Kipróbáltuk az Olympus legújabb tükör nélküli felsőkategóriás fényképezőgépét, az OM-D E-M5 II-t. A tükör nélküli cserélhető objektíves digitális fényképezőgépek világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, ami persze egyáltalán nem csoda. Ezek a MILC masinák elsősorban azért népszerűek, mert a tükörreflexes gépekénél jóval kisebb méret és tömeg mellett kínálnak a DSLR-ekéhez hasonló képminőséget és sebességet. Tavaly száz eladott cserélhető objektíves fényképezőgépből körülbelül huszonnyolc darab volt MILC kategóriás, hetvenkét példány pedig DSLR. A MILC-ek térnyerése az előttünk álló években várhatóan tovább fog folytatódni: előrejelzések szerint 2016-ban már harmincnégy százalékon fognak állni a tükör nélküli gépek és hatvanhat százalékra szorulnak vissza a tükrös masinák. Visszatekintés Bár már a 2000-es évek közepén voltak különböző szárnypróbálgatások MILC-fronton, a piacnak az első igazán komoly lökést 2008 nyarán az adta, hogy az Olympus és a Panasonic létrehozta a mikro négyharmad szabványt, majd pedig ezt követően 2008 októberében kijött az első ilyen gép, a Panasonic Lumix G1. 2009 júliusában az Olympus is lépett, és bejelentette a PEN E-P1-et, melyet aztán az elmúlt években számos különböző mikro négyharmados masina követett, illetve a riválisok közül lényegében az összes kiadott valamilyen MILC kategóriás fényképezőgépet. Az Olympus termékkínálatának csúcsán jelenleg a 2013 szeptemberében bejelentett OM-D E-M1 trónol, melynek elérhető árú kistesója a 2014 januárjában érkezett OM-D E-M10. Kettejük között pedig valahol fél úton ott figyel a jelen cikkünk tárgyát képező, idén februárban leleplezett OM-D E-M5 II. Külcsín A 2012 elején debütált elődmodellhez, az OM-D E-M5-höz képest kicsit nagyobb és nehezebb lett az OM-D E-M5 II, azonban a 124x85x45 milliméter méretű, illetve 469 gramm tömegű újdonság még így is jelentősen kisebb és könnyebb az átlagos tükörreflexes fényképezőgépeknél. Ez pedig igen komoly előny, hiszen változatlan méretű fotóstáskában az eddiginél több felszerelést tudunk magunkkal vinni, vagy pedig körülbelül ugyanazt a szettet a korábbinál kisebb táskába is be tudjuk pakolni. Azon pedig meg sem lepődünk, hogy egy ilyen felsőkategóriás fényképezőgépen minden kiváló minőségű anyagból készült, illetve, hogy az ergonómiára sem lehet egyetlen rossz szavunk sem. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy a retro külcsínű, de belül abszolút high-tech belbecsű masina elképesztően jól néz ki. Felszereltség A baloldali élen lévő kis ajtót kitárva egy mikrofon-, egy HDMI- és egy USB csatlakozó aljzatra lehetünk figyelmesek, az ellentétes oldal pedig egy SD/SDHC/SDXC memóriakártya foglalatnak ad otthont. Az igazán nagy élet persze nem itt, hanem a felső élen van, ugyanis a főbb kezelőszervek túlnyomó többsége ide került. Baloldalt ott figyel a reteszelhető üzemmódválasztó tárcsa a maga rengeteg automata, félautomata és manuális beállításával, mellette pedig a bekapcsoló gombra lehetünk figyelmesek. Jobboldalt két tárcsa várja ujjaink érkezését, és az egyikük közepe funkcionál exponálógombként: a tárcsák tekergetésével rendkívül könnyen választhatjuk meg a záridőt, illetve a rekeszértéket. Ezenkívül ide került a videófelvevő gombja is, illetve három olyan kezelőszerv, melynek funkcióját saját igényeinknek megfelelően személyre tudjuk szabni. EVF, kijelző Programozható funkciógombból a hátoldalra is került, még pedig az állítható dioptriájú elektronikus képkereső mellé. Ez utóbbi immár 2,36 millió alképpontot vonultat fel, ami jelentős előrelépés az elődben lévő 1,44 milliós szubpixel számhoz képest. Ezenkívül a szabadon mozgatható kijelző is jelentős fejlesztésen esett át: a 3 colos képátlójú panel érintésérzékeny és 1,04 millió alpixele révén a pixelsűrűsége nem kevesebb, mint 285 ppi. Érdekesség, hogy az Olympus ezúttal nem OLED, hanem LCD kijelzőnek szavazott bizalmat, melynek képét még erős napsütés mellett is jól lehet látni, bár ennek vélhetően a korábbinál nagyobb fogyasztás az ára. A menürendszer természetesen magyarul is tud, de néha furcsa rövidítésekkel operál, és egyes funkciók alaposan el vannak dugva benne. Felbontás A 4:3 képarányú Live MOS képérzékelő 225 négyzetmilliméter felületű, vagyis jelentősen kisebb, mint a 329 négyzetmilliméteres APS-C szenzorok, a 864 négyzetmilliméteres Full Frame lapkákról már nem is beszélve. A képminőséggel viszont ennek ellenére nincsenek problémák, sőt! No persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a DSLR szenzorokénál kisebb felületen a mai átlagnál már jelentősen kevesebb pixel sorakozik: az E-M5 II egy 16 megapixeles felbontású szenzort kapott. No, de akkor mégis hogyan jön össze a címben is említett 40 megapixeles felbontás? Máris érkezik a válasz! 40 megapixel Amennyiben valaki nem éri be a standard 16 megapixellel, az kipróbálhatja a 40 megapixeles üzemmódot, mely úgy működik, hogy nyolc darab kisebb felbontású képet kombinál össze egyetlen 40 megapixeles JPEG felvétellé. Mindezt pedig úgy teszi a gép, hogy 0,5, illetve 1 pixeles eltolást alkalmaz: a 40 megapixeles JPEG képek 7296x5472 képpontot tartalmaznak, de ezenkívül akár 9216x6912 képpontos, vagyis 64 megapixeles RAW felvételeket is készíthetünk. Ennek a megoldásnak azonban az a hátránya, hogy csak akkor használható, ha a fényképezőgép és a megörökítendő téma is teljesen stabil, vagyis a 40 megapixel leginkább csak stúdióban történő fotózáskor jön be a képbe. Az alaphelyzetben készülő 16 megapixeles képek egyébként 4608x3456 képpontosak, és legjobb minőségi beállítás mellett átlagosan 7-8 MB helyet foglalnak. Íme néhány tesztfotó, melyek kattintásra eredeti méretükben is megtekinthetők:
