1961-ben még a világ negyedik legnagyobb tavának számított az Aral-tó. Azóta a vizének szintje az Amu-darja és a Szir-darja elterelése miatt folyamatosan csökken. 2014 nyara újabb fordulópont a tó történetében, mert a keleti medencéje teljesen kiszáradt. Ezen a 2014 augusztusában készült műholdképen csak a több részre szakadt tó maradványai látszanak. A drámai változásokat az 1960-as partvonal csíkja érzékelteti: Ennyi maradt mostanra az Aral-tóból. A felvételt a NASA Terra műholdjának MODIS egységével készítették 2014. augusztus 19-én Forrás: NASA Earth Observatory Az Aral-tó kifejezetten száraz kontinentális éghajlaton, sivatagos környezetben terül el, a telek hidegek, a nyarak nagyon forrók. Évi átlagban mindössze 100–125 milliméter a csapadék, ami mindig is jóval kevesebb volt, mint amennyi víz a tóról elpárolgott. A vízmennyiség leginkább az Amu-darja és a Szir-darja vízhozamától függött. Ezért történelmi távlatban nem volt ritka a 6 méteres vízszintingadozás sem, bár van bizonyíték arra, hogy a tó kétszer is majdnem kiszáradt, de természetes úton regenerálódott az évszázadok során. Öntözni, öntözni, öntözni Az Aral sorsát a Szovjetunió döntéshozói pecsételték meg, amikor az 1950-es, 1960-as években úgy döntöttek, hogy a két folyó vizét öntözésre használják fel, hatalmas méretekben alakítva gyapotföldekké a legelőket Kazahsztánban, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban. Az öntözés nem volt hatékony, az évek során a víz 25–75 százalékát elnyelte a sivatag. Új felvonás az Aral-tó drámájában A tó vízszintje csökkenni kezdett. 1989-re északi és déli részre vált szét, az utóbbi volt a nagyobb. A teljes vízmennyiség 1998-ra 210 köbkilométernyire csökkent az 1960-as 1060 köbkilométernyiről. A tó déli része nyugati és keleti medencére oszlott, és az utóbbiban olyannyira megnőtt a sókoncentráció, hogy csak egyetlen rákfaj (Artemia parthenogenetica) volt képes megélni benne. 2000-ben még volt víz a déli Aral keleti medencéjében (a felvétel 2000. augusztus 25-én készült) Forrás: NASA Earth Observatory Marad a változékonyság „A modern időket tekintve a keleti medence először az idén száradt ki teljesen” – magyarázza Philip Micklin, a Nyugat-michigani Egyetem földrajzkutatója, a tó történetének szakértője. A medencéből 2009-ben már egyszer majdnem teljesen elpárolgott a víz, majd 2010-ben a csapadékos időjárásnak köszönhetően újra feltöltődött. Az idei teljes kiszáradás azért következett be, mert kevesebb csapadék (hó és eső) hullt a Pamír-hegységben, az Amu-darja forrásvidékén, így a folyó vízhozama is csökkent, emellett továbbra is jelentős mennyiségű öntözővizet emelnek ki belőle. A déli rész vízutánpótlásában valamelyest segített az északi és a déli Aral-tavat összekötő Berg-szorosban épült Kok-Aral gát, de az így érkező vízmennyiségnek az idén nem volt különösebb jelentősége Micklin szerint. A szakértő arra számít, hogy a közeljövőben továbbra is nagyon változékony lesz az Aral-tó vízszintje.
