Smink nélkül – Az utolsó táncosnő Leépített revütáncosként néz szembe az életével Pamela Anderson Gia Coppola Az utolsó táncosnő (The Last Showgirl) című filmjében. Rehabilitálja Pamela Andersont, miközben általános érvényűen beszél a showbiznisz tünékeny csillogásáról – Az utolsó táncosnő két legfőbb jellemzője és erénye ez. Gia Coppola harmadik filmje ugyan se egzisztenciális drámaként, se metafilmként nem megy túl mélyre, de elkap egy pillanatot, felvillant egy sorsot, jobb pillanataiban pedig fél Hollywood, de akár bárki más is magára ismerhet, akivel előfordult már, hogy túlságosan beleélte magát a nem is olyan értékes munkájába, miközben hanyagolta a sokkal fontosabb dolgokat az életben. A csepűrágók önámításáról és karrierjük alkonyáról sok film született már, amelyek hol gyengébben, hol erőteljesebben, de mindig ráolvashatók a szórakoztatóipar és a filmipar egészére. Kiöregedő, népszerűségüket elvesztő sztárok, akik már hiába áhítoznak a legnagyobb kegyre, a közönség szeretetére, az már másokat emel a magasba. A filmcsokor egyik legemlékezetesebb darabja Darren Aronofsky A pankrátor című filmje, amely egyben közelebbi rokonságot is mutat Az utolsó táncosnővel: mindkettőben egy élete delén túl járó színész kapta a főszerepet, a két karakter jellemében és a cselekményben is akadnak közös elemek, noha Coppola filmjében a tragédia elmarad. Az utolsó táncosnő főhőse, Shelley (Pamela Anderson) ugyanis Mickey Rourke pankrátorával ellentétben nincs életveszélyben, egyelőre megélhetési gondjai sincsenek, szívóssága pedig arra utal, hogy talpon marad akkor is, ha elveszíti harminc éve biztos munkáját. Márpedig ez történik, a Las Vegas-i revüt bezárják, az új vezetés modernebb produkciót szeretne leszerződtetni a közönség szórakoztatására. Coppola filmjének egyedisége, hogy szinte végig a színfalak mögött játszódik, a fináléig nem sokat láthatunk a táncosnők előadásából. Shelley lánya, Hannah (Billie Lourd) lesz az, aki rámutat, hogy a király meztelen (szó szerint is): az anyjával ellenséges lány szerint ez egyszerűen egy nudi show, míg Shelley büszke a munkájára és saját magára is. Azaz Coppola (és forgatókönyvírója, Kate Gersten) ügyesen mutat rá a művészi érték relativitására – Shelley sorsa viszont annak ellenére is átérezhető, hogy a produkciója távol áll a magasművészettől. Az utolsó táncosnő így ahhoz a ritkán megpiszkált kérdéshez is hozzászól, hogy attól, hogy valami régi, értékes-e – biztos, hogy mindent el kell siratni, ami kimegy a divatból? Mindenért kár, ami letűnőben van? A film fináléjában Shelley megdicsőül, de ettől még se ő nem lesz nagy művész, se a revü nem lesz pótolhatatlan érték. Mint a film egyik csúcsjelenetében kimondják (amely a Pearl hasonló jelenetének feminista verziója is lehetne), Shelleyt annak idején nem azért alkalmazták a műsorban, mert tehetséges táncos, hanem mert szép és fiatal volt. Ha idáig nem lett volna egyértelmű a film önreflexiója, itt már tagadhatatlan: Az utolsó táncosnő Pamela Andersonról szól, aki azonban karakterével ellentétben egyértelműen kapott egy második esélyt, újragondolt karrierjében pedig kulcsszerepet játszik ez a film. Az egykori Playmate és Baywatch-sztár ma már a Broadway-n játszik a Chicagóban, smink nélkül vonul a vörös szőnyegen, főzőcskézős műsorokat készít és a Criterion Closetben hatalmas filmrajongóként válogat klasszikusokat. Kedvessége és odaadása ebben a szerepben is átjön, de rajta kívül is több olyan színész kapott feladatot Az utolsó táncosnőben, akik szeretnék átfazonírozni a karrierjüket. Az egykori pankrátor, Dave Bautista nyíltan vállalja, hogy drámai szerepekre vágyik, mellette feltűnik az egykor Disney-tinisztár, Brenda Song és Jamie Lee Curtis, aki ugyan néhány éve Oscar-díjat kapott a Minden, mindenhol, mindenkor mellékszerepéért, illetve A mackó epizódszereplőjeként is felejthetetlen alakítást nyújt, de előtte majdnem húsz évig nem volt emlékezetes szerepe. Billie Lourd pedig más háttérrel ugyan, de szintén kvázi önmagát játssza, hiszen Carrie Fisher személyében ő is egy híres és problémás anyával volt megáldva. Shelley mellett a nála idősebb Annette (őt játssza az elképesztő sminket viselő Curtis) karakterén keresztül is megjelenik az idősödő nőkkel szembeni igazságtalan bánásmód. A téma forróságát mutatja, hogy más megközelítéssel, de ezt dolgozta fel A szer is: hiába vannak előrelépések, papíron hiába mindenki nagyon elfogadó és inkluzív, a szórakoztatóiparban máig nem nagyon engedik megöregedni a nőket. Az utolsó táncosnő ezen rétege pedig attól függetlenül szomorú, hogy milyen értéket társítunk a revükhöz. A koktélpincérré avanzsáló, részegen táncikáló Annette képviseli azt a jövőt, ami Shelley-re is várhat – bár számára a lánya felbukkanásával megjelenik egy másik perspektíva is. Az utolsó táncosnő nem a jól ismert módon ábrázolja Las Vegast, itt nincsenek neonfényes, éjszakai fények, nem szól Elvis és Sinatra, helyette szűk lakásokban, öltözőkben, egyszerű, napfényes utcákon, absztrahált terekben járunk, azaz nem egy turista szemével látjuk a kaszinóvárost, hanem egy helyi lakoséval. Na de ki él Las Vegasban? Az örök átmenetiség városa, egy „nem hely” nem lehet igazi otthon, s a film végére ezt mintha Shelley is belátná. A korábban hasonló kérdéseket, mint az útkeresés (Palo Alto), hírnév (Mainstream) pedzegető Gia Coppola tüntetően indie filmecskét rendezett, ami persze Coppola-unokaként más feltételeket jelent, mint egy mezei rendezőaspiráns számára. Mindenesetre Az utolsó táncosnő így is szimpatikusan egyszerű, aminek ugyanakkor az árnyoldalai is előtűnnek. Coppola szívesen épít az amerikai függetlenfilm közhelyeire: középtempójú, pulzáló zenére lassított kézikamerás felvételen nevetgélő szereplők, nagy nevetésbe torkolló ijedtség, harcias kiállás önmagunkért, bénázás a régen látott lánygyerek előtt, ügyetlen, félresikerülő randi… Az utolsó táncosnő stilárisan és tartalmilag is sok ismerős elemet használ. Nincs eléggé kikerekítve Shelley karaktere sem, aki néha úgy beszél, mint egy tanult értelmiségi, máskor közönségesnek tűnik; kolléganőivel hol ok nélkül ellenséges és távolságtartó, máskor szoros szövetségeseknek tűnnek. Egy biztosabb kezű, egyedibb hangú rendező kezében, mint például Sean Baker bizonyára erősebb anyag születhetett volna. A Starlet és a Floridai álom is hasonló közegben játszódik, hasonló kérdéseket vet fel, hasonló filmstílust működtet – sikeresebben. Hollywood viszont ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, még mindig imádják az önreflexív, egykori hírességeket rehabilitáló, felemelő történeteket, ezt Az utolsó táncosnő (és Pamela Anderson) elismerései is bizonyítják. Emberségessége és sajátos perspektívája miatt ugyanakkor meg is érdemli a figyelmet Gia Coppola filmje – csak a helyén kell kezelni, mint egy nudi showt. 2025. március 24. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/az-utolso-tancosno-kritika
