Ünnepelni a változatlant – Hableány Christian Petzold új filmje, a Hableány a német direktor visszatérő színészpárosával ismét patent módon rendezett és magabiztosan játszott szerelmi történet, amelyben a hableány veszélyes mitológiai alakja mutat rá az örök változatlanságra. A Hableány – mint Petzold filmjei általában – a történelmi múlt örökségére támaszkodik, de tipikusan a jelen kontextusából értelmezve. Petzold legutóbbi rendezése viszont egyenesen a mítoszig nyúl vissza, ami a kortárs közeget is viszonylagossá teszi, időn kívüliséget adva ezzel a filmnek. Az undine (ami a film eredeti címe) alkímiai szövegekből eredeztethető vízi lény vagy szellem, amely a sellő meseszerű alakjának kialakulására is hatással volt. A Hableányban pedig az Undine nevű főhősnő (Paula Beer Ezüst Medvét érő alakításával) mutat a sellőkre emlékeztető tulajdonságokat egy modern szerelmi melodráma viszontagságai között. A Hableány szakítással indul: érzéketlen párja váratlanul hagyja el az összetört Undinét, aki viszont hamar új kapcsolatba keveredik Christoph-fal (Franz Rogowski). A film aztán kettejük idillikusan bensőséges viszonyába enged bepillantást, amíg fel nem tűnik újra a színen az exbarát. Undinének döntésre kell jutnia, hogy mit hajlandó feláldozni a szerelme boldogságáért, a helyzet pedig előhozza belőle átok sújtotta régi természetét – a szerelmes férfiak elpusztításának kényszerét. A Hableány központi eleme a történeti folytonosság kérdése, nem véletlen, hogy Undine polgári foglalkozása várostörténész; Berlin városépítészeti múltjának és átépítési terveinek szakavatott ismerője, aki hatalmas makettek fölött értekezik a város épületeiben megjelenő történelemről, társadalmi változásokról, kultúráról és filozófiáról. A nagyon is reális, evilági környezet, a nagyváros az iparosodás és a haladás megtestesítője, háborúk szaggatta és ideológiák torzította látképe, folyton újjáépülő-átépülő karaktere a jelen világunkba csempész be valamit a múltból. A múlt így képes rá, hogy velünk éljen tovább. De ahogy Undine is évszázadokig visszamenően ismeri a házak történeteit és tisztában van az elpusztított, majd ugyanolyan formában rekonstruált épületek visszatérésével, úgy jelenik meg a felszíni változékonyság mögé rejtett változatlanság is a filmben. Az időtlenség alapvető szervezőelvévé válik a Hableány történetének és vizualitásának. Az egyébként ismerős melodrámai helyzetet a mitológiai csavar fokozza extremitásig, de mindkettő, mármint a műfaj és a mítosz, mint olyan, az általános felé mutat. A sellő mitologikus alakja a férfit romlásba döntő/halálba vivő femme fatale karakterének is előképe, Undine szerepe pedig szépen ki van élezve indítékainak bizonytalanságára, a kiismerhetetlen természetére. A filmben egyik karakter sem kap háttértörténetet, mindent csak a jelenből ismerünk meg, de egyedül Undine az, akinek különböző arcait láthatjuk. A film elején Undine az elhagyott, összetört szívű naiva, majd ő a boldog szerelmes is és a férfiakat irányító erő. Megfordulnak a szerepek: a nő aktív lesz, míg a férfiak passzívak maradnak, maximum a nő iránti rajongásuk marad a feladatuk. Ezek a lebegő, homályba vesző gyökerű szereplők a változékony-változatlan várossal és a víz alatti jelentekkel teremtik meg a mozdulatlanság esztétikai képét, amelybe a szerelmesek sodródásai visznek dinamikát. Undine evilági szerelmi élete értelmezhető a kitörési szándék, a változtatás igényének megnyilvánulásaként, amely törvényszerűen kudarcra van ítélve, hiszen az ember legbelső lényege változatlan marad. Alapvető karakterjegyeink végig elkísérnek, még ha ideiglenesen úgy is tűnik, nincsenek ránk hatással. A kép mégsem teljesen letargikus, a keserű íz mellé az édes is bekúszik. A szerelmi vívódás a víz utáni vággyá nemesül. A víz az életet adó közeg, ahonnan az ember évmilliók evolúciója során kifejlődött, az a furcsa ismerősséget hordozó elem, amelynek a hableány, ez a köztes lény a képviselője. Így a természetünk változatlanságának elfogadása lényegében a hazatérés eszköze lesz. 2021. október 29. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hableany-kritika
