2024 November December Shrek és a polgárjog – Wicked

Shrek és a polgárjog – Wicked



A Wicked-musical filmváltozata hosszú és unalmas, legalábbis egy be nem avatott számára, aki nem érti, miért jó az, ha hosszú és unalmas.

A franchise-osítás egyik látszólag kreatívabb válfaját képviselik az antagonistát a főszerepbe állító filmek: az elmúlt években olyan karakterek kaptak saját produkció(ka)t, mint Demóna vagy Szörnyella, de a közelmúlt Hófehérke-filmjeiben is kiemelten fontos volt a Királynő. Miközben a marketing merész csavarnak állítja be ezt a nézőpontváltást, valójában ezek a filmek is csupán egy mítosz kockázatmentes megcsapolásai, általában messze nem olyan meghökkentőek, mint lehetnének. Így van ez a Wicked esetében is, amely bár egy 1995-ös regény, illetve egy 2003-as Broadway-musical feldolgozása, bizonyára nem véletlen, hogy most készült el. A sikeres márkák kiszipolyozása mára gyakorlatilag a nagy hollywoodi stúdiók vezérelve lett.

Az egyszerre rebootként és prequelként értelmezhető Wicked alapötlete ráadásul nem is számít olyan nagy csavarnak, ha jobban belegondolunk. Az eredeti Óz végén ugyanis lelepleződik Óz: nem varázsló ő, csak egy szélhámos bűvész. Ebből pedig egyenesen következik, hogy talán az ellenfelének beállított Nyugati Boszorkány sem gonosz. A Wicked-regény írója, Gregory Maguire a jó és a rossz kategóriájának újragondolását tűzte ki céljául, miközben visszarepít a Dorothy érkezése előtti időkbe, a Wicked-film viszont a határok elmosása helyett az egyszerű kifordításig jut el: a szereplői nem ambivalensek, hanem könnyedén jókra és rosszakra oszthatók. Ha nem is végig egyneműek, minden jelenetben meg lehet mondani, hogy most éppen jók vagy éppen rosszak. Ez pedig eléggé ellaposítja a nem kevesebb, mint két óra negyven perces filmet. És sajnos semmi más sem akad, ami ilyen hosszan fenntartaná az érdeklődést iránta.

Kegyelemdöfésként pedig ez még csak az első rész.


A nemzetközi színtéren hisztérikus rajongás övezte Wicked-musical itthon meglehetősen ismeretlen, ami persze megmagyarázhatja a hűvös viszonyomat hozzá, de hozzátenném, hogy az első másfél óra még egész szórakoztató a Wickedből. (Csakhogy ezután még hátra van hetven perc!!) A dizájn hűen követi az 1939-es Óz, a csodák csodáját, persze minden csillogóbb, profibb és látványosabb, de pont ugyanolyan a sárgaköves út, Smaragdváros és sok más ismerős részlet, mint a gyerekkori emlékeinkben. A film főhőse, a zöld bőrű Elphaba (akinek még rendes neve sincs, ezt ugyanis az Óz szerzőjének, L. Frank Baumnak a monogramjából képezték – Cynthia Erivo) szimpatikus egyéniség, rivalizálása és barátkozása Galindával (a későbbi Glindával, a jó boszorkánnyal – Ariana Grande) pedig okoz vicces pillanatokat. A Wicked azonban nagyjából ennyi: az egyhangú popdalok közül mindössze egy-kettő emelkedik ki, de azok közül is legfeljebb a Populart fogjuk hazafelé dúdolgatni, a történet mondanivalója pedig a játékidő előrehaladtával egyre sekélyesebb és kiábrándítóbb lesz.

Egy zöld bőrű mesehős, akitől mindenki irtózik, mert nem ismerik őt, noha az ijesztő külső mögött szerető szív lapul.


Más mesék megidézése, dalolászás, humor. Ismerős? A leírás épp úgy illhetne a Shrekre is, mint a Wickedre, az ezredforduló leginnovatívabb kifordított meséje azonban sokkal kreatívabban oldotta meg, amit a Wicked – még egyszer leírom – két óra negyven percig dagaszt, ráadásként leönt egy kidolgozatlan polgárjogi maszlaggal. A Wicked ugyanis az alapállítását, miszerint lehet, hogy mégsem a Nyugati Boszorkány volt a gonosz, az Északi pedig a jó az Ózban, egy stigmatizálós, jogfosztós, olykor feledésbe merülő mellékszállal indokolja meg: a mesebirodalom beszélő állatait ellehetetlenítik, ketrecbe zárják, megtiltják nekik a beszédet, mert… veszélyesek? A tetemes játékidő ellenére az intézkedés háttere nincs eléggé kifejtve, megalapozva. De nem is kell, hiszen ez úgyis csak egy arcunkba tolt metafora a zsidótörvényekre vagy a szegregációra, akárcsak Elphaba zöld bőre.


A cselekmény zömének helyszínét adó varázslóiskola (az nem igazán derül ki, hogy a Roxfortot idéző díszletek között mit tanulnak a diákok) látszólag PC mennyország: elfogadják a túlsúlyos, mozgáskorlátozott, mindenféle rasszhoz tartozó diákokat, egészen addig, ameddig meg nem jelenik Elphaba. A diákságban egyetlen csoport nem képviselteti magát: a feketék, Cynthia Erivo azonban tudjuk, az itt viselt zöld bőre alatt fekete. Elphabával semmi gond nincs azon kívül, hogy Shrek-bőre van: szerény, kedves, tehetséges és nagyon okos, mégis mindenki undorodik tőle – míg a szőke, fehér bőrű Glindáért rajonganak. A kedvességgel terrorizáló, elkényeztetett, üresfejű Barbie-baba Glinda és Elphaba kénytelen szövetségre lépni, ami később többé-kevésbé barátsággá is nő, bár néhány őszinte pillanatot leszámítva nehéz megérteni, mit kedvelnek egymáson, nem csak arról van-e szó, hogy kölcsönösen kihasználják egymást. Glinda sznobizmusa, ostobasága és szemellenzőssége végül az Óz (Jeff Goldblum) előtti határhelyzetben mérettetik meg, amikor is a barátnőkből végképp ellenségek lesznek – legalábbis erre az epizódra.

A Wicked arrafelé tapogatózik,
hogy Elphaba valójában egy megbélyegzett emberi (vagy állat-)jogi harcos, aki szembeszegül a demagóg zsarnokkal, teszi mindezt egy barátsággal, szerelemmel, akcióval teli kalandban. A rossz arányok és súlyozás miatt azonban a film egyáltalán nem foglalkozik komolyan vehető léptékben a feldobott problémákkal, így pedig messze nem tudja kitölteni a kereteit. Tulajdonképpen egy mondatban össze lehet foglalni az egész cselekményt: nem az a jó és a rossz, aki elsőre annak tűnik. Egy színpadi musical lehet, hogy ennél nem is tud mélyebbre menni, egy film viszont lehetne cizelláltabb, főleg úgy, hogy elvileg épp ezért kétszerezték meg a játékidejét. A karakterek kapcsolatának alaposabb kidolgozása talán még ment is, de a cselekmény mozgatórugóit nem sikerült hitelesebbé, komolyabbá tenni.

Stephen Schwartz és Winnie Holzman musicalje lehet, hogy színpadon elvarázsol és leviszi a fejünk, de a korábban egy emberi léptékű musicalt, az In The Heights – New York peremén-t jegyző Jon M. Chu kezében a Wicked nem lett több egy átlagos, műanyag látványvilágú, tartalmatlan blockbuster-kísérletnél. A néhány feldobott labdáját képtelen leütni, nézőként pedig egy ideig elszórakoztat, ahogy játszadozik velük, de egy ponton túl már azt várnánk, hogy érdemben kezdjen is velük valamit.

Amikor pedig egyértelművé válik, hogy nem, nem fog, onnantól kifejezetten fárasztó néznivaló a Wicked.
Ez az első film a musical első felvonását fedi le, ám míg színházban nagyon súlyos dolognak kell történnie ahhoz, hogy ne akarjunk visszamenni a második felvonásra, itt kisebb döntést kell meghoznunk: jövő ilyenkor egyszerűen nem kell megvennünk a mozijegyet a folytatásra. Tulajdonképpen már idén sem. Főleg úgy, hogy nem is igazán marad várnivaló a második részre. Persze a musicalt ismerők tudhatják, hogy lesz itt még néhány csavar, az első film tulajdonképpen lezárul, az egyetlen talány (amire a film egyébként nem hívja fel különösebben a figyelmet), hogy ki Elphaba igazi apja pedig könnyen kikövetkeztethető. Az pedig már most egyértelmű, hogy a Wicked-musical titkát nem ebből a filmből fogja megtudni a magyar néző.

A Wicked december 5-étől látható a magyar mozikban.

2024. november 19.