A Tabán egy védett völgy a Naphegy, a Gellért-hegy és a Duna ölelésében. Kellemes fekvésű, a hegyoldalakon kiváló bor terem, hőforrások törnek fel a földből, no és a Duna közelsége – nem csoda, hogy már a neolitikum óta lakott. Ráadásul messze itt a legkeskenyebb a folyó, a Kárpát-medencei népek számára nagyon fontos átkelő hely volt. A honfoglalás után a magyarok még Kis-Pestnek nevezték a települést, de volt Szent Gellért város, Kelenföld, a melegvízű források nyomán Alhévíz is. IV. Béla királyunk építkezései nyomán a mai Tabán a falakon kívül rekedt, Buda elővárosa lett. Romantikus városrész A török hódoltság idején sok eredeti lakos elmenekült innen, de a hely fekvése és a források a hódítókat is levették a lábukról, fürdőket, dzsámikat építettek és fejlesztésekbe fogtak. Eközben szerbek telepedtek a Tabán területére, nagyobb számban az oszmánok kiűzése után, és sok német is beköltözött. Előbbiekre utal a Rácváros elnevezés. Maga a Tabán a török Débágháne, Tabakhane szóból származik, ez változott és rövidült a magyar ajkon. A fürdők, a bor és az egymás mellett sorakozó pincék idővel igazi vigalmi negyeddé tették a városrészt. Szűk, kacskaringós utcáin a XVIII-XIX. század fordulóján már több mint ezer ház sorjázott. A szabálytalan, girbegurba utcák, az egymásnak támaszkodó zsindelyfedelű házak nyilván romantikussá tették a környéket, de egyben veszélyessé is. 1810. szeptember 5. délután pedig a katasztrófa be is következett. Az emberek többsége a szőlőben dolgozott, a kádárok hordókat készítettek, amikor egy pintérlegény tüzet rakott az egyik ház udvarán – eleveníti fel a Rubicon.hu. Tabán a bontás előtt (Wikipedia) Száz ember halt meg Szeles idő volt és már jó ideje szárazság. Egy felszálló parázs egyszer csak lángba borított egy épületet, a szél pedig gyorsan sodorta tovább és tovább. Az oltás szinte lehetetlen volt: a kutak kiszáradtak a hosszú aszálytól, a polgárok zöme pedig távol volt. A helyszínen lévők mindent megtettek, még borukat is felhasználták az oltáshoz. Hasztalan. Menekülniük kellett a tűzörvényből, és tétlenül végignézni, ahogy a Tabán épületeinek fele, benne lakóik minden vagyonával hamuvá ég. A tűz átterjedt a Vízivárosra és elérte a hajóhidat, így már Pestről sem érkezhetett segítség. Körülbelül százan vesztették életüket, ezrek maradtak otthon nélkül. De a Tabán gyorsan talpra állt: néhány éven belül már új épületek emelkedtek a romokon, és a városnegyed visszanyerte régi arculatát. A század utolsó évtizedében már a „budapesti Montmartre-ként” emlegették. Az állandó hidak átadása, Buda városrendezési munkálatai végül halálra ítélték a vendéglőkkel, borozókkal teli romantikus negyedet. A bontást az első, az újjáépítést pedig a II. világháború hiúsította meg, az egykori “bulinegyed” pedig ma már csak egy park.
