2024 Május Továbbra se hívta őket senki – Hívatlanok: Első fejezet

Továbbra se hívta őket senki – Hívatlanok: Első fejezet



Hat év telt el a Hívatlanok legutóbbi mozis felbukkanása óta, viszont nem egy harmadik résszel, hanem egy teljes reboottal tért vissza a furcsa maszkokat viselő trió. De vajon volt értelme az ismételt érkezésüknek?


A horror egyik legnépszerűbb alműfajából, a slasherből már szinte az utolsó cseppeket is kisajtolták az elmúlt évtizedekben. Volt néhány fellángolás és olyan alkotók, mint John Carpenter (Halloween), Wes Craven (Rémálom az Elm utcában, Sikoly) vagy Adam Wingard (You’re Next), akik képesek voltak új ötletekkel feldobni a bejáratott formulát, de összességében egy régen kifulladt, agyonjáratott és önismétlő filmes irányzatról beszélünk. 2008-ban, a torture porn és a horror remake-ek csúcsidőszakában lépett elő az árnyékból az elsőfilmes Bryan Bertino a Hívatlanokkal, amiben a Liv Tyler és Scott Speedman által alakított házaspárt egy éjszaka három maszkos idegen kezd terrorizálni a nyaralójukban.

Bertinot saját gyerekkori élményei inspirálták a film elkészítésére, melyek az ajtójukon bekopogó idegenekkel voltak kapcsolatosak.
Ezzel együtt innen ered az azóta mindegyik folytatásra ráaggatott „igaz történet alapján” marketingszöveg is. A Michael Haneke Furcsa játékát idéző történet ereje pont az egyszerűségében és minimalizmusában rejlik. A film remekül játszott rá a szituáció hétköznapiságában és realizmusában rejlő pszichológiai terrorra azzal, hogy a házaspár szemszögéhez ragaszkodott és nem fedte fel az ismeretlen maszkos alakok motivációját. Ráadásul nem egy vértől tocsogó, belezős gyilokpornóról beszélünk, hanem egy feszült macska-egér játékról, amiben már attól felállt a szőr a hátunkon, ahogy Liv Tyler karaktere mögött megláttuk a gyilkos sötétből kitűnő hófehér maszkját. Viszont sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a gyenge forgatókönyv túlságosan sokszor játszott rá a műfaj tipikus kliséire, így elherdálva a koncepcióban rejlő lehetőségeket.

A folytatásra tíz évet kellett várni, amit már nem Bertino, hanem Johannes Roberts (47 méter mélyen, A kaptár: Raccoon City visszavár) rendezett, aki a Stranger Things által kiváltott, 80-as évek retro lázában úgy döntött, a Hívatlanok 2: Éjjeli préda is elmozdulhatna jobban a carpenteri iskola irányába. Így a második rész sokkal inkább keblére ölelte a slasher műfaj hagyományait, alámerült a 80-as évek szintis-neonos világába és megidézett nem egy híres elődöt. A nap végén Roberts filmje se találta fel a spanyol viaszt, de sokkal szórakoztatóbb és önazonosabb volt. Tisztában volt elődje hibáival és inkább egy bejáratott útra lépett, amiből egy jobban működő mozi sült ki.




Jópár év elteltével ismét más szelek járnak Hollywoodban. Jelesül mostanában minden stúdió filmes univerzumokkal és több részes franchise-okkal próbálja a legtöbb lehetséges tartalmat kisajtolni szellemi tulajdonaikból, hogy a nézőket minél tovább magukhoz láncolják. Ráadásul az elmúlt években többször is volt példa rá, hogy rögtön egy trilógia formájában meséltek el egy összefüggő történetet. Ez történt Michael Myerssel az új Halloween trilógia esetében, vagy a Netflix A félelem utcája filmjeivel. Végül a Lionsgate is arra az elhatározásra jutott, hogy egy harmadik rész helyett inkább rebootolja a Hívatlanok eddig se túl konzisztens történetét és rögtön három, egymásutánban leforgatott filmmel merülnek a maszkos gyilkosok rejtélyének mélyére.

Az elgondolás nem is lett volna ördögtől való, de már az aggodalomra adott okot, hogy Bryan Bertino távolmaradása mellett a rendezést a Die Hard 2 és a Cliffhanger veterán rendezőjére, Renny Harlinra bízták. Elsőre nem tűnhet rossz választásnak a személye, viszont sokatmondó, hogy Harlin az Utánunk a tűzözön óta nem rendezett széleskörben elismert filmet, horrorjaival sose ért el kritikai sikert, manapság pedig főleg direct to video akciófilmekből és kínai bérrendezésekből keresi a kenyerét.

A történetről nem lehet sokat mesélni, ugyanis szinte egy az egyben megegyezik a 2008-as eredetivel.
Egy fiatal pár, Maya és Ryan (Madelaine Petsch és Froy Gutierrez) autója lefullad egy hátborzongató kisvárosban, így kénytelenek egy éjszakát egy erdei Airbnb faházban tölteni, amíg meg nem javítják a kocsit. Viszont az éjszaka folyamán hozzájuk is bekopognak a titokzatos idegenek és szép lassan elindul a jól ismert fogócska a behatolókkal.



A Hívatlanok: Első fejezet legszembetűnőbb, és ezzel együtt leginkább releváns aspektusa, hogy nem egy új történet, hanem az első rész remake-je. Természetesen a karakterek, a helyszínek és a cselekmény bizonyos részleteit megváltoztatták, de a film gerincét adó „fiatal pár menekül a gyilkosok elől” sztorit szinte teljesen Bertino filmjéből emelték át. Eddig még nem is lenne ezzel gond, viszont ahelyett, hogy kijavították volna az eredeti film gyermekbetegségeit vagy egy teljesen más, kreatív irányba terelték volna a történetet, Harlinék egyszerűen felmondták az első részt, csak szarabbul. Mint a lusta diák, aki a nála sem sokkal elmésebb osztálytársáról másolja le a leckét.

Tényleg bámulatos mennyire félrement minden változtatás, amit az első részhez képest eszközöltek.
Egyrészt az eredeti Tyler/Speedman páros se vonult be a horrortörténelem legeredetibb figurái közé, de kifejezetten erősen hozták az elhidegült házasságukban szenvedő karaktereiket és a home invasion beindulásánál is minden reakció és pillanat hiteles és átérezhető tudott lenni. Ezzel szemben a Petsch/Gutierrez páros egy kisiskolás színjátszó szakkör színvonalát üti meg és karaktereik drámája is annyiban merül ki, hogy a srác képes lesz-e rávenni magát, hogy megkérje a barátnője kezét, akivel öt éve boldogan együtt élnek. Micsoda dráma!

A két változat rendezése közt is ég és föld a különbség. Amíg Bertino extrém realizmussal és kézi kamerázással igyekezett beszippantani a nézőt a karakterek helyzetébe, addig Harlin a világ egyik legunalmasabban snittelt és leggenerikusabb felvett horrorját hozta. Konkrétan bármelyik, két eredeti ötlettel rendelkező elsőfilmes újonc érdekesebben készítette volna el a filmet. Borzasztóan kiábrándító, hogy hova süllyedt Harlin és mennyire nem tesz már semmifajta erőfeszítést a munkájába.


Ami viszont megmaradt az első rész után is, az a kegyetlenül klisés és fárasztó forgatókönyv.
Minden jumpscare kiszámítható, a fizika és a logika mindig úgy hajlik, ahogy a történet megköveteli és az esetleges váratlanabb irányokba induló jelenetekből is mindig visszatáncol a film, hogy véletlenül se emelkedjen a pulzusunk az alvás szintjénél feljebb. Alan R. Cohen és Alan Freedland (Texas királyai, Terhes társaság) kis túlzással csak átírta Bryan Bertino eredeti szkriptjét és még az eredeti karakterekkel és helyszínekkel se kezd semmit, mert visszavan még két teljes film, amikben esetleg kezdenek ezekkel valamit.

Az egyetlen reménysugár az lehet, hogy az alapok letudása után a már leforgatott második és harmadik fejezet tényleg egy sokkal érdekesebb, merészebb irányba kanyarodik el. Például feltűnik a filmben a híres brit karakterszínész, Richard Brake, aki csak egy jelenetben látható egy szótlan sheriff szerepében. Elég valószínű, hogy nemcsak egy szimpla statiszta szerepre szerződtették. Továbbá a film stáblista közben bedobott plusz jelenete is utalhat egy kifejezetten kreatív és beteg folytatásra. Csak annyi a kérdés, hogy hitelt szavazunk-e az alkotóknak egy ilyen rettentően vérszegény fiaskó után?

A Hívatlanok: Első fejezetben ugyan megvolt a lehetőség, hogy továbbgondolja az alapművet és meglepő, kreatív irányokba vigye tovább a maszkos gyilkos trió históriáját, de Renny Harlinék megelégedtek egy gyenge koppintással és annak az ígéretével, hogy a folytatások már jobbak lesznek. Egy ilyen kiábrándító, jellegtelen fércmű után nem biztos, hogy érdemes lesz végigkövetni ezt a trilógiát. Lehet jobban járnánk, ha ezeket a hívatlanokat örökre kizárnánk az életünkből.

A Hívatlanok Első fejezet május 16-tól látható a mozikban.

2024. május 21.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hivatlanok-elso-fejezet-kritika