Szerencsétlen várakozás – Váratlan szerencse A Váratlan szerencse (Windfall) Hollywood poszt-COVID szindrómája, a „megnéztem, hogy neked már ne kelljen” iskolapéldája és Elon Musk halálgyenge karikatúrája egyben. Charlie McDowell (Egyetlen szerelmem, The Discovery) összehívta a családot (Lily Collins a felesége) és a jól bevált kollégákat (a film készítésében nagyrészt olyanok vettek részt, akikkel már dolgozott együtt a rendező), hogy megalkossák a Váratlan szerencsét. Kapott is a projekt egy kissé zavaros előzetest, amiből kiderül, hogy Jason Segel betör az arrogáns milliárdost alakító Jesse Plemons nyaralójába, aztán vér, kiabálás, fegyver és vége. A probléma ott kezdődik, hogy a filmből sem derül ki sokkal több. Adott egy botcsinálta betörő (Jason Segel), aki annyira nem botcsinálta, hogy nevetni tudjunk rajta, viszont annyira meg nem betörő, hogy a dolgokat kézben tartva nagy zsákmánnyal tudjon távozni. Áldozata egy Elon Muskra hajazó milliárdos tech mogul (Jesse Plemons), akiről azon kívül, hogy gyökér és hogy nem fél a betolakodótól, semmi egyéb nem derül ki. Illetve ott van még fapofájú felesége (Lily Collins), aki nem csak azért nem mosolyog, mert épp fogva tartja őket egy bénácska bűnöző, hanem azért sem, mert gyökér a férje – és ennyivel ő meg is nyerte a film legjobban megismert (megírt?) karakterének díját. Jóformán semmit nem tudunk tehát a szereplőkről (még a nevüket sem), így nem is tudunk egyikükkel sem azonosulni. Ami azért nagy baj, mert a történet meg gyakorlatilag kimerül annyiban, hogy ez a három szerencsétlen várakozik több mint egy napon át, hogy megérkezzen a házigazda készpénze, amit nem túl meglepő módon nem a párnacihában tart. Egyetlen helyszín, három semmitmondó karakter és nulla történet tehát a Váratlan szerencse mérlege. Így nehéz jó kamaradrámát írni! Pedig „csak” egy izgalmas, vagy legalább némileg érdekfeszítő történet kellene (itt jegyezném meg, hogy a hivatalos besorolás ellenére ez nem thriller – ez szöges ellentéte a thrillernek), mint például Lars von Trier Antikrisztusában. Vagy legalább remekül megírt dialógusok vagy monológok hangzanának el, mint Tarantino Aljas nyolcasában, vagy a talán kevésbé ismert Az őslakó című filmben. De még ennyire sem kell messzire mennünk, McDowell debütáló nagyjátékfilmje, az Egyetlen szerelmem ugyanis épp egy néhányszereplős, nyaralóban játszódó történet volt, mint a mostani, és noha azzal sem vált világhírűvé, a mostani próbálkozásnál azért jelentősen jobban sikerült a nyolc évvel ezelőtti alkotás. Kicsit olyan érzés, mintha egy pénzes hollywoodi döntéshozó megdobta volna az alkotókat egy szemmel látható összeggel, mondván világjárvány ide vagy oda, tessék filmet forgatni. Így hát fogta magát az összeszokott, a COVID miatt talán a szokásosnál is kisebb stáb, és leforgatta a Váratlan szerencsét az unatkozó mecénásnak, aki aztán valahogy a Netflix kínálatába is bekönyörögte azt – mindannyiunk szerencsétlenségére. Persze ha nagyon erőlködünk, a ritka és erőtlen párbeszédek mögé talán odaképzelhetünk valami narratívacsírát a szegények és gazdagok közötti ellentétről és a társadalmi egyenlőtlenségről, de ha nyomokban tartalmaz is ilyen elemeket a film, akkor sem kezd semmit velük. A végkifejlet ugyan némiképp meglepő, de leginkább azért, mert annyira gyéren előkészített fordulatot látunk, hogy nem nagyon akarjuk elhinni, hogy ez lenne a film zárlata. Sokáig lehetne még sorolni a film hibáit: a minden jelenetet átszövő, a párbeszédek hiányán enyhíteni hivatott, inkább zavaró, mint hangulatfokozó zenéről például még nem esett szó, mint ahogy az indokolatlan statikus totálképek használatáról sem. De ne rugdossuk tovább a mozdulatlanul fekvő halottat, inkább lépjünk tovább, és felejtsük el a látottakat. Nem lesz nehéz. A Váratlan szerencse március 18-tól elérhető a Netflixen. 2022. március 22. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/varatlan-szerencse-kritika
Váratlan szerencse Vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy bűnözővé válsz. A Váratlan szerencse egy tolvaj elbaltázott próbálkozása, hogy pénzhez jusson, mivel a villa lakói az akciója kellős közepén hazaállítanak. Charlie McDowell kamaradarabja azonban nem tartogat sokat: egyszerre próbál könnyed és feszült lenni, de két szék közül a pad alá ül. A pénz mozgatja a világot, legalábbis eszerint a film szerint, hiszen minden konfliktusát a társadalmi különbségek, a gazdasági egyenlőtlenségek és az igazságtalanság köré szervezte, amelyek közös nevezője a vagyon. Vagy annak hiánya. Még a házasság sem kivétel, de megéri-e egy életre elkötelezni és elnyomni magunkat azért, hogy ki legyen fizetve a diákhitel? Nem rossz kérdés, csakhogy a Váratlan szerencse didaktikusan szállítja rá a választ, explicit kifejezve mindent, míg egy olyan betörő próbálja sakkban tartani a gazdag házaspár, aki életében nem látott egy heist-filmet sem. Jesse Plemons karakteréhez hasonlóan mi is alig-alig érzékeljük a veszélyt, vagy a szituáció állítólagos súlyosságát, aminek kiküszöbölése érdekében (egy közel sem olyan váratlan pillanatban) megkapjuk a filmtörténelem egyik legbénább halálát. A végkifejletet tekintve frappáns címet választottak, hiszen ez némiképp egy felszabadulás-történet, egy másfél órás ráeszmélés, csakhogy nem sok mindent lehet kezdeni a szabadsággal, ha az ember - minden csenevész próbálkozása ellenére - összetapicskolja a gyilkos fegyvert. Összességében alátámasztották a végső jelenet motivációit, azonban a karakter henteléséhez vezető út merev tekinteteken és csípős, ugyanakkor addig komolyabb bonyodalmat nem okozó félmondatokon keresztül vezet. A filmben bemutatott elnyomás és a frusztráció okozhat kifakadást, de nincs ez olyan elementáris erejűnek lefestve, hogy ilyen radikális választ kívánjon. Épp ezért - és a sok laza szövegelés és abszurd helyzet miatt - tekinthető ez a túszejtős thrillerek paródiájának, ehhez viszont a dialógusok közel sem elég ütősek vagy mulatságosak, inkább erőltetetten lezserek; a monologizálás mesterkélt, ahelyett, hogy drámai hatást érne el - ráadásul utóbbit egyáltalán nem segíti a stand and deliver technika. Egyhelyszínesnek álmodták meg, de a semmiben leledző, tágas otthon és a hatalmas, irigylésre méltó kert nem kelt frusztrációt. Továbbá az idősűrítést célzó, fejezetszerűen felosztott cselekmény a folytonos fade in-fade outokkal csírájában elfojtja bárminemű feszültség elhatalmasodását. Pedig bravúros ötlet lehetett volna, hogy a krimi-thrillerekre jellemző formai jegyeket átértelmezzék, mint azt mondjuk tette műfaján belül a Fehér éjszakák, ami impozáns környezete ellenére is felborzolta a kedélyeket, például a történet és a karakterek szintjén. Vagy ahogyan a Nő a házban… gúnyos és szellemes hangvétele találkozott a sztori szempontjából fontos összetevőként funkcionáló nézői szokásokkal és háttértudással. A Váratlan szerencse egy középszerű Netflix-film, amiben vannak jó ötletek, azonban se szatíraként, se komoly drámaként nem állja meg a helyét. Plemons tisztesen hozza a sablonos nagymenőt, játszi könnyedséggel bánik el a rá bízott (nem túl nehéz) feladattal, Lily Collins jellegtelensége narratív szempontból indokolt, de ez sem kívánt túlzott színészi munkát. Jason Segel betörője a kisember látlelete, aki kvázi megélhetési bűnözőként van számon tartva, és egyetlen funkciója, hogy görbe tükre legyen a fényűzésnek. A Váratlan szerencse csak annyira képes érzelmet kiváltani a nézőből, amennyire steril és magányos a telek, ahol játszódik. https://www.puliwood.hu/kritikak/varatlan-szerencse-kritika-308764.html
