Amikor kipattant a botrány, hogy nem jelöltek egyetlen fekete filmest sem az Oscar főkategóriáiban, már tudni lehetett, hogy a már korábban házigazdának szerződtetett Chris Rock nyitóbeszédével nagyjából kő kövön nem marad majd – lévén szó egy olyan színészről ugyebár, aki kimondottan nem az a szívbajos típus, ráadásképpen pedig maga is fekete. De még mindezzel együtt sem számítottam arra, ami történt. Vártam pár jól sikerült poént, meg néhány laposat, meg egy jó nagy adag óvatoskodó politikai korrektséget és kioktatást. Azt viszont nem vártam, hogy Chris Rock hirtelen leiskolázza a teljes stand-up komikus szakmát egy olyan szöveggel, amilyet csak néhány múlt századi írózseni – itthon például Örkény – tudott. Amiben a humor olyan, amilyennek lennie kell: old valami nagy feszültséget, miközben nem fél a tragédiák komikumát vagy fordítva, a viccek mélyének fájdalmát kiemelni. Rock néhány középlapos szurkálódással indított: „Ember, legalább tizenöt feketét számoltam ebben a montázsban” – kezdte beszédét, visszautalva a gálát megnyitó klipre, amely az elmúlt év filmtermését méltatta, majd Neil Patrick Harris tavalyi élcét – „melyben a szakma legjobbjait és legfehérebbjeit” megünnepelni hívta a gála népét – így folytatta: Itt vagyok az Akadémiai Díjak, más néven a Fehér Emberek Választása Díjak átadóján. Azt felfogjátok, hogy ha jelölnék a házigazdákat, akkor meg sem kaptam volna ezt a munkát? Mind Neil Patrick Harrist néznétek ebben a pillanatban.
