Richard Linklater új filmje, a Sráckor eleddig példátlan filmes kísérlet és egyedülálló mozis élmény. Olyan fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, ily módon a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim, végigvezet a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn. A film a 6 éves Masont (Ellar Coltrane) követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének ismerős kavargásán keresztül. Lehet, hogy nem leszek népszerű, de őszintén szólva nem is célom, úgyhogy kendőzetlenül elmondom a véleményemet. Linklater elképzelése egészen formabontó, különleges és úttörő. 12 éven keresztül forgatni egy filmet (csak gondoljunk bele, egy óvodás leérettségizett az elejétől a végére), hogy ugyanazon szereplők alakítsák ugyanazon karaktereket roppant bátor, de dicséretes húzás. Egy igazi évtizeden átívelő eposz, ami olyan filmélményt ad, amire sokáig kellett várnunk. Nálam jobban pedig senki sem szeretné, ha a mondókám itt véget érhetne, de sajnos nem így van. A filmeposz helyett ugyanis marad a kínlódás és a kényelmetlen fészkalódás a moziszékben. Nem, nem állok be abba a sorba, akik azt mondják, hogy na de hol a történet? Nem. Nem ez a baj. Ez egy (áldoku)dráma, az, hogy légy lehetünk a falon, elég kellene, hogy legyen. Sajnos azonban nem az. Unszimpatikus karakterek, kellemetlen színészi játék, a mondanivaló teljes hiánya jellemzi a Sráckort, nincs zamat, nincs hangulat, nincs lendület, csak folyik a saját langyos medrében a film, és a két és fél óra borzalmasan hosszúnak tűnik. Az év egyik legjobban várt filmje volt és a legnagyobb csalódása lett. Sorozataddict -: Sráckor
