2024 Március Több bűn, kevesebb élvezet – Országúti diszkó

Több bűn, kevesebb élvezet – Országúti diszkó


Az Országúti diszkó nem jó film. Sem az 1989-es eredeti, sem az idei remake. Ennek ellenére mindkettőben van elég élvezeti érték ahhoz, hogy szórakoztatóvá váljon – ám csak az egyik méltó a kultfilm státuszra.

Az egykor ünnepelt MMA-sztár, Dalton mára lecsúszott: underground meccsekre jár, ahol a puszta jelenléte elég az ellenfél megfutamításához, de a kocsijában alszik, nem találja a helyét a világban. Az életének szüksége van az irányra, egy, a rendőrség által mellőzött floridai bárnak pedig egy kidobóra, aki rendbe szedi picit a helyet. A bár nem véletlenül indult züllésnek: a kapitalizmus ördögi helytartója, egy Ben Brandt nevű vállalkozó akarja luxusüdülővé alakítani a környéket, melynek már csak a kocsma áll az útjában. Dalton magányos hősként összecsap Brandt-tel és embereivel, a kis közösség megmentése után pedig elhajt a naplementébe. Egészen univerzális történet ez – korrekt, egyszernézős akciófilmként abszolút megállná önmagában a helyét. Azonban mégis egy remake-ről van szó: ez az Országúti diszkó 2024-es változata.


A legjobb legrosszabb filmként számon tartott, 1989-es eredetinek néhány meghatározó aspektusát egy az egyben átemelték (például a „Senki nem győz a bunyóban”-párbeszédet), másokat pedig utalás szintjén jelenítettek meg a remake-ben (a bárban fellépő első együttes énekesnője az eredetiben Dr. Elizabeth Clay-t játszó Kelly Lynch kiköpött hasonmása). Mozis bemutatóval pedig már nem is próbálkoztak: rögtön a tékák és kábéltévé örököseként funkcionáló streamingen landolt az Országúti diszkó, nyilván abban reménykedve, hogy így az új változat még az eredetinél is hamarabb avanzsál kultfilmmé.

Csakhogy míg a Patrick Swayze főszereplésével készült verzió hamisítatlan bűnös élvezet, addig Jake Gyllenhaal kidobókarrierjéből csak a bűn marad meg, és kikopott az élvezet.
Na nem azért, mert Gyllenhaal ne uralná jelenlétével a vásznat, vagy ne lenne őt egyáltalán jó nézni. Gyllenhaal embertelenül kidolgozott felsőtestét az eredetiben a női testnek fenntartott tárgyiasító tekintettel pásztázza a kamera, az izomtömegek látványa pedig hasonlóan férfifantázia marad. A színész időről időre megvillanó mosolya hamarabb eléri a Swayze-hatást, aki a sebezhetőséggel tette szexivé a ’80-as évek addig csak benzingőzös, nyers maszkulinitással reprezentált macsóját. Swayze alakításában Dalton egy gigákat kitépő zen karatemester, filozófiadiplomás sztárkidobó (ami önmagában a legszürreálisabb koncepció), akiből árad a szenvedély. Ehhez képest Gyllenhaal Daltonja egy sokkal vidámabb fickó – bár ő nem csonkítja meg senki torkát, sőt, miután szétver, a kórházba is elfuvaroz –, a nyugodt külseje mögött valami pszichopatikus lappang.



Dalton személyiségváltozása leképezi a két Országúti diszkó közti különbséget is. Hiába ugyanaz a Joel Silver mindkét film producere (persze már mi magyarok is tudjuk, hogy nem lehet a producer személyére alapozni egy alkotás minőségét),

nem sikerült megragadni az 1989-es verzió esszenciáját. Silver és Doug Liman, rendező értelmezésében ez ugyanis kimerült az „Érzem a tesztoszteron hatásait, szétverek mindenkit, FÉRFI VAGYOK!” – típusú erőszakszonátában.


Ezért kapott 2024-ben Dalton MMA-harcos múltat, és ezért igyekszik Liman a videójáték-esztétikát felhasználva a csúcsra járatni egymás véresre püfölését.

Nem lehet azzal vádolni Limant, hogy ne tett volna meg mindent a siker érdekében. Az autentikusság érdekében az MMA bajnokságán, az Ultimate Fighting Championship során is forgattak, és a sportág sztárjának, Conor McGregornak is írtak egy rendkívül testhezálló szerepet. Dalton ugyanis a McGregor által alakított Knox képében nem egy mentort kap – mint ami a ’89-es kidobónknak volt Sam Elliott karaktere –, hanem egy baljós tükörképet: mindketten képesek elveszíteni a fejüket, és ha Dalton nem vigyáz, belőle is ilyen dühöngő őrült lehet. Csakhogy a verekedések izzadságszaga olyan erős, hogy a negyedik falat is áttöri a gagyi CGI-nak és az öncélúságnak köszönhetően. Ez pedig alátámasztja azt is, hogy az Országúti diszkónak sosem a macsó tesztoszteronfelhő volt az erőssége – hanem az alatta meghúzódó érzékiség.

Ez pedig sehol sincs a remake-ben.

Nem, nem az ötpercenként indokolatlanul bevágott melleket hiányoljuk, hanem a sötét, poros, mocskos Országúti diszkó fülledtségét.

Ahol Patrick Swayze Daltonja egy pillantásával meghódítja Elizabethet, ahol Sam Elliott minden mozzanata lehetetlenül szexi, és ahol a These Arms of Mine sóvárgó dallamai biztosítják a szexjelenet aláfestését. 2024-ben azonban az Országúti diszkót sterilizálták. Jake Gyllenhaal értelmezésében Dalton szinte aszexuális jelenség, egyenesen visszautasítja az őt meghódítani igyekvő nőt, akivel csak a csók tinédzseri magaslataiig jutnak el. A remake szexmentessége persze egy kórkép Hollywood jelenlegi helyzetéről, ugyanakkor a film kudarcának tünete is.

Nemhogy Gyllenhaal után nem vágyakozunk igazán, de még a bárt sem sikerül kifejezetten vonzóvá tenni (igaz, ez az eredetinek sem volt az erőssége). Túl letisztult hely ez, amit a CGI ecsetvonások vizuálisan is alátámasztanak. A Floridába áttelepített helyszín miatt sokkal derűsebbek az Országúti diszkó képei, ahogy egyébként a forgatókönyve is: Chuck Mondry és Sheldon Turner, írók az erotikát humorral igyekeznek pótolni. Így van ugyan meztelenség a képernyőn, de az is inkább vicces: Knox ádámkosztümben mutatkozik be, McGregornak pedig jól áll az ökörködés. A filmnek is jót tesznek a poénok, annak ellenére, hogy döbbenetesen komolyan veszi magát. Liman igazán tanulhatott volna a ’89-es giccsparádét jegyző Rowdy Herringtontól: ha magunkévá tesszük az „olyan rossz, hogy már jó” ideológiáját, az már egy félsiker a kultuszfilmmé válás útján. Mert bár Jake Gyllenhaalra nem lehet kifogás, a produkció valóban vicces és szórakoztató, azért mégis megmarad egy felejthető akciófilmnek, és ha az Országúti diszkóra gondolunk, a ’89-es eredeti képei jelennek meg a lelki szemeink előtt.

2024. március 26.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/orszaguti-diszko-kritika