2024 December Szerencsétlen szerelmesek – A szerelem ideje

Szerencsétlen szerelmesek – A szerelem ideje



Keserédes karácsonyok csonkacsaládjainak szeretne valami ódaszerűt zengeni A szerelem ideje (We Live in Time), amely úgy játssza a lázadót, hogy olyan nagyon sok gondolata azért nincsen neki. Csak két nagyobb neve és egy sűrűn elsütött pisztolya.

Formabontónak cseppet sem nevezhető, inkább csak érdekes marketingkampány előzte meg John Crowley (Brooklyn, Az aranypinty) legújabb filmjét, A szerelem idejét. Volt itt az életnagyságúnál azért némiképp nagyobb papírmasé Florence Pugh-val pózoló Andrew Garfield, illetve megpörgettek egy sztorit a film egyik szexjelenetét illetően is, miszerint a páros egy alkalommal olyannyira belefeledkezett az egyik együttlét eljátszásába, hogy bőven a „cut” után is ment tovább a műsor – így az operatőr és a segédje zavarában inkább a fal felé fordulva várták, míg a fiatalság-bolondság rendesen ki nem rázta a zsákot. Ez már bőven a bemutatás előtt nyilvánvalóvá is tette, hogy A szerelem ideje erősen Pjú-Endrú páros dinamikájára lesz felhúzva.

Na de volt-e több ebben a romimerényletben, mint amit egy mostanság széthájpolt színésznő és egy karrierjét talán kicsit elpókemberező, de legalább közkedvelt színész évődése kínálhat?
Röviden: igen, de nem.


Hosszabban: mondom is mindjárt, de spoileres lesz!!!




A történet három mondatban így hangzik: Thomas és Almut egy véletlen baleset folytán összeismerkednek. Thomas családot akar, Almut inkább sztárséf lenne, de aztán akkor a láv, hogy csak lesz ebből gyerek is. A lány azonban sajnos megbetegszik – rákos lesz –, ez pedig a nyilvánvaló egzisztenciális krízis mellett egészen új típusú konfliktusokat hoz felszínre a szerelmesek közt.

A film egyik legmeghatározóbb formai eleme a lineáris történetmesélés elhagyása.
Az első jelenet a már együtt élő páros egyik (gondolom) szokásos reggelével veszi kezdetét. Almut futni megy, aztán reggeli, kicsi romi ésatöbbi, hogy a következő jelenetben már évekkel korábban találjuk magunkat – érdekes, de azért formabontónak vagy újítónak nem kifejezetten nevezhető megoldás ez. Nyilván egy „arthouse-kodó” gesztusról van szó, de azért az Oscar-nyertes Egy makulátlan elme örök ragyogása is már húsz éve volt, de nem is kell ilyen messzire mutogatnunk, elég csak megnéznünk az egyébként egészen zseniális Volt egyszer egy nyárt 2022-ből. Utóbbi egyébként szintén A24 kötődésű alkotás – noha A szerelem idejének a gyártását nem, csak a tengerentúlon történő bemutatást vállalta magára az indie-ből egyre inkább a mainstream felé robogó cég.

Az időhöz vissza:

sajnos ez a megoldás A szerelem idejét illetően visszafelé sül el.

Üres gesztusként hat, mert a történetből a mélység, a beszédmódból pedig az átgondoltság hiányzik ahhoz, hogy bármit komolyan ki tudjon fejezni ezáltal. Azt leszámítva, hogy ez a kizökkentettség némiképp ráül a színészi játékra: Thomas már a film elejétől gyászol, Almut pedig végig úgy viselkedik, mint akit betegség űz. Még persze ez is működhetne, azonban ez a vélhetően csak félig direkt Kulesov-effekt annyira rátelepszik a film minden pillanatára, hogy az egyes jelenetek önmagukban kifejtetlenek maradnak. Másképp fogalmazva: sokszor elmaszatolódik az egyes helyzetek valódi tartalma az átgondolatlan színészvezetés hatására.


A kizökkent idő nem csak narratív értelemben jellemzi a filmet, a szerelmesek közti korkülönbség is egészen furcsa önellentmondásosságot rejt magában. A valóságban Pugh 28, Garfield pedig 41 éves, a film ezt azzal próbálja áthidalni, hogy az előbbivel egy-kétszer elmondatja, hogy 35, az utóbbiról pedig inkább nem ejt szót. A probléma ezzel az, hogy hiteltelen, mert Crowley úr rossz végén fogta meg a dolgot. Pugh maníros, rekesztett hanghordozása – noha értem, hogy ő ezt az életből hozza, de amúgy meg már ott is sok – nem ellensúlyozza a színészi játék alulartikuláltságát, szegény Garfield pedig egy kicsit – de csak egy kicsit! – kezd olyan lenni, mint a How Do You Do, Fellow Kids? meme, már hogy hiába van neki ez a friss egyetemista kisugárzása, ha közben már kezdenek odaszáradni a barázdák arra a gumiarcra.

De ez a fajta hamisság abból is ered, hogy a film – egy-két remek megoldástól, illetve kb. oké humorkától eltekintve – a képei helyett mindent a szöveggel próbál elmesélni.
Ez pedig átvezet minket a következő problémára, amelynek címe: Szarul megírt dialógusok és azok semlegesítő hatása két szerencsétlen színész kémiájára.

A film párbeszédeit hallgatva olyan érzése lehet az embernek, mintha egy „Hogyan vitázz a pároddal?” oktatóvideót nézne. Thomas és Almut őszintén beszélnek az érzéseikről, reflektálnak a saját megéléseikre, miközben tiszteletben tartják a másik véleményét. Kicsit – és most persze túlzok – A farkas gyermekei sorozat robot „házaspárjára” hasonlítanak, csak itt

a kézikamerázások, arcközelik, hatalmas, könnyes szemek és a zenehasználat úgy melózik ennek az ellensúlyozásán, mintha nem lenne holnap.
Ennek az egésznek az egyik legjellemzőbb pillanata, mikor a diagnózisát követően Almut azt mondja Thomasnak, hogy szerinte még a kezelés megkezdése előtt kefélniük kéne. Thomas visszakérdez, hogy ezt esetleg most gondolta-e kedvese, aki rábólint, hogy igen. Majd dugnak is egyet.


Valahol értem és persze egyet is értek vele, hogy a nyílt és őszinte kommunikáció elengedhetetlen ahhoz, hogy mi, emberek békésebben és boldogabban élhessünk egymással a Földön. De ez a fajta sterilizáció teljesen kiírtja az emberi működésből az embert: hogy igenis a személyközi viszonyaink (és egyébként az önmagunkkal folytatott végtelen dialógus is) tele van ellentmondásos, kimondatlan, érthetetlen, megragadhatatlan és olykor idegen lebegésekkel –

és ettől persze kurva nehéz minden, de hát valahol ebben rejlik a dolgok értelme, emiatt sétálnak az emberek az utcán csak úgy, meg hallgatnak zenét, meg csinálnak filmeket
ésatöbbésatöbbi.

A szerelem ideje viszont nagyon nem ilyen – és A szerelem ideje éppen ezért sajnos nem is egy túl jó film. Nincsen neki igazán tétje. Gyerek lesz – ezt hamar megtudjuk –, így az egész összejövés-teherbeesés-terhesség-szülés cucc inkább amolyan hangulatfestés, mintsem fajsúlyos narratív elem.

Viszont ez a be-besülő kémia miatt olyan hatást kelt, mintha a trailernek lenne egy 110 perces verziója, ami nem más, mint a film.
Mondanom sem kell, hogy ez mennyire giccses így.


A történet egyetlen értékelhető konfliktusra fut ki, miszerint Almut hoz egy döntést: bevállalja egy mittomén milyen világhírű főzőverseny előválogatóján való részvételt, ám ezt Thomas elől titokban tartja. A dolog persze kiderül – ráadásul csúnyán, mert Almut egy edzés miatt elfelejti elhozni az oviból a gyereküket –, a verseny ráadásul (természetesen) a tervezett esküvőjük napján lesz. Thomas összetörik, majd ki is baszarintja az egyébként általa tervezett meghívókat a kukába, miközben arca néma könnyekben és a Hold fényében ázik.

Ezt követi a film zárlata, ami elég direkt, de legalább nem annyira szájbarágós. Szóval Thomas túllép ezen az egészen és együtt szurkol a kislányukkal a versenyen, ahol Anyu főz. Ő pedig, miután sikerül nekik a nemtommi és a csapatával kijutnak a nemtomhova, félreteszi a séfsapkát, és elmennek inkább együtt korcsolyázni. Azt nem hiszem el a filmnek, hogy Thomas annyira szerelmes volt ebbe a nőbe, hogy ezért túllépett azon, hogy ahelyett, hogy közösen megélték volna szerelmüket egy kicsit – amíg még lehet –, a nő inkább a hírnevet választotta,

azt viszont elhiszem, hogy Thomas szereti annyira a gyerekét, hogy nem lövi szét számára az anyja mítoszát.
Almut választott: saját szorongásából fakadóan („nem akarom, hogy elfelejtsenek”) inkább egy képet festett saját magáról, mintsem a gyerekével élte volna meg ezt a rövid időt, mert úgy döntött, hogy ez az alkotás, a saját maga költötte mítosza fontosabb, mint az „egyszerű” vagy „hétköznapi” közös lét pillanatai.

Szerintem nincs igaza a filmnek, de legalább következetesen téved. Olyasvalaki, akinek ennyire nincs érzéke a poézishez, nyilvánvalóan nem fogja megérteni, hogy miért hibás az Almut karakterén megjelenített értékrend. Az viszont, hogy Thomas vállaltan hús-vér apjává válik a gyerekének, egy végtelenül őszinte gesztus – ahogy erre a korcsolyajelenet záróképe is ráerősít, amelyen Almut a pálya egyik végéről integet a férfinak és a kislányuknak.

Ezt persze még lehetne tovább szálazni azzal a konyhapszichológiával, hogy mindketten a saját szülői mintáikat vitték tovább – Almut sosemvolt apja, akit mindig le akart nyűgözni; Thomas csupaszív, hősszerelmes apja, aki egyszemélyben szülője fiának és még a haját is lenyírja egy fontosabb randi előtt –, ahogy el lehet azon mélázni, hogy a film nem egy görbe tükör szeretne-e lenni a patriarchális világ felé, de nem kell ezt túlragozni, mert a direktsége mellett ez már-már valóban belemagyarázásnak hatna.

A szerelem ideje dühítő film, mert a túlírt, felszínes giccsostobasága mellett mégis vannak érzékeny és jó megmozdulásai, ám ezek teljesen elvesznek a borzasztó dialógusok és az elművészkedett, rosszul felépített, hangsúlyt vesztett narratívája kásájában.

A szerelem ideje december 26-tól látható a mozikban.

2024. december 22.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-szerelem-ideje-kritika