2025 Október Sápadt holdfénynél az ördöggel korcsolyázni – Fekete telefon 2.

Sápadt holdfénynél az ördöggel korcsolyázni – Fekete telefon 2.



Az idei év Stephen King-reneszánszában Scott Derrickson nem adaptál, inkább idéz: a kissé sótlanra sikerült Fekete telefon 2-ben a túlélés bűntudata és a múlt kísértetei fonódnak össze a ’80-as évek horrorvilágával.


Az idei év mintha Stephen Kingről szólna. Az évet A majom indította. Nyárra a némileg atipikus The Life of Chuck jutott. Az őszi dömpinget pedig A hosszú menetelés indította útjára, melyet hamarosan követ majd az Az-sorozat és A menekülő ember új feldolgozása is. Most azonban helyet kér magának a horrormester fia, Joe Hill is, méghozzá a néhány oldalas novellájából nagyjátékfilmmé duzzasztott Fekete telefon második részével.

A Fekete telefon 2. néhány évvel azután veszi fel a vonalat, hogy Finney Blake (Mason Thames) túlélte a Portyázó névre hallgató gyerekgyilkos (Ethan Hawke) kegyetlenkedéseit, sőt, bosszút is vett elrablóján. Csakhogy a kisközösség hősévé válni nem csak dicsőséggel jár. A kis Finney-ből Finn lett: az első részben megismert fiú traumáit fűbe és verekedésbe fojtó, mogorva, nyurga kamasszá cseperedett. Még mindig hallja a telefon csöngését, még mindig látja a kerítés mögött leselkedő Portyázó alakját. De már csak tompa rezignáltsággal fogadja a vele élő múlt bosszantó jelenlétét. A film középpontjába így ezúttal húga, Gwen (Madeleine McGraw) kerül, aki Finnhez hasonlóan szintén rendelkezik egyfajta „ragyogással” – álmaiban megnyílik számára a múlt, ezáltal pedig a jövő is. Egyre csak befagyott tavak alatt rekedt szellemgyerekeket lát, akik a jégre karcolt betűkön keresztül próbálnak üzenni a túlvilágról.


Scott Derrickson legnagyobb horrorsikere, a Sinister snuff filmjeit idéző képsorokkal teremti meg Gwen hátborzongató álomvilágát,
a Super 8-ra és Super 16-ra forgatott képsorok zizegéséből, imbolygásából, a kép szemcsézettségének bizonytalanságából nyerve feszültséget. Az éjszakai sötétben is fehéren világító hóban sűrűn csordogáló vér. A jéggel borított ablakon át befelé figyelő gyerektestek, melyek már csak szomorú utánrezgései egykori hús-vér önmaguknak. Mint egy régi kazetta, melyet újra és újra visszatekerünk, amíg meg nem értjük, mit üzennek a zajos képsorok.


Egy éjszaka azonban saját anyja szól a lányhoz az álombéli telefonon keresztül – ez a hang vezeti el Gwent, Finnt, valamint a lány kamaszszerelmét, Ernestót (Miguel Mora) az Alpine Lake-i kereszténytáborba, ahol anyjuk egykor táborvezetőként dolgozott az ötvenes években. A táborba tartván a fiatalok hatalmas hóviharba keverednek, és mire leszáll az éj, kiderül, rajtuk kívül csak néhány ember lakja a tábort: az első ránézésre kissé nyugtalanító felügyelő (Demián Bichir), szarkasztikus unokahúga (Arianna Rivas) és két fontoskodó, bigott alkalmazott.

A klausztrofób pince helyét így a második részben a behavazott tábor veszi át. A csöndes, kisvárosi poklot a kietlen, isten háta mögötti tundra váltja fel.

A Fekete telefon 2. kamarahorror-jellege miatt bezárva maradunk a havas tájba, bezárva Gwen álmaiba, Finn traumáiba.
Így már a Portyázó sem hús-vér gonoszként, hanem a tudattalan rétegeiben, álomképként, síron túli telefonhívásként kísért, ahogy Finnt és Gwent is egyszerre próbálja visszarántani abba az időbe, amit görcsösen próbálnak maguk mögött hagyni.



A Fekete telefon 2. egyszerre akar szólni Finn poszttraumás dühéről, Gwen ébredező képességeiről és bimbózó első szerelméről, a testvérpár és gyógyulófélben levő alkoholista apjuk törékeny kapcsolatáról, sőt, az anyjuk öngyilkossága mögött álló valódi okokról is.

A gyerekek az apjuk árnyékában élnek, aki maga is anyjuk tragédiáját próbálja eltemetni alkoholba és önostorozó magányba. Finn dacos tompultsága ugyanez a folyamat. A fiú, aki nem akart olyanná válni, mint a saját apja, minden mozdulatával egyre közelebb kerül hozzá. Gwen pedig, akárcsak egykor édesanyja, ugyanúgy túlérzékeny arra, ahogyan a múlt időn kívüli lenyomata álmok képében próbál áttörni a jelenbe. A trauma, a bűntudat, a düh, a vallásban vagy a szerekben való menedékkeresés a félelem elől – a Fekete telefon családjának tagjai ugyanabban a körforgásban élnek, csak más évszámot írnak a naptár tetejére.

A Fekete telefon 2. némileg úgy viszonyul elődjéhez, ahogy az Álom doktor viszonyult a Ragyogáshoz: nem egyszerűen folytatás, hanem visszatérés.
Visszatérés oda, ahol a múlt nem múlt el, csak eltemetődött (a kissé szájbarágósan használt behavazódás motívuma is ezt sugallja), és most, ebben a kizökkent térben és időben próbál újra a felszínre törni. A hóval borított táj, a bezártság, a valóság és képzelet közötti lebegés, a fiatalok különleges képességei és az őket rettegésben tartó, baltával a kézben üldöző gyilkos képe mind King (és Stanley Kubrick) világát idézik. Így a Fekete telefon 2-ben metaszinten, a művészeti genealógiában is kísért az apa-fia örökség szelleme.

De a film maga is egy kísértet – méghozzá popkulturális értelemben. Nemcsak cselekményidejével és A ragyogás-párhuzammal hozza el a nyolcvanas éveket, de Gwen álomharca a roncsolódott arcú, de kegyetlenségéből mit sem vesztő gyerekgyilkossal is a Rémálom az Elm utcában-filmekre hajaz – csak éppen annak népszerűségét adó szellemét felejtették el megidézni. A Fekete telefon 2. cselekményéhez leginkább hasonlító epizód, a Rémálom az Elm utcában 3. – Az álomharcosok például pontosan tudta, hogyan kell a rettegést játékossággal keverni, hogyan lehet a legborzongatóbb képsorokba is belecsempészni a kreatív ötletekre való rácsodálkozás felszabadító hatását. A Fekete telefon 2. ezzel szemben túlságosan is komolyan veszi magát.


Görcsösen próbál a kortárs család- és traumafeldolgozás-fókuszú poszt-horror trendekhez illeszkedni
ahelyett, hogy beleállna abba a campségbe, amit az ördöggel vívott álomharc alapötlete és az ehhez társuló nyolcvanas éves setting tálcán kínál.


Derricksonék rossz karakterekre helyezik a fókuszt. Mintha elfelejtették volna, hogy az első rész sikerét leginkább a kreatív maszkjaival azonnal horrorikonná váló Portyázónak köszönhette. Így a második részt is sokkal inkább az ő szórakoztatóan visszataszító figurája köré kellett volna felépíteni ahelyett, hogy álombéli szellemalakját pusztán a családi mintákkal és örökségekkel való szembenézés katalizátorává redukálják. Pedig Ethan Hawke láthatóan (de inkább hallhatóan) élvezi, ahogy a démoni maszk mögé bújva höröghet olyan Stephen Kingesen direkte eltúlzott horrorgonosz-mondatokat, mint hogy „a bűn feneketlen verme vagyok”. Csak sajnos a film körítése nem hagyja, hogy ezt mi is ugyanennyire élvezhessük.

Derrickson rendezése túl sótlan és humortalan ahhoz, hogy olyan szórakoztatóan is tálalja a hófödte álomvilágban baltával a kézben korcsolyázó Portyázó képét, mint ahogy az papíron hangzik.
Még az is jobb lett volna, ha a rendező a Stranger Things által popularizált, Spielberg-Goonies-Joe Dante-féle nosztalgikus gyerekhorror-recept kínálta nyolcvanas évek-pastiche esztétika irányába indul – ha már az első rész üde színfoltját jelentő cserfes indiánfonatos kiskamasz is egy Tizire kísértetiesen hasonlító, elmeharcot vívó, önjelölt mártírhősnővé cseperedett. De hiába az ügyes gyerekszínészek, még egy Stranger Things-epizód alatt is jobban izgulunk az egyébként látványosan nem fogyatkozó szereplőgárdáért, mint a Fekete telefon 2. álomjáró lányáért és szellemlátó bátyjáért. Nem épül a feszültség, nincs valódi veszélyérzet. A két órára nyújtott történet néha meglehetősen lassacskán, nyögve-nyelősen gördül előre. Nincsenek váratlan fordulatok, váratlan halálok, váratlan meglepetések.


Kiszámítható cselekményével és rémegyszerű szimbolikájával a sokatlátott néző számára a film hamar unalomba fullad. Valódi Stranger Things-szerű ifjúsági horrornak túlságosan kegyetlen, még úgy is, hogy néha a családi melodráma javára elveszíti a fókuszt a Portyázóról és annak kibontakozó eredettörténetéről. Miközben trauma-motívumával okosabb próbál lenni a lépten-nyomon jumpscare-kre és a Portyázó önfeledt vérengzésére számító közönség egyszerű elvárásainál. Így hiába kap bele tematikusan sokmindenbe, és hiába az álomvilág izgalmas szemcséssége, a Fekete telefon 2. sok szék között is végül a földre esik.

A lapos történetvezetés és kivitelezés ellenére azért az mégiscsak értékelendő, hogy a Fekete telefon 2. megpróbált nem egyszerűen újabb bőrt lehúzni a Portyázó figurájáról – bár a szó szoros értelmében ezt is megteszi –, hanem kísérletet tesz arra, hogy ne csak az előző részre görcsösen kacsintgató folytatásként, de önálló filmként is megállja a helyét. Ám a legjobban mégis azzal járt volna, ha inkább maszkos gyilkosa helyét igyekszik bebetonozni a horrorgonoszok pantheonjában Freddy Krueger vagy Jason Voorhees mellé.

A Fekete telefon 2. október 16-tól látható a mozikban.

2025. október 20.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fekete-telefon-2-kritika