2025 Október November Szörnyek, apák – Frankenstein

Szörnyek, apák – Frankenstein




Guillermo del Toro szerzői adaptációja új háttérrel és motivációkkal ruházza fel a Frankenstein hőseit, még tragikusabbá téve a klasszikus történetet.


A romantika egyik alapműve, Mary Shelley Frankensteinje az emberi (férfiúi) gőg, nagyravágyás mementója: a fiatal Frankenstein doktor – a regény alcíme szerint modern Prométheuszként – életet lehel az élettelenbe, ennek következményeibe azonban nem gondol bele. A névtelen, egyszerre rettegett és megvetett szörny magányában törni-zúzni kezd, mígnem elpusztít mindenkit, aki a teremtője számára fontos volt. Cserébe a saját nem kívánt megteremtéséért.


A többször filmre vitt történet adaptálását Guillermo del Toro évtizedek óta tervezte, ám a szándéka a legjobbkor válhatott valóra a Netflix kötelékében, hiszen az elmúlt években az érdeklődés homlokterébe kerültek a transzgenerációs kérdések, új fénytörést adva az örök slágertémának, az apa-fiú kapcsolatoknak. Del Toro pedig elsősorban apákra és fiúkra osztja fel a történetet, ezeket más családi kapcsolatokkal – testvér, szerelem – fűszerezi.

Frankenstein családi hátterének megváltoztatásával plusz motivációkat ad a történethez, de ezzel inkább kidomborítja a regény eredeti témáit, mintsem szembemegy velük.


Del Toro több helyen meglepően szöveghűen adaptálja Shelley regényét (például a keretezéssel vagy Frankenstein és a szörny elbeszélésének elválasztásával), fontos pontokon azonban belenyúl a szövegbe. A legfontosabb, hogy Victor Frankenstein (Oscar Isaac) szerető család helyett egy zsarnoki apát kap, imádott édesanyjának halála pedig direkt kapcsolatot mutat a fiatal tudós érdeklődésével a holtak feltámasztása iránt. Míg utóbbi csak plusz motivációt ad Frankenstein elvakult kísérletezéséhez, előbbi a cselekmény menetére is nagy hatással lesz: del Toro történetében ugyanis Victor Frankenstein akaratlanul is megismétli apja bűneit a saját teremtményén, aki az adaptációban sokkal hangsúlyosabban egyenértékű egy gyerekkel. Emellett Harlander (Christoph Waltz) személyében Victor kap egy ál-apát is, aki a vér szerintivel ellentétben éppen túlságosan támogató – csakhogy önös érdekei miatt áll Frankenstein kísérletezése mögé.



Guillermo del Toro ahogy általában, most is inkább drámát rendezett a horrorisztikus háttér előtt (mint ahogy A faun labirintusában vagy A víz érintésében), a leghíresebb adaptációkkal ellentétben (mint az 1931-es vagy az 1994-es) inkább a szörny félreértettségére, Frankenstein és a szörny félresiklott apa-fiú kapcsolatára fókuszál, amelynek romboló hatását nem lehet alábecsülni. Akit teremtesz, azért felelős vagy, tanítja del Toro (és A kis herceg majdnem ugyanígy), akkor is, ha megbántad, akkor is, ha teher. Akkor is, ha ő nem akart megszületni. Del Toro megengedi mindennek az önreflexív, az alkotásra kiterjesztett értelmezését is, amely minden művészre és műalkotásra igaz: amit egyszer létrehoztunk, az ott kering a világban.

Megpróbálhatjuk elpuszítatni, de inkább ő pusztít el minket, gyűlöletes szeretetében.
Az idősebb Frankenstein (Charles Dance) hideg szívű, kegyetlen apa, aki már gyerekként orvost próbál nevelni a fiából, ha pedig valamit az rosszul mond, azért verés jár. A fiatalabb Frankenstein hideg szívű, kegyetlen apa, aki már születése után azt várja el a szörnytől, hogy felnőttként gondolkodjon és cselekedjen, ha pedig az hibázik, azért verés jár. Del Toro filmjében Frankenstein és a szörny útja nem válik el azonnal, láthatjuk, ahogyan Victor a szörnyet láncra verve tartja a csatornában – odaadó gondoskodás és nevelés helyett türelmetlen és lenéző vele szemben. A végkövetkeztetés hasonló, mint a regényben – a szörny nem a teremtésénél fogva, hanem azért lesz igazán szörny, mert a környezete szörnyként kezeli. Del Toro azonban ezt mindenekelőtt Frankenstein nyakába varrja.


Itt kap jelentőséget Elizabeth (Mia Goth) személye, aki szintén nagy változtatásokon ment keresztül a regényhez képest: nem is az a legfontosabb, hogy ezúttal nem Victor, hanem az öccse menyasszonya (miközben Victor is szerelmes belé), hanem az, hogy ő megérti a szörnyet, képes kapcsolódni hozzá. És ez kölcsönös. Elizabeth a szörnyet választja Victor helyett, tehát Victor nemcsak az öccse, hanem a szörny vetélytársa is. Elizabeth ugyanakkor mintha protofeminista Mary Shelley személyét képviselné a történetben, akinek szintén egy férfivilágban kellett helytállnia, ahol kirívónak számított az önálló viselkedése – ne feledjük, az előszó tanulsága szerint a mindössze 18 évesen elkezdett Frankenstein is egy játékból indult ki Mary, a férje és Byron között. Majd csak ő végezte el a feladatát.

Elizabeth törődik a szörnnyel, ahogy Mary Shelley is törődött vele.

Így pedig a szörnnyel – nem függetlenül Jacob Elordi pantomimszerű, ugyanakkor mélabús játékától – még könnyebb empatizálni, mint a regényben. Főleg, hogy itt szelídebb, nem öl szándékosan, csak véletlenül – bosszúját kizárólag Victornak tartogatja. Ezúttal nem hátrány, hanem előny Elordi 196 centiméteres magassága: a langaléta, mégis esetlen, majd egyre ügyesebb lény akárcsak a regényben, magától fedezi fel a világ szépségeit, külseje azonban mindenkiből félelmet és gyűlöletet vált ki. Ráadásul del Toro gótikus szuperhősként ábrázolja a szörnyet, aki nemcsak erősebb az átlagembernél, hanem gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Ez pedig aláhúzza a Frankenstein lényegét: a teremtménytől nem lehet megszabadulni.

Így is megtörténik a legkedvesebb nő és az öcs pusztulása, de Victor és a szörny egymásra utaltsága, egymás tisztelete és gyűlölete még árnyaltabbnak tűnik. Mintha egyazon én sötét és világos oldala lennének, és még csak az sem egyértelmű, melyikük melyik. Ki az igazi szörnyeteg: aki holttestekből élőlényt barkácsol a saját hübrisze kielégítésére, áthágva megannyi kimondott és kimondatlan szabályt, vagy aki csak egy társra és otthonra vágyik?

A teremtés gore jeleneteitől gondolatilag messzire jut a Frankenstein, amely talán egy kissé netflixesen túlbeszélt, de megható végkifejletbe torkollik.
Guillermo del Toro az egyszerre a sci-fi, a horror és a gótikus irodalom mérföldkövének számító Frankensteint jó érzékkel formálta a saját képére. Mary Shelley szélsőséges érzelmeit és az ember bensőjére rímelő, vad tájakat realisztikus motivációkkal és a megszokott, látványos díszleteivel, monokróm színeivel helyettesítette. A velencei versenyprogramban debütáló Frankenstein így a Pinokkió után ismét míves, tartalmas, gondolatgazdag Netflix-film del Torótól – ez a szörnyeteg nem veszélyes.

A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt. A Frankenstein november 7-től látható a Netflixen.

2025. október 2.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/frankenstein-2025-kritika