Sonic, a sündisznó 2. Faster... Harder... Sonicer... vagy valami olyasmi. Feltehetően mindenki emlékszik még arra, amikor kijöttek a kedvcsinálók az első Sonic filmhez és megláttuk azt a torzszülött anomáliát, akit a címszereplőként akartak eladni. Néhány hónappal és pár millió dollárral később már más volt a leányzó fekvése, kozmetikáztak a külcsínen, ám az igazán meglepő az a tény volt, hogy a film egy szórakoztató és kellemes meglepetésnek bizonyult. A folytatásnak tehát már nehezebb dolga volt, lássuk, miként boldogultak vele. Sonic boldogan él újdonsült családjával és próbálja jóra használni az erejét. Ez azzal jár, hogy zömmel több kárt okoz, mint hasznot, de a képességeire újfent szükség lesz, ugyanis visszatért az agyas és gonosz Robotnik (Jim Carrey), ráadásul szövetségese is akadt, a Sonichoz hasonló paraméterekkel bíró Knuckles képében. Persze hősünk sem marad egyedül, de a rá váró kaland közel sem sétagalopp. A két évvel ezelőtti előd ereje abban rejlett, hogy képes volt felülmúlni a várakozásokat és egy korrekt sztoriban vázolt egy szórakoztató történetet. Erre jött rá Jim Carrey ripacs, ám stílusos és vicces gonosza, az eredmény pedig működött. A folytatásra borítékolható volt, hogy feltűnnek a Sonic játékok további ismert karakterei, mint Knuckles és Tails. Róluk kicsit később, inkább térjünk ki arra, hogy Jeff Fowler rendező ezúttal mivel szerette volna meglepni a nézőket. Nos, nem sok mindennel, ugyanis a film elköveti a folytatások legalapvetőbb hibáját. A mindenből többet és nagyobbat elvet követi, csak éppen az arányokat nem lehet ész nélkül használni, nem árt némi egységesség. A cselekményből ez jelen esetben hiányzik. A történet egy minden energiát magába foglaló smaragd köré épül, melyet lehet jó és rossz célra használni. Centire ki lehet következtetni, hogy mikor, mi fog történni, pálfordulásokkal, tanulsággal együtt. Szó nincs róla, hogy mély mondanivalót és fergeteges csavarokat várna az ember, de olyan érzésem volt, hogy a Sonic második része a saját határait sem tudja megugrani. Példaként gondoljunk a humorra, mely lehet elnagyolt, mégis hatásos. A poénok viszont itt szinte egyáltalán nem működnek, minden második mondatban fárasztó szóvicceket puffogtatnak és ötéves szintű, infantilis viccekkel dobálóznak. Az esküvős betétről nem is beszélve, mely annyira kínos, erőltetett, kontextusból kiragadott kreténség, hogy az a legrosszabb Adam Sandler és Melissa McCarthy vígjátékokat idézi. Robotnik varázsa is többnyire elveszett, Jim Carrey, mintha az 1995-ös, Mindörökké Batman Rébuszát játszaná újra, hasonló színvonalon. Szerencsére azért vannak pozitívumok is, az új jövevények, Knuckles és Tails személyében lopják a showt, mindegyiküknek vannak remek jelenetei, megnyilvánulásai. A látványra sem lehet panasz, helyenként meglepően grandiózus, de ez talán manapság elvárható egy blockbustertől. A Sonic második része olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy régi és egy modern kori szuperhősfilmet néznék. Az újkori darabok csapatdinamikáját, cselekményvezetését és látványvilágát hozza, de olyan szellemiségben, ahogy a zsáner veteránjai tekintettek ezekre a művekre. Bagatell, gyermekded módon, sokszor önmaguk paródiájaként. Értem, hogy a célközönség elsősorban erre vevő, de míg az első rész ügyesen használta az arányokat, addig a folytatás egy elnyújtott, fárasztóan infantilis, jóval mérsékeltebben szórakoztató kaland. Talán ideje lenne kicsit lassítania Sonicnak. 2022 április 5. https://www.puliwood.hu/kritikak/sonic-a-sundiszno-2-kritika-308894.html
