Transzcendens kritika (R)evolution Szerző: Bányász Attila (Miner) Wally Pfister, Christopher Nolan házi operatőre ezúttal rendezésre adta a fejét, s első filmjéhez mindent rendelkezésére bocsátottak: egy nem túl eredeti, ámde magvas alapgondolat révén sokrétűen kibontható sztorit, nívós szereplőgárdát és rengeteg pénzt. Még némi hátszelet is kapott Nolan produkciós cégétől (sőt, magától Nolan-től is!), így minden adott volt egy olyan tudományos-fantasztikus film elkészítéséhez, ami után minden sci-fi rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Lássuk, mire ment vele! Dr. Will Caster és neje igazi zsenik, géniuszok, a mesterséges intelligenciakutatás úttörői! Szinte félelmetes belegondolni, hogy e két különleges embernek micsoda gyermekei születhetnének, s bár már ez a téma önmagában is igazi drámai konfrontációt hordozhatna, hőseink azonban csak a munkának élnek, mondhatni, a tudomány a szerelemgyerekük. S abba bizony apait-anyait beleadnak: épp egy tudományos áttörés küszöbén állnak, amelynek célja az „érző” gép elkészítése, a világ összes tudásával felvértezve. Azonban egy titkos technológia-ellenes csoport morális szempontokat szem előtt tartva bizony nem rest radikális módszerekhez folyamodni: Will és csapata ellen merényletet követnek el. Caster felesége, Evelyn és legjobb barátjuk, Max kétségbeesett lépésre szánják el magukat: Will haldokló tudatát digitális jelekké alakítva feltöltik a számítógépbe. Azonban ha bármi kimarad, egyetlen rejtett emlék vagy kósza gondolat, már valaki egészen másnak adnak életet a kibertérben. A csoporttal a nyomukban Will digitális mását szabadon engedik az interneten, s ezzel beláthatatlan következményeket magában hordozó láncreakciót indítanak el: Will forradalmat akar, és evolúcióba kezd. Szellem a gépben – valóban nem túl eredeti téma, viszont számtalan izgalmas lehetőséget rejt magában: megközelíthető tudományosan, körbejárható morálisan, kihegyezhető thriller, sőt horror műfajra is akár. A filmtörténelemben szinte mindegyik lehetőség előfordult már, mégis, az alapgondolat kibontása csaknem végtelen variációt hordoz magában. Pont ezért kezdett szaporább dobogásba a legtöbb sci-fi rajongó szíve, hiszen ilyen „míves” filmes stábbal látszólag lehetetlen hibázni, még egy elsőfilmes rendezőnek is, pláne, ha az utóbbi időszakban Christopher Nolan-től leshette el a szakma csínját-bínját. Nos, a Transzcendensszolgáljon iskolapéldául arra, hogy milyen fontos a rendező személye, aki minden további nélkül gajra tudja vágni az egész produkciót! Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet a baj ezzel a filmmel, miért nem működik, mi az oka, hogy elmarad az a varázslat, amikor a vászon kitágul, s magába szippantja a nézőt a mozgókép. Arra jutottam, hogy nem a forgatókönyvíró, Jack Paglen hibázott, a történet, amit megálmodott, még akár működhetett is volna. Valószínűleg a rendező, Wally Pfister tapasztalatlansága vezetett oda, hogy a Transzcendens nem az év sci-fijeként, hanem legnagyobb filmes csalódásaként lesz számon tartva. S határozottan kár érte! Pfister filmje keretbe foglalásával kvázi elárulja a történet végkimenetelét (bár a legvégén még él némi egérúttal!), amivel ugyan érzékelteti azt a globális és visszavonhatatlan következményekkel járó válságot, amit maga Will idéz elő, de egyben megfoszt minket egy jelentős érzelmi többlettől. Nem igazán enged közel egyik karakterhez sem – talán még Evelyn lenne az, akivel a leginkább azonosulhatnánk, ha nem lenne a figurája oly bicskanyitogatóan idegesítő! -, ami révén a mindenen kívülálló megfigyelő szerepét rója a nézőre. De még ez sem lenne baj, ha maga a történet kárpótolna, azonban a történetvezetés egyszerűen siralmas: a jó ütemű kezdést követően mintha csak a sztori kivonatát látnánk ad hoc jelleggel összeválogatott filmkockák formájában peregni a vásznon, a Kötelezők röviden! füzetsorozatot idézve, ami sohasem helyettesítheti az eredetit. Mindez úgy összevágva, hogy a sztoriból fakadó maradék feszültség is elillanjon, s a néző a film közepén arra eszméljen, hogy bizony unja a látottakat. A filmet nem menti meg a neves szereplőgárda sem,mivel színészvezetés híján a szereplők csak úgy lézengenek a kamera előtt, mintha számukra sem lenne világos, hogy merre is halad ez a történet, mi motiválja a figuráikat, és hogy egyáltalán mi a fenét is kellene a következő jelenetben csinálniuk. A Transzcendens a technológia és az ember egymáshoz való viszonyát próbálja bemutatni, némi környezetvédelmi felhanggal, mindezt kevésbé tudományos, mint inkább morális szempontból vizsgálva. Ez a megközelítés is érdekes és izgalmas lenne, ám a bátortalan rendezés inkább csak a felszínt zavarja fel, s nem képes a téma mélyére hatolni. Bizonyos végkövetkeztetéseket aztán az ember szájába rágnak, mivel filmes művészi eszközökkel nem tudják úgy átadni, hogy azt a vászon előtt átéltek alapján a néző maga szűrhesse le: az emberi érzelmek ellentmondásossága nem fordítható le digitális jelek halmazára. Vagy mégis? A filmben minden, tudományosnak ható technológia hiteltelennek tűnik, ahogy maga a technológiával árnyékharcoló csoport is: homályos céljaik – miért is jöttek létre? mi ellen harcolnak? kik ők egyáltalán? – csak a film végére körvonalazódnak afféle “ugye megmondtam?” jelleggel, ám eszmerendszerük ellentmondásba kerül tetteikkel (humanisták, akik embert ölnek?!). A Transzcendens a kihagyott lehetőségek filmje, ami ráadásul itt-ott még funkciótlan művészieskedésbe is át-áthajlik, ezzel végleg megásva a saját sírját. Feszültségmentes, üres tudományos-fantasztikum, ahol a hangsúly inkább az utóbbira, a fantasztikumra tolódik, ami még filmként is nehezen funkcionál. Nem maradunk le tehát semmiről, ha ez a film kimarad az életünkből. A rendező pedig megfogadhatná: az elme forradalmát hagyja másra, suszter maradjon a kaptafánál! Értékelés: 3/10 Transzcendens film adatlap » Transzcendens kritika | Filmtrailer
