menekülünk az első kétlábú megpillantásakor. A játék első hónapjai alatt máris kialakultak az általános védekezési és támadási stratégiák: már nem elég fházat építeni, a faajtót betörik, az ablakon bemásznak. Befejezetlen házakhoz falépcsőt építenek és a tetőn át pottyannak be, hogy kiraboljanak. A fémajtót a radioaktív, elhagyatott gyárakban fellelhető robbanószerekkel durrantják át. Megvárják, míg kilépünk a házból, és akkor lőnek le, hogy így bejuthassanak a tároló dobozainkig. Távolról követnek, és amikor megszedtük magunkat, a visszaúton antanak hátba. Egyszóval, nincs nyugalom soha, bármilyen fejlettek is leszünk egy idő után. Volt már, hogy hetek alatt felépített házat, felhalmozott készleteket, fegyvereket és ruhákat sikerült elveszíteni néhány perc alatt, hogy aztán nincstelenül kezdődjön újra minden, mintha csak akkor léptünk volna be a szerverre legelőször. De talán pont ez, a veszély és a halál folyamatos közelsége ad egyfajta extra adrenalinlöketet, amit a hagyományos játékokba beleszokók már nem éreznek. Mert bármennyire kitalált is a Rust világa, és bármennyire kezdetleges még a félkész játék megvalósítása, az eddigi játékok közül ez áll a legközelebb a valósághoz. Ahhoz a kiábrándító, félelmetes valósághoz, amit mi magunk, emberek teszünk ilyenné. És talán épp ezért megyünk vissza minden egyes halál, kifosztás és csalódás után, mikor már kidühöngtük magunkat: mert az élet, és a túlélés az igazi kihívás. http://www.technet.hu/game/20140211/a_tulelok_szigeten_az_ember_a_legnagyobb_ellenseg/#a3
