Filmelmélet kezdőknek. A sportfilm dramaturgiája: Eredettörténet: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhős bemutatása, múltjának, indíttatásainak feltárása. Az első pofon: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhősről kiderül, hogy vannak korlátai. A mentor megjelenése: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhős talál egy mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott pedagógust, aki átlendíti a holtponton, analizálja a problémákat és tervet eszel ki a győzelemre. A Femme fatale színre lép: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhős rálel A NŐ-re, aki testét/lelkét rendbe teszi. A bonyodalom: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhős körül hirtelen minden elcsesződik, megkérdőjeleződik a végső siker elérése. Katarzis: A mufurc, de a maga módján mégis szimpatikus, elhivatott főhős végül mégis elnyeri A NŐ kezét, és (minimum erkölcsi) győzelmet arat. Aki nézett már sportfilmet, gyakorlatilag mindet látta, hiszen a cselekmény ritkán tartogat meglepetéseket, mégis szeretjük az efféle történeteket, izgulunk a főhős sikeréért. Valahol ezért követjük a tehetségkutató műsorokat is, belénk van kódolva, hogy szorítsunk a legkisebb szegénylegény-jellegű, archetipikus történetekért. Az ezerszer elmondott mesét most a Rocky-spinoff, a Creed: Apollo fia is szállítja, és az égvilágon nincs benne egy rohadt egyéni ötlet sem: Adonis, Apollo Creed eltitkolt fattya ki akar lépni apja árnyékából, önértékén kíván sikeres lenni és ezért nagyon elhivatott, míg a másik oldalon ott van Miyagi mester Rocky, a tépelődő, veterán bokszbajnok, aki először nem szeretné, végül mégis elvállalja a tehetséges fiú trenírozását. A történet egyszerű, mint a döngölt föld, apróbb csavarok persze vannak, de a sztori akár a következő Karate kölyök filmé is lehetne. Minden baromi kiszámítható, már a legelejétől tudjuk/sejtjük, honnan hová jutunk, miként alakul majd Adonis és Rocky kapcsolata, de láss csodát, a film mégis működik. A több mint kétórás játékidő ellenére a film feszes, pont annyira pátoszos, amennyire kell, rámutat a boksz árnyoldalaira is, és közben lelke is van, hiszen megmutatja, hogyan képes megélni valaki azt a terhet, ha egy ismert ember nevét viseli, s ki akar törni annak viselésének fogságából. Pedig könnyen elmehetett volna egészen más irányba is a Creed. Egy fekete rendező filmje fekete főhőssel és fekete hip-hop zenével könnyen csaphatott volna át az elcsépelt „gettóból jöttem, de megmutatom, én is érek valami”-szerű afro-útkeresős dogmatikus filmmé, de minden nagyon jó arányérzékkel, maníroktól mentesen lett összepattintva. Ez leginkább Sylvester Stallone játékára igaz, akiről előzetesen nehezen képzeltem volna, hogy képes efféle kiművelt, érzékeny alakításra, amit a film megkíván. Megkockáztatom: nem túlzás Sly Golden Globe-ja. Nem játssza le Michael B. Jordant, de az idős mentor szerepében teljesen hiteles, ami köszönhető annak is, hogy nem kapott szerepidegen Coelho-egysorosakat az életről, a bokszról, az önmegvalósításról, meg ilyesmiről, amiről a nagy tanítómesterek mindig papolnak. Ráadásul a film nem is lenne igazi Rocky-spinoff, ha Mr. Balboa nem vívná meg a saját harcát, ami azért szép gesztus, mert tulajdonképp egy nem hivalkodó hommage-t kapunk róla. Van egy jó adag nosztalgiafaktor is benne, ami még engem is megérintett, aki sosem kedvelte a Rocky-filmeket, mert azok tényleg a kiszámíthatóság csimborasszói. Ezért is kellemes meglepetés, hogy a Creed: Apollo fia ennyire érzékeny és emberközeli lett. Egyvalamit sajnálok, hogy valószínűleg folytatást kap, ami azért szomorú, mert ugyanabba az önismétlő posványba süllyed majd, amibe a korábbi Rocky-folytatások is. Nagy kár lenne. Creed: Apollo fia (Creed). Színes, amerikai dráma, 2015. Értékelés: 7/10
