Üres páncél, üres tartalom – Vasszív A Vasszív a Marvel egyik legújabb ígéretesnek tűnő karakterét üres iparosmunkává silányítja, identitás, vízió és drámai súly nélkül. Ami lehetett volna egy új hősnő megszületése, végül csak egy steril termék marad a franchise futószalagján. A Vasszív (Ironheart) a Marvel és a Disney újabb kísérlete arra, hogy életben tartsa a Vasember-mítoszt egy új generáció számára. Papíron korszerű és előremutató vállalás egy fiatal, fekete női főhőst állítani a történet középpontjába, aki zsenialitása révén követi Tony Stark nyomdokait. De amit papíron sokáig progresszív elképzelésnek lehetett nevezni, az a képernyőn már csak súlytalan iparosmunka. A Vasszív nem csak egy identitásválsággal küzdő, koncepciótlan sorozat, hanem fájdalmas tünete annak a kreatív kiüresedésnek, amely ma az MCU-t jellemzi. A karakter, aki lehetne valaki, de nem lesz senki Riri Williams karaktere 2016 óta szerepel a Marvel képregények világában, és noha ott sem volt mentes az identitásproblémáktól, legalább valamilyen szándék volt a történet mögött. A sorozatban azonban minden korábbi hibája összeadódik, és még újakkal is gyarapodik. Dominique Thorne korrekt jelenléttel hozza a figurát, de a forgatókönyv semmilyen értelmezhető belső ívet nem ad számára. Riri zsenialitása adottságként van kezelve, nem pedig kibontott karaktervonásként. Nincs fejlődése, vívódása, tanulási folyamata, csupán páncélt épít, amikor a cselekmény megköveteli. Hiányzik belőle az a komplexitás, ami Tony Starkban ott volt. Az önromboló hajlam vagy éppen az ambivalencia. A sorozat újra meg újra próbálja azt a látszatot kelteni, hogy Riri morális dilemmákkal küzd, de ezek sosem lépnek túl a didaktikus dialógusokon. A Vasszív végül nem karakterdráma, hanem egy összecsapott pamflet arról, hogy mi lenne, ha valaki más is viselné Vasember páncélját. Narratíva helyett ütemterv A Vasszív legnagyobb problémája, hogy nincs valódi története. Inkább érződik egy hatrészes marketingkampánynak, mint drámai műnek. Az első epizódok felvillantják a lehetőséget, hogy a sorozat akár a technológia és erkölcs viszonyáról is szólhatna, de az írók nem képesek végigvinni egyetlen gondolati ívet sem. A különböző témák, mint a gyász feldolgozása, a közösségi elidegenedés vagy éppen a felnőtté válás kihívásai sajnos csak felvillannak, majd azzal a lendülettel elhalnak, mintha az alkotók féltek volna attól, hogy túlságosan komolyak lesznek. Az epizódok ritmustalanul követik egymást. Nincs dramaturgiai ív, nincs valódi feszültség, nincs emlékezetes fordulópont. A konfliktusokat gyakran expozíciós monológokkal magyarázzák el, ahelyett, hogy megmutatnák vagy elmélyítenék őket. Az egyik jelenet még próbál valamiféle intellektuális mélységet adni a történetnek, például amikor Riri egy algoritmus erkölcsi felelősségéről beszél, de ezeket rendre követi egy akciószekvencia, amely semmilyen módon nem kapcsolódik a felvetett kérdéshez. Mintha minden epizód egy kötelező checklist alapján készült volna: legyen benne kis identitáspolitika, némi technoblabla, akció és egy Marvel-univerzumra tett utalás. Ellenségek, akiket elfelejtettünk, mielőtt veszélyessé válhattak volna A sorozat antagonistája különösen gyenge láncszem. Egy mesterséges intelligencia alapú szekta vezetője, akit egyszerre akarnak misztikus figurának és technológiai rémálomnak eladni, de nem igazán működik egyik szerepben sem. A motivációi zavarosak, a céljai semmilyen világos logikával nem követhetők, és fenyegetés helyett inkább nevetségesnek hat. Ha a Marvel korábban is hajlamos volt karikatúra-gonoszokra, a Vasszív antagonistája a vezetőjük. A mellékszereplők sem sokkal jobbak: Riri családja, barátai, tanárai egyaránt elnagyoltak, egydimenziósak. A párbeszédek nem építik a karaktereket, inkább frázisokat puffogtatnak vagy a történet egy-egy irányát szolgálják ki. Nincs valódi kapcsolat, nincs kémia a szereplők között. A sorozat egyik legnagyobb tragédiája, hogy még azokat a pillanatokat sem használja ki, amikor lehetősége lenne karaktereket egymáshoz közelíteni. Az érzelmi mélység helyett legtöbbször a stílusosnak szánt vágások vagy zenei montázsok veszik át a helyet. Pozitív villanások A fentiek ellenére a Vasszív nem teljesen menthetetlen. Dominique Thorne alakítása helyenként átsugárzik a szkript gyengeségein. Bár a karakterépítés nem segíti, mégis igyekszik árnyalatokat vinni Riri belső világába, egy-egy gesztusban, arcrezdülésben felvillan az a kamaszos önbizalom és lappangó sebezhetőség, ami miatt a figura akár működhetne is. Emellett a sorozat néhány technológiai ötletét is érdemes megemlíteni. A mesterséges intelligenciával való morális játszmák vagy éppen a közösségi kontroll és a tudományos felelősség kérdése mind izgalmas témák lehetnének, ezek azonban nem kapnak elég játékidőt és mélységet, hogy kibontakozzanak. A zenei világ jól illeszkedik a fiatalos tónushoz, és akad néhány vizuális megoldás, amelyet egy ikonikus álomjelenetben látunk, amely arra utal, hogy valaki valamikor akart itt valami eredetit csinálni. Ezek a pillanatok azonban túl ritkák, és nem épülnek tovább. Képernyőre álmodott steril világ A vizuális megvalósításban bántó középszerűség uralkodik. A CGI páncélok olyan ridegek és sterilen fényesek, hogy az ember inkább játékfigurákra gondol, mint egy működő öltözékre. Az akciójelenetek koreográfiája ötlettelen, a kameramunka gyakran túl közelről vagy túl távolról mutat, így sem dinamizmus, sem orientációérzet nem alakul ki. Különösen fájó ez annak fényében, hogy az MCU hajdanán úttörő vizualitással dolgozott. A Vasszív képi világa azonban nem inspiráló, nem egyedi, nem teremt saját atmoszférát. Nincs valódi helyszíne, csak CGI hátterek, amelyekből teljesen hiányzik az élő világ érzetének a szikrája. Így a Vasszív végső soron nem más, mint egy negyedévente kiadott tartalomkatalógus újabb eleme. Egy páncél, amit senki nem töltött meg szívvel. 2025. július 16. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/vassziv-ironheart-kritika
