The Expendables – A feláldozhatók 3 kritika Kifulladva Szerző: Bányász Attila (Miner) Míg a The Expendables – A feláldozhatók első két részének rendezői székében – az egész filmes projekt szelleméhez méltóan – igazi „öreg motoros” rendező foglalt helyet Sylvester Stallone és Simon West személyében, addig a harmadik részre megérett Stallone-ban az elhatározás, hogy a kamera mindkét oldalán ideje fiatalítani… s ezzel meg is ásta azt a bizonyos gödröt a Feláldozhatók csapata alatt, amelyről a film egyik kulcsjelenetében oly drámai monológot tart. De valóban annyira rossz lenne a 3. rész, hogy most már temetni kell az öregfiúk klubját? Abban talán még egyet is érthetünk Sylvester Stallone-val, hogy valami változtatás valóban szükségessé vált az általa életre hívott akciószéria esetében, mivel már a második részben is tetten érhetőek voltak a sorozat kifáradásának jelei. A vérfrissítés az újabb „nagy öregek” keresése mellett ezúttal a fiatalabb korosztály bevonására is kiterjedt, s a rendezői székbe is egy ifjú, másodfilmes titán, Patrick Hughes került. A film forgatókönyve sokat változott, nagyban befolyásolták a projekttől leköszönő és feltűnő akciósztárok, akik, úgy tűnt, szinte egymásnak adják a kilincset. Sok kultikus név felmerült a filmmel kapcsolatban, mind a rajongók, mind pedig a média kedvelt időtöltésévé vált a listák készítése azon színészekről, akiket szívesen látnának a produkcióban. Stallone felajánlotta Jackie Chan-nek és Steven Seagal-nak is a részvételt, de mindketten visszautasították. Más nevek is felmerültek a 3. résszel kapcsolatban: Nicolas Cage-nek és Dwayne Johnsonnak is szántak szerepet a készítők, sőt, még Mickey Rourke karakterét is visszahozták volna flashback formájában, de végül ezek a tervek füstbe mentek. Más helyzet adódott néhány feláldozható törzstaggal: Terry Crews és valószínűleg Jet Li karakterei azért kaptak kevés vászonidőt, mert épp más produkciókban forgattak, s csak egy-egy forgatási napra tudtak beugrani. Stallone-ék a sport világában is körbeérdeklődtek, olyan sportolókat keresve, akik szívesen kacsintgatnak a színészkedés felé, így került képbe a kevert harcművészeti sportágból érkező Ronda Rusey és Victor Ortizvolt profi bokszoló. Rusey-t a Halálos iramban 7. részében is viszontláthatjuk majd. Más viszont pont hogy kikerült a képből, az akciófilmeket leszóló, pénzéhessé vált Bruce Willis például keveselte a 3 millió dollárt a négy napos forgatási napért, s amikor Stallone nem volt hajlandó több pénzt adni neki, kihátrált a produkcióból. Érkezett a helyére Harrison Ford, erre szoktuk mondani, hogy minőségi csere történt. Patrick Hughes rendező, akire időközben rábízták A rajtaütés amerikai remake-jének elkészítését, nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Alapvetően a film első 20-30 percével nincs is különösebb baj: egy nagyobb akció helyett két rövidebbet láthatunk, amelyek kellően pörögnek, s bár a koreográfia és a vágás picit ügyetlen, ráadásul a vizuális trükköknél is itt-ott kilóg a lóláb, de ezt leszámítva látványosak, jól mutatnak a vásznon. A probléma ott kezdődik – mint az ilyen filmekben néha elő szokott fordulni -, amikor a drámai hangvétel erőltetése miatt moralizálásba csap át, majd tetézve a dolgot Stallone filmbéli karaktere az amúgy is megfogyatkozott Feláldozhatók csapatot, amiért ugyebár beültünk a filmre, parkolópályára küldi. Szarvashiba! A néző feszengeni kezd a székben, s a rendkívül nyögvenyelős verbuválási jelenet, a régi csapattal történő farokméregetés, majd az ifjoncok hiteltelen akcióterve és –kivitelezése (ba-bumm!) mind-mind rétestésztaként nyújtja a felesleges játékidőt. Ezeket itt-ott törik meg Mel Gibson a szemétben gyémántként megcsillanó jelenetei, melyek bennem olyan erős Halálos fegyver nosztalgiát keltettek, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Gibson még mindig delejesen uralni tudja a vásznat, s hát annyira jó őt újra akciófilmben látni. A film utolsó negyede már igazi zúzda, az, amiért és amire jegyet váltottunk erre a filmre. A készítők nem kispályáznak, szó szerint egy egész hadsereget szabadítanak igencsak számottevő főhőseinkre, s itt aztán meg is mutatkozik az egész filmes projekt rákfenéje: egyszerűen nem jut elég vászonidő mindenkire. Személy szerint keveselltem az egész produkcióban a kézitusát: Jason Statham egyvalakivel kel csak birokra, bár tény, hogy Rusey és Antonio Banderas a film végén azért rendesen viszi a prímet ezen a vonalon. De hol vannak a többiek? Wesley Snipes szinte csak egyszer emeli rúgásra a lábát, Jet Li (!!!) pedig a fegyverével hadonászik, de nem emel kezet senkire: igaz, össz-vissz még 5 perces vászonideje sincs. Arnold Schwarzeneggernek valóban elég egy méretes mordály és egy még méretesebb szivar a szájába, a néha elböffentett, korábbi filmjeiből vett egysorosaival egyetemben, de erre a csak a film végén kerül sor, addig a helyét nem találva csak téblábol a díszletek között. A régi csapat szinte elvész a szétszűrőzött, füstbe fúló tájban: a film záróakciójában Dolph Lundgren és Randy Couture egy tank volánjánál kapnak mindössze pár felejthető snittet. Stallone és Gibson végső összecsapását pedig rövidnek és súlytalannak éreztem. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a három rész közül ez utóbbi szól a legnagyobbat. Elképesztő mennyiségű pirotechnika megy füstbe a produkció alatt, amivel igazán látványos akciókat sikerült lefilmezni, sőt, részemről dicséret illeti Peter Menzies Jr. operatőrt (aki nem mai gyerek a szakmában, és olyan filmekben működött korábban közre, mint a Die Hard 3 – Az élet mindig drága vagy a Ha ölni kell) a szép hosszan kitartott nagytotál plánokért, amelyek hál’ istennek nem végezték a vágószoba padlóján. A film egy kópiája a premier előtt három héttel kiszivárgott az internetre, amit aztán rengetegen letöltöttek. Akik esetleg így látták a filmet, még azoknak is érdemes rá beülni a moziba, ugyanis a film magyar szinkronja elképesztően jól sikerült: azon kívül, hogy a legtöbb színész a már megszokott szinkronhangján szólal meg – szerintem már ez is egy élmény ezen színészek esetében -, a film így bizony sokkal szórakoztatóbbnak bizonyul, például Banderas nem is kicsit idegesítő figurája már-már valóban humoros vetületet kap. A The Expendables – A feláldozhatók 3 egy, sajnos a nézők által is érezhetően megfáradt széria nem feltétlenül temetni való darabja, amelynél az alkotók egyszerűen szem elől tévesztették a film eredeti szellemiségét: azt, hogy mi nézők azért ülünk be rá, hogy a régi, ma már levitézlett akciósztárjainkat láthassuk ismét akcióban, kerülve mindenféle körítést, drámát, sőt ennél is továbbmegyek: történetet; mert igen, a csihi-puhi kell, semmi más, elejétől a végéig, kvázi faltól falig tartó akcióorgia, frappánsan és humorosan tálalva, ahol nem a besuvasztott színészek száma, hanem a nagy nevek jelenléte a döntő, s ami a legfontosabb, hogy mindezt szívvel és lélekkel, ne pedig futószalagon tálalva. Ennyi a recept! Mindenesetre ha kijön egy szép gyűjtői kiadás a trilógiával, nem fogom kidobni belőle a 3. részt… ahogy tenném ezt a Die Hard széria 5. részével! Értékelés: 5/10 The Expendables – A feláldozhatók 3 adatlap
