Tájköltészet – Nomadland Chloé Zhao harmadik nagyjátékfilmjében először dolgozik olyan kaliberű sztárral, mint Frances McDormand, a kollaboráció viszont mindkét művészből a legtöbbet hozta ki: a Nomadland lírai és realisztikus, tájkép és emberi történetek gyűjteménye. Az Instagram utazást tematizáló szférájában egyre több az olyan influenszer, akik átalakított furgonokban indulnak el világot látni. A szabadság ígérete rabul ejtette a fiatalokat, ám a lakókocsis életmód háttere messze nem olyan csillogó, mint amilyennek a közösségi oldalakra feltöltött fotók mutatják. A kisteherautóba fókuszált élettér kezdetben nem választás, hanem szükség kérdése volt: a nomád kultúra a 2008-as gazdasági világválság láthatatlan következményeként jött létre. Ezek a főként idősebb amerikaiak elvesztették a megélhetésüket, a lakásukat, így kénytelenek voltak az apró lakásokká varázsolt furgonjaikba költözni, és az államokat járva különböző alkalmi munkákból megélni. A 60-as, 70-es éveikben járó nomádok életébe Jessica Bruder könyve engedett alaposabb bepillantást, s az ebben megismert valódi emberek történetét vitte filmre Chloé Zhao. A rendező, a korábbi alkotásaihoz hasonlóan, nagyrészt ezúttal sem hivatásos színészekkel dolgozott: a Nomadland: Túlélni Amerikát a 21. században című ismeretterjesztő regény hús-vér szereplői láthatóak a nagyvásznon. Az önmagukat alakító nomádok szerepeltetésével Zhao a fikció és a dokumentumfilmek határán egyensúlyoz. A dokumentarista stílust az abszolút realizmusra való törekvés erősíti, míg a tény, hogy egy olyan művész a Nomadland főszereplője, mint Frances McDormand, a fikció felé billenti a mérleget. McDormand azonban olyan természetességgel alakítja Fern karakterét, hogy szinte kizárólag a hírneve miatt válik el az őt körülvevő, valódi nomádoktól. Az emberi sorsok tablójának bemutatásakor mintha a kamera igazodna az eseményekhez, nem pedig fordítva: a Nomadlandben meglehetősen vékony a narratíva. Ez a fajta sodródás azonban már a Hollywoodi Reneszánsz road movie-jait idézi, ahol nem a cél, hanem maga az út számít. A modern művészfilm hatása a korabeli alkotásokon és a Nomadlanden egyaránt érződik. A mindennapi élet objektív leképezése ezen filmek célja – a nomádok esetében ez az idénymunka és az útra kelés ismétlődő rutinja –, az akció helyét a trivialitások veszik át – Fern az út mentén könnyít magán –, és az epizodikus szerkesztést részesítik előnyben. Az egzisztencialista road movie-kban a hősök a hagyományos és a saját maguk alternatív társadalma között léteznek, egyikben sem igazán találva a helyüket. Ebből a pozícióból indul Fern is, aki fél lábbal még konvencionális világban áll, fél lábbal pedig már a természet és szabadság ösvényére lépett – ám a Szelíd motorosok vagy a Kétsávos országút karaktereivel teljesen ellentétes utat jár be. 2011-ben a Nevada állambeli Empire városa megszűnt. A bányaváros üzemeltetője – a lakók mind a cég alkalmazottai, az ingatlanok a tulajdonai voltak –, a United States Gypsum Corporation becsődölt, így be kellett zárniuk mindent. A polgárok munkanélküliek lettek, el kellett költözniük, Empire pedig szellemvárossá vált – még az irányítószám is megszűnt. Emiatt kényszerült Fern az útra, akit a férje emléke továbbra is a városhoz köt: a raktárban lévő cuccaihoz újra és újra visszajár. Azonban ahogy egyre szervesebb tagja lesz a nomád közösségnek, megismeri a mentorait – Swankie-t, Bobot és az eredeti könyv főszereplőjét, Linda Mayt –, egyre jobban megszereti ezt az életmódot. A Nomadland nem glorifikálja a vándorló életvitelt, mégis Fern (lelki és fizikai) útján keresztül egy szerelmeslevéllé válik a nomádokhoz. Az, hogy lakóautóban éljen ugyanis a kezdeti szükségből egyfajta szenvedéllyé válik Fern számára, ahogy azoknak, akik nem kényszerből, hanem választásból váltak nomáddá. Fern és a lakókocsizás „szerelmét” egy klasszikus romantikus szál lehetősége erősíti meg: a film egyetlen másik fiktív nomádja pedig épp Fernnel ellentétes ívet jár be. Dave (David Strathairn) maga akart kiszabadulni a négy fal közül, nem lehetett soha röghöz kötni. Ám mégis ő lesz az, aki stabilitást ajánl a nőnek és tetőt a feje fölé. És bár Fern elgondolkozik az ajánlaton, mégis a potenciális szerelem és a hagyományos hajlék ellenében dönt. Hiszen, ahogy mondja: csak háza nincs, otthona van. Így válik a Nomadland hangulata egyszerre melankolikussá és reménykeltővé, ami békességet és nyugalmat sugároz. Ehhez asszisztál a film lassú ritmusa – a vágás szintén Zhao érdeme –, illetve Joshua James Richards kamerájának pásztázó tekintete, mely el-elmélázik egy-egy tájon. Ezáltal időt hagyva a nézőnek, hogy kivetítse a természetre az érzelmeit, gondolatait. Pedig a látkép sem a klasszikus értelemben vett lenyűgöző látvány: szürkés, nem kifejezetten hívogató, Fern mégis megtalálja benne a szépet. Lelkesedik a sziklákért és egyedül lebeg az elhagyatott tóban. És mint egy tájleíró versnél a költő, úgy Zhao is felfedi a néző előtt Amerika vidéki útjainak festőiségét. A nomád közösség mondása szerint nincs végső búcsú – ezt üzeni a Nomadland is. Fern ugyan lemond a férjére emlékeztető materiális holmikról, de ez nem gyökértelenséghez, hanem szabadsághoz és egy új közösséghez vezet. A nomádok egyfajta körforgásban élnek – évről évre visszajárnak kedvenc helyeikhez –, ezt a ciklikusságot mintázza a film szerkezete is: Fern ismét elindul Empire-ből, hogy ezentúl örökké úton legyen. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/nomadland-kritika
