2025 Május Tudni, hogy mennyi az elég – A csúf mostohatestvér

Tudni, hogy mennyi az elég – A csúf mostohatestvér




Emilie Blichfeldt első nagyjátékfilmje nemcsak témájában izgalmas vállalás, hanem mértéktartásában és kortárs esztétikájával is kitűnik a Hamupipőke-adaptációk mezőnyéből. A csúf mostohatestvér (The Ugly Stepsister) úgy mesél, hogy a szerzői filmre vágyó megnyugodhat, különleges, amit lát, de aki műfaji filmet várt, az sem lesz csalódott.


Sokkal izgalmasabb a klasszikus történeteinket az antagonisták szemszögéből megvizsgálnunk. Érezhettek-e bármit is, amikor Hamupipőkét direkt vagy indirekt bántották? Létezik-e az arisztokráciában bűntudat? Feljogosít-e a vagyon bármire is? Emilie Blichfeldt verziója bátran szemelget a Grimm, Perault és Disney változatokból, de megtartja a Grimm mese groteszk, brutális jellegét. A történet különböző változataiban jóval az 1600-as éveket megelőzően maradt ránk, időszámításunk előtti időszakokból is találhatunk kínai és egyiptomi változatokat az elveszett cipő történetéről. Blichfeldt verzióját a legidősebb mostohanővér nézőpontjából követhetjük végig. Hamupipőke apja abszurd-mód hamar meghal, és hiába a hirtelen tragédia,

sokáig úgy tűnik, hogy a legidősebb mostohanővérből lesz az elnyomott főhős.
A testi tökéletlenséget egy olyan naturalista módon közelíti meg, melyben egyszerre érezzük a filmbéli normáknak való ellentmondást és személyes komplexusokat.



A csúf mostohatestvér főszereplője a film elején üdítően csúnya. Realisztikusan tökéletlen, már-már annyira mindennapi, hogy a film világából kissé kiszorul, majd ebből a karakterből képződik meg a szintén elnyomott, de mégis vágyakozó szerelmes. A filmközepi- és végi átalakulás hatásos. A normákat alulmúló nemesből lesz kirakatlány, majd végül egy torz szörnyeteg. A teste projekciós felülete lelkiállapotának a film egésze alatt. Önképe megromlik, képtelen megélni saját idilljét, belül semmi sincs rendben, minden próbálkozása kényszeredett kötődés a „széphez”.



Karakterében a legizgalmasabb, hogy a rendező elnyomott szereplőként ábrázolja. Elsősorban az anya erőlteti a beavatkozásokat; így a családi érdek és a herceg utáni idillikus vágyakozás összeér. De hiába csak passzív elszenvedője az eseményeknek, egy idő után katalizátorrá válik, érezzük, hogy egyre inkább felelős tetteiért, hallgatásáért.

Blincfeldt a filmnyelvet, mint állandó ritmust, az adott jelenet önkifejezésének nyelvét képzeli el. Egészében koherens, de beállításaiban invenciózus; állandóan keres, mi az a szög, perspektíva, ami leginkább megépíti ezt a groteszk humorral teli világot. A romantikát posztmodern köntösben tálalja,

hiába csöpög, ha minden pillanatában önironikus.
Tudatában van története felszínességével, azzal a mázzal, amit rárakódott az évszázadok során; és meglepő precizitással hánt le minden sallangot, felidézve a Grimm mese groteszk valóságát. Mindezt kortárs eszközökkel érve el. A kameramunka és a vágás is megágyazza ezt a reflektáltságot és elidegenítést, a rögzítés milyenségében már véleményt formál a látottakról. A hatalmas zoomok, az ugróvágások, a szándékosan csöpögős zene, mind remekül ellenpontozzák a nézői szentimentalizmust. Nem engedik, hogy a történetben elsősorban emocionálisan vonódjunk be, a cél, hogy viszonyulásunk, véleményünk legyen a látottakról.


Az a horror, ami nem ijesztegetni kíván. Csupán világában annyira ki van tolva a testi jelenetek grafikus ábrázolásmódja, hogy már kiesik más műfaji kategóriákból. És nem is tudna semmiben jobban ülni a humor, mint ebben a groteszk, zsigeri világban, ahol az abszurd szituációk melegágyai az üdítően komikus helyzeteknek. A tavalyi év testhorrorjához, A szer-hez képest a késő középkor világa sokkal jobban ellenpontoz; okosan rejti el üzenetét egy olyan abszurd térben, ahol kevésbé tűnik lerágott csontnak az önszeretet fontossága.


Dúskál a filmes referencialitásokban. A humoráról, karikírozott jelmezeiről eszünkbe juthat a Monty Python Repülő Cirkusza, az ugróvágást használó, széttöredező szerkezetéről Godard Kifulladásig-ja, kettős felemelkedéstörténetéről akár a Fekete hattyú, groteszk világáról a korai Black Mirror-epizódok. Egyes beállításaival még az Andalúziai kutyát is megidézi. A csúf mostohatestvér feleleveníti azokat a gazdag filmbéli hagyományokat, amikor a filmek dialógusként egészítették ki egymást; a filmet egy közös nyelvként képzelve el.

Képi megoldásaiban néhol szappanoperaszerű, az a kosztümös film, ami tisztába van világa túlzó és kacér jelenlétével. Így

csupán jelzésértékűvé válik a báli ruha és a kastély;
mintha a szereplők tisztába lennének azzal, hogy valóságuk meseszerű, de ez az a világ és viselkedésmód, amiben legjobban kifejezhetik ezt a sajátos érzetegyüttest.


Lea Myren jelenléte és átalakulása váratlan, a Licorice Pizza főszereplőihez hasonló valódi-ember érzetet kelt, nem egy tökéletes testet látunk, amit csúnyának kéne éreznünk pár előnytelen ruhadarab miatt. Az ő szenvedése a szépségért, ami később teljesen felemészti, remekül rámutat az emberi hiúság lépcsőfokaira. Teszi ezt úgy, hogy az állandó társadalomkritikát a film nem veri nagydobra, a testhorror zsigeri undorodásán keresztül értjük meg az önképhez való viszonyulást. A filmközepi idillt is nagyban befolyásolja a lenyelt galandféreg, ami miatt az állandó haskorgással eléri, hogy egy pillanatra se láthassuk idillikusnak a normáknak megfelelő testet. A kozmetikai átalakulások brutalitása szintén remekül pontozza a steril szike és az egészséges, ápolt bőrről alkotott össznépi elképzelésünket a plasztikai sebészetről.


Teremtett kosztümös világa valahol a Monty Python és a Nosferatu között húzódik meg félúton. Nem egészében komikus és kevésbé reflektált, de azért nem osztozik a gótika sötét, komolyanvehetetlen steril díszleteiben.

A rendező Hamupipőkét meghagyja Hamupipőkének, de kiveszi kezéből a bűntelenséget, így a az egysíkú ábrázolás helyett most előszőr térbe kerül. A csúnya mostohatestvér úgy teremti meg groteszk világát, hogy közben a címszereplőt nem mocskolja össze, megmarad az idillikus mostohalány, aki érdemes a szeretetre. Húzása, hogy a főszereplőt meghagyja mellékkarakterként, rávilágít, hogy mennyivel

izgalmasabb az antagonisták karakteríve.

Tökéletesség helyett előnytelen esztétikájához kötődünk, nem elég beleszeretnünk, hanem folyton dolgoznunk kell, hogy tudjunk a legidősebb mostohanővérrel menni. Hisz hiába naiv, és vonja ki magát minden felelősség alól, mélyen érezzük, hogy hibás.

Beszélhetnénk akár fordított történetről is, hisz a mostohatestvér ugyanúgy bejárja Hamupipőke kálváriáját, csak ő egy erőltetett, brutális módon, a célt végül nem érve el. Az egyetlen pont, ahol tényleg csöpögőssé válik a film az a Tündérkeresztanya (itt a lány édesanyjának) megjelenése és csodatétele. Ez a jelenet marad egyedül reflektálatlan, elüt egy kicsit az eddig látott szabad adaptációs keretből. A csúf mostohatestvér értékelésének nagy kérdése az, hogy a zseniálisan megteremtett érzet együttes kiállja-e az idők próbáját vagy csak lassan egy 20-as évekbeli tendenciává finomul.

Önreflexivitás nélkül megengedhetetlenek lennének ezek a mesei túlzások, érzelmileg felfokozott álmodozó jelenetek. Más filmek legnagyobb tévedéseit fordítja előnyére, van humora, önironikus, tisztában van világával és képtelen magán meghatódni.

A film erős feminista üzenettel bír, de nem megy bele túlzó általánosításokba, csak

megkérdőjelezi a mese alapvető zsánerelemeit.
A herceg karakterét is térbe helyezi, attól, hogy Hamupipőke még elnyeri kegyeit, közel nem biztos, hogy boldog életet tudhat majd magáénak. A herceg végig tisztában van a bál groteszk jellegével, hogy mindenki azért van ott, hogy elnyerhesse kegyeit, és ez a perverzió mélyen árnyalja karakterét.

A csúf mostohatestvér egyfolytában hatással van ránk, szenzoriális érzeteket kínál, halljuk az orrunk előtt a legyeket, látjuk a férgeket és petéket az ételben, a gyomor által szól a gyomrunkhoz, elidegenít naturalista szerkesztésével. Nem elbűvölni kíván, hanem közös gondolkozásra hív zsigeri módon. Így tesz fel olyan elkoptatott kérdéseket: Hogy mennyire képes elfogadni az ember saját testét? Létezik-e megfelelés, van-e örökölt sors? Mennyire vagyunk felelősek a mellettünk élőkért? Eredménytelenül széttárgyalt kérdések ezek, amikről azt hisszük, nem lehet őket méltósággal tematizálni. Egy erős nézőpontváltással azonban ez Emilie Blichfeldt rendezőnek mégis sikerült. Biztos kézzel, kortárs esztétikával és izgalmas érzetekkel menetel előre.


A csúf mostohatestvér május 29-től látható a mozikban.

2025. május 21.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-csuf-mostohatestver-kritika