2024 December Szavannai exodus – Mufasa: Az oroszlánkirály

Szavannai exodus – Mufasa: Az oroszlánkirály



A Mufasa: Az oroszlánkirály biblikus története gyakran idézi a korábbi Disney-film ismerős elemeit, a polgárjogi témákban jártas Barry Jenkins rendezői víziója ugyanakkor egyetemes faji kérdésekkel árnyalja a franchise-nosztalgiát.

Míg Az oroszlánkirály eredetileg Shakespeare királydrámáiból inspirálódott, addig a Mufasa karakterére koncentráló előzményfilm elsősorban ószövetségi történetekből merít: a tragikus körülmények következtében sorsára maradt oroszlánkölyköt egy másik falka uralkodójának felesége menti ki a folyóból, majd – a király akarata ellenére – a trónörökös, Taka testvéreként nevelkedik. A barátokat azonban idővel elszakítja egymástól kibékíthetetlen értékkülönbségük, Taka ugyanis az örökölt előjogok és az apjától eltanult hatalmi taktikák alapján kíván uralkodni, Mufasa pedig az élet körforgásának törvényeit szem előtt tartva igyekszik egyesíteni az állatvilágot és elvezetni népét Milelébe, a Kánaán földjére. A nagybátyján bosszút álló Simba Hamletet idéző, vívódó királyfi figurájához képest apja,

Mufasa egyértelműen Mózes alakját eleveníti fel.
Az állatszereplőkkel újramesélt antik történet oroszlán főhősének egy sodródó faág szolgál „mózeskosarául”, a Vörös-tenger helyett pedig az ikonikus kőszirt válik ketté és nyeli el az ellenfeleket a menekülés során, ahogy az egyiptomi-zsidó ellentét is kortárs faji színezetet kap. A gyerekbaráttá tett gengszter-rap betétek, az egymást „tesónak” szólító állatok és az utcai bandaháborúk szabályait érvényesítő falkák közötti konfliktusok a kortárs afroamerikai kultúra viszonyrendszerével állítják párhuzamba az eseményeket. Az afrikai vidéket leuraló fehéroroszlánok és a leigázott barnaszőrű helyiek dominanciaharcai a rasszizmus és a kolonializmus eredetének mibenlétére kérdeznek rá. Barry Jenkins A föld alatti vasút, a Ha a Beale utca mesélni tudna és a Holdfény rendezése után tehát még a Mufasa egész családnak szóló animációs blockbuster-produkciójában is képes érvényesíteni visszatérő motívumait és témáit.




Mindeközben a film önreflexív keretnarratívája a nézőket időnként közvetlenül megszólítva leplezi le a franchise-t övező nosztalgia apparátusát. A történet befogadója Simba kölyök lánya, Kiara, aki új szereplőként válik a (gyermek)közönség azonosulási pontjává. A mesélés folyamatának kihangsúlyozása során ugyanakkor Rafiki bohókásan spirituális, mindentudó pávián narrátora mellett Timon és Pumba megbízhatatlan kommentátorainak jelenléte leginkább a széria ismerőit szórakoztatja húsvétitojás-szerű elszólásokkal, melyek hol az eredeti rajzfilm hiányosságaira világítanak rá, máskor a kreatív döntéseket befolyásoló jogi hátteret ismertetik, vagy csupán híressé vált idézetekkel szórakoztatnak. Ahogy az ősök és a letűnt királyok szelleme tovább él az oroszlánok újabb nemzedékeiben, úgy öröklődnek tovább a különböző narratívák is, melyek adott korokhoz szóló változatai szintén generációs identitásképző funkciókkal bírnak.

A Mufasa ráadásul Az oroszlánkirály számítógépanimációs változatát ért leggyakoribb kritikákra is reagál.



Az eredeti rajzfilmre túlzott mértékben támaszkodó története és az elidegenítően fotórealisztikus beszélő állatszereplői miatt bírált 2019-es remake-hez képest Jenkins alkotása új cselekménnyel rendelkezik, az antropomorfabb jegyekkel – többek között nagyobb szemekkel és mozgékonyabb arcizmokkal – felruházott karakterei pedig kifejezőbb arcanimációval elevenednek meg. A korábbi produkció többnyire totálképekre hagyatkozó, a realisztikus animációs technikához illeszkedő, természetfilmszerű beállításaihoz képest továbbá a Mufasa élőszereplős alkotásokból visszaköszönő formajegyeket prezentál: az állatok számos alkalommal tűnnek fel arcközeli plánokban, a folyamatos mozgásban lévő felvételek az események sűrűjébe helyezik a nézőket, intim közelségből követik a szereplőket, de olykor még digitálisan „testre szerelt kamerával” készült snittekkel is fokozzák a telített színvilágú, kifejező látványvilág érzelmi hatását.


A filmet övező nagyfokú hibriditás azonban gyakran teremt elidegenítő ellentétet az egyszerre rajzfilmszerű és valósághű animáció, a stilizált megoldásokkal kacérkodó képi realizmus, a történetet övező nosztalgiát tematizáló új cselekmény, valamint a gyermeki kalandnarratívába ágyazott faji konfliktus és az antik mítoszt felelevenítő kortárs franchise kapcsán. Hiszen a Mufasa jelentős mértékű, változatos kulturális élményanyagot dolgoz fel, melynek eltérő aspektusai közhelyekként illeszkednek a leegyszerűsített, pikareszk jellegű történetbe. A biblikus motívumoktól az aktuális társadalmi és filmipari jelenségek vizsgálatáig számos kérdést felvető mű gyerekközönséget megcélzó kifejezőkészletének köszönhetően mindössze megszokott

klisékben és tételmondatokat hangsúlyozó dialógusokban képes kommunikálni tanulságait.
A főszereplők csapata az utazással összekötött fejlődésnarratíva során folyamatosan bővül a korábbi filmekből visszatérő karakterekkel, Sarabival, Zazuval és Rafikivel, akik az epizodikusan jelentkező újabb kihívások során mind hozzátesznek a közösség előrejutásához. Legyen szó az akciójelentek alatti helytállásról és találékonyságról, a hóban hagyott nyomok eltüntetéséről vagy a vezetőszerep felvállalásáról, mindenki rendelkezik olyan egyedi képességekkel, amelyek befolyásolni képesek az egység sorsát. Az összefogás jelentőségét ugyanakkor olyan elcsépelt metaforák egyértelműsítik, mint például az önmagában könnyen eltörő gally az egymás mellé helyezett botok együttes tartósságával szemben.

Ez a közösségi szellem azonban nem terjed ki a menthetetlenül gonosz, egytől-egyig fehér (!) bundájú oroszlánokra,
akik erőszakkal igyekeznek leuralni a fekete kontinens vidékét. Ugyan a keretnarratíva kommentárjai között elhangzik némi magyarázat azzal kapcsolatban, hogy a kiközösített vagy dominanciájukat vesztett rétegek miként radikalizálódnak és válnak esetenként erőszakossá, de ez sokkal inkább a nézőkhöz közvetlenül intézett leckefelmondásnak érződik, mivel a konkrét előzménytörténetben egyáltalán nincs bemutatva. Az ellenséges horda tagjairól szinte semmi sem derül ki, így fenyegetésük is csupán zord megjelenésüknek köszönhető, a központi konfliktust eredményező motivációik pedig idővel egyszerű bosszúhadjárattá degradálódnak.

Noha a film világképében egyszerre jelenik meg a vallási mítoszok erkölcsisége és az élet körforgásával kifejezett evolúciós folyamatok hatása, az egyenlőség kérdése kapcsán felvetett problémák mégsem kerülnek előtérbe. A készítők rendszeresen megkerülik, hogy vadászat vagy evés közben kelljen mutatniuk az állatszereplőket, hiszen az egyenjogúság és a mások elfogadásának eszméjét alapvetően ellentmondásossá teszi, ha az ezt hirdető karakterek megeszik egymást. Így számos mesterkélt narratív megoldás igyekszik (sikertelenül) leplezni az állatvilágba helyezett történet allegorikus jelentéseinek ambivalenciáit.

A Mufasa: Az oroszlánkirály inkább kicsiknek, mint nagyoknak szóló, tanulságos kalandtörténet,
ami kiegyensúlyozottan vegyíti a franchise-egészére – különösen a kizárólag videóforgalmazásba került rajzfilmfolytatásokra – reflektáló nosztalgiát az újraértelmezett motívumokkal, az előzményfilm kánonbővítési kísérletei mégis csupán felszínes kérdésekre koncentrálnak, azt részletezik, hogy egyes szereplők miként tettek szert ikonikus „kiegészítőikre”. A film épp olyan ártalmatlanul felejthető és jellegtelen, mint a benne felcsendülő – Lin-Manuel Miranda által szerzett – eredeti zenei betétek egyéniség nélküli, dúdolhatatlan dallamai.

A Mufasa: Az oroszlánkirály december 19-től látható a mozikban.

2024. december 18.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mufasa-az-oroszlankiraly-kritika