2024 Január Tartalomra éhesen – A hó társadalma

Tartalomra éhesen – A hó társadalma



A hó társadalma (Society of the Snow), a 2023-as Velencei Filmfesztivál zárófilmje a ’70-es években az Andokban lezuhant, uruguayi rögbicsapat történetét dolgozza fel, amit számtalan alkalommal és formában elmeséltek már. A Netflixre felkerült, legújabb feldolgozás ambivalens eredménnyel eleveníti most ezt fel.

1972 októberében egy amatőr, leginkább fiatalokból álló, uruguayi rögbicsapat a kísérőikkel együtt egy meccs kedvéért Chilébe utazott. Nem sokkal az úticél előtt az Andokban kettészakadt és lezuhant a repülőgépük. Azok, akik csodával határos módon túlélték a szerencsétlenséget, és nem is haltak bele a sérüléseikbe, fagyhalálra vagy éhhalálra számíthattak. Bármerre néztek, bármerre indultak, az élettelen téllel kellett szembenézniük.

Mégis, 72 nappal a baleset után rendkívüli eset történt. A repülőgépszerencsétlenség maroknyi túlélőjét megtalálták és biztonságban hazavihették őket. Minden eufória ellenére volt valami furcsaság a túlélőkön. Ahhoz képest, hogy 72 napot eltöltöttek egy olyan helyen, ahol esélyük nem volt arra, hogy bármit gyűjtögessenek és bármit levadásszanak, meglepően jól tápláltak voltak. Kiderült, hogy a modern emberi társadalom szemszögéből az egyik legbarbárabb dolgot tették:

megették halott társaik húsát.

Ennek a csodálatos megmenekülésnek a vérfagyasztó története rendkívül erős, és a mai napig groteszk módon nagyon népszerű is. Erről a nagyon alaposan dokumentált eseményről számos könyv, dokumentumfilm és YouTube-videóesszék tömkelege készült. 1993-ban egy nagyjátékfilmes feldolgozás is készült Életben maradtak címmel, Ethan Hawke főszereplésével. Úgy fest, a kannibalizmusra kényszerülő túlélők története megért egy újabb inkarnációra. A kérdés az, hogy egy ennyiszer remediatizált sztorihoz tud-e bármit hozzaádni Spanyolország Oscar-díjra nevezett túlélődrámája?




A spanyol rendező, J. A. Bayona akkor találkozott ezzel a történettel, amikor kutatásokat végzett A lehetetlen című, 2012-ben megjelent filmjéhez. Ennél az alkotásnál szintén valóságos túlélők valóságos élményei jelentették a fő inspirációt: a fókusz a 2004-es ,indiai cunami katasztrófáját túlélő spanyol nő, María Belón és családjának története, akiket a filmben valódi nevükön neveznek az alkotók.

Úgy fest Bayona számára nagyon fontos ezeknek az emberi kitartásról és erőről tanúskodó túléléseknek a minél hitelesebb és minél valósághűbb ábrázolása.
A hó társadalma előkészületeihez sokórányi interjút készítettek a túlélőkkel. Jól bejáratott hollywoodi színészeket mellőzve (A lehetetlen főszerepében Naomi Watts és Ewan McGregor voltak) többnyire újonc uruguayi és argentin fiatalokkal forgattak az Andokban, a baleset helyszínén is!

A hó társadalma cím már önmagában is azt sugallja, hogy a nézők itt most láthatják az életet a puszta esszenciájára csupaszodni. Megnézhetjük, hogy az emberek közötti dinamika hogyan változik meg akkor, amikor a társadalmi normák, az íratlan és írott szabályok érvényüket veszítik egy olyan helyen, ahol semmi sem él meg. Ha kétségünk lenne efelől, akkor J. A. Bayona a segítségünkre siet, ugyanis a Velencei Filmfesztivál katalógusában is erről beszél a rendező a filmet bemutató fél oldalon. Viszont ha az ember valami oknál fogva a mű címének ismerete nélkül találkozna ezzel a filmmel, valószínűleg ez az alkotói szándék nem lenne számára egyértelműen nyilvánvaló. A hó társadalmának egyik legfontosabb problémája az, hogy nem azt a történetet mutatja be, amit ígér.

A film bevezetőjében láthatjuk a rögbicsapat tagjait interaktálni kis közösségük hétköznapjainak legfontosabb színterein: étteremben, a templomban és a pályán. Az itt megismert – nem túl konkrét – kapcsolódási pontokon és dinamikán látszólag nem igazán változtat a trauma. A katasztrófafilmekhez és a posztapokaliptikus történetekhez hasonlóan a tárgyak funkciói és jelentéseik átalakulnak a megváltozott körülményeknek köszönhetően. Az ablaküveg elsősorban vágóeszköz, a repülőgép összeroncsolódott teste a menedékhely, a bőröndök szolgálnak a menedékhely ajtajaként, stb.

Viszont amíg ez tetten érhető a tárgyi világban, addig a túlélők közössége nem igazán írja felül a hétköznapokban megszokott, kollektív értékrendet és szerepköröket. Az emberhúsevés még sosem volt ennyire civilizált.
Legmélyebbre, a túlélők néplelkébe csak nagyon egyszerű, bináris oppozíciókig ásnak az alkotók. Vannak az optimistábbak és a pesszimistábbak. Vannak azok, akiket az éhség előbb, és vannak azok, akiket utóbb vesz rá az emberhús elfogyasztására. Aki orvosnak tanul, az látja el a sebesülteket, a csapatkapitány ragadja meg a túlélők csoportjának vezetését, a pályán legjobb állóképességgel rendelkező tagok mennek el expedíciókra – és valójában nem is lenne célszerű másként szervezni ezt! Sőt, az emberhúsevéstől kezdetben viszolygó emberek vallásos meggyőződésük és keresztény moralitásuk miatt utasítják el az alternatív étrendet. (A dél-amerikai országok kultúrájának nagyon fontos eleme a kereszténység.) Később azonban ugyanezek az emberek hasonló vallásos logika és moralitás alapján igazolják társaik holttestének elfogyasztását – a nem-kiérdemelt katasztrófa miatt Isten ugyanis megbocsájtja azt, illetve mindenki felajánlaná saját holttestét, ha ezen múlna a többiek élete. A társadalmi szubverzió igénye nincs igazán jelen, hiszen a karakterek rendre visszatérnek az otthon berögződött társadalomszervezési „klisékhez” és értékstruktúrákhoz.


A sugallatoktól eltérően ez a történet elsősorban arról szól – ebben a formában –, hogy a körülmények és a kényszerek ellenére hogyan tudták ezek az emberek megőrizni a józan eszüket. És természetesen világos, hogy a valóságos események átírása (sokkal izgalmasabb) „legyek-ura-helyzetek” előidézésére valószínűleg kegyeletsértő, de minimum etikátlan lenne.

És hogy ez soha ne jusson eszébe senkinek, a film rendkívül hollywoodias elbeszélésmóddal nem hagy semmilyen szabad asszociációt a nézők számára.
A film legelejétől fogva egy narrátor segítségével kommunikál a nézővel – aki az egyik szereplő, Numa (Enzo Vogrincic). Ő nemcsak bizonyos események tényéről – mint például további szereplők haláláról – informál minket, de azt is elmondja, hogy mit éreznek a bajbajutottak. Van-e még bennük remény, mi hiányzik nekik otthonról, mire készteti őket az éhség, stb. Nem igazán hagy teret a néző szabad asszociációjának. (Amire általában a képek önmagukban is elegek lennének, mert nehéz félreérteni fagyoskodó és éhező emberek reménytelen látványát.) Legfőképpen emiatt belengi az egész filmet a pátosz.

A néző narráció általi irányítása még feltűnőbbé válik, ha megvizsgáljuk a karaktereket. A valós eseményeknek megfelelően a filmben is 45 embert látunk útnak indulni, akik szép lassan 19 főre fogyatkoznak. Ez a létszám túl nagy ahhoz, hogy egy nagyjátékfilm során a néző odafigyelhessen mindenkire. Emiatt a karakterek látványosan elnagyoltak és általában összekeverhetőek. Nem igazán van lehetőségünk egyes karakterekkel együttérezni, akikbe könnyű lenne belekapaszkodnunk az élmény során, akikért igazán aggódhatnánk. Őket elsősorban a fentebb említett paraméterek mentén (optimizmus-pesszimizmus, meddig vár a húsevéssel, stb.), vagy egy-egy külső jellegzetesség alapján lehet csak megjegyezni. Nincsen egyetlen karakternek se sajátos világképe, igazán emlékezetes gondolatai, nem nyerünk betekintést a múltjukba. Ugyan a narrátorként funkcionáló karaktert kiemeli azzal, hogy gyakran megkapjuk a tekintetét, de ebben a helyzetben is inkább a funkció teszi őt megjegyezhetőbbé.

Ezek az egyszerűsítő gesztusok pedig alapvetően egy célt szolgálnak: a komplexebb karakterábrázolások kiszorításával kiszorulnak az ellentmondások is. Ez pedig egy egyértelműen tiszta, de inkább üres képet fest a túlélőkről.
Tökéletesen érzékelteti ezt a film viszonyulása az emberevés tényéhez. A valóságban amikor kiderült, hogy a túlélés érdekében társaik testéből ettek a csapattagok, visszatérésüket nem övezte már akkora lelkesedés. Rengetegen ítélték el őket emiatt és egy komoly diskurzus alakult ki erről. Idővel persze mindenki megértette, hogy nem nagyon volt ezeknek az embereknek választása és elmúlt a megvetés. Ezzel szemben A hó társadalmának alkotói önkényesen egyszerűsítettek a valós eseményeken. Nem időzik el az emberi hús elfogyasztásának morális dilemmáján, hanem egy szükséges rosszként tünteti azt fel és az első pillanatban – helyesen – felmenti őket.

Az azonosulás nem az egyes szereplőkhez köthető, így az elsődleges és legerősebb forrása a néző primér ösztönein nyugszik. Valami nagyon rossz dolog történt a vásznon látott emberekkel és nagyon rossz helyzetben vannak és emiatt érzek valamit. Ezzel pedig a túlélők történetének, személyiségének esetleges ambivalenciáját lehetőségét teljes mértékben kiiktatták.

Mindezek ellenére a A hó társadalma könnyedén sikeres és közkedvelt lehet a kiváló atmoszféraépítese révén.
Számos alkalommal képes komoly feszültséget előidézni. A lezuhanás előtt hitchcocki suspense hat a nézőre, hogy tudjuk mi fog történni. A becsapódáskor ahogyan a roppanó csontok és a húsba hatoló fém csikorog, az első húscafatok megevésének abszurditása, majd az utolsó napokban a roncs melletti bordacsonthegyek mind-mind nagyon erős pillanatok, amik a nézővel maradnak. A korábban említett ösztönökhöz nyúló azonosulás egyfajta horrorszerűséget is kölcsönöz a filmnek (ami nem idegen Bayona számára, ugyanis az első nagyjátékfilmje a 2007-es Árvaház című horror).

Ehhez szorosan kapcsolódik az eredeti helyszíneken történő forgatás ténye, ami egyszerre abszurd és csodálatos. A festői szépségű, hófödte hegységek lenyűgöző, kiválóan fényképezett látványa párosulva annak tudatával, hogy ezen a helyszínen emberek pusztultak el egy összetett, kísértő, jó értelemben zsigeri vizuális élménnyé teszi a filmet.

A hó társadalma végérvényben a 72 nap eseményeit szabálykövetően, a túlélők felé tiszteletteljesen meséli el. A narráció stílusának egyszerűsítő, túlzottan hollywoodi jellege nem ad teret semmiféle szubverziónak. Ilyen keretek között képtelenség bármiféle újat hozzáadni a témához, ebből a szempontból nem túl érdekes ez a film és ez az óvatosság valamelyest meghazudtolja a kinyilatkoztatott szerzői szándékot. De az eredeti helyszínek szépsége és jelentése, valamint az audiovizuális eszközök kreatív használata miatt A hó társadalma mégis egyszer jó élményt tud nyújtani.

2024. január 11.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-ho-tarsadalma-kritika