2025 Március Valahogy írtunk egy filmet – Elektronikus állam

Valahogy írtunk egy filmet – Elektronikus állam



A Russo-fivérek képtelenek leakadni az ismerős Marvel-arcokról. Igaz, utolsó két filmjük nem az a szokásos, echte megalomán vidámpark volt, de amit akkor kispóroltak, azt most beinjektálták az Elektronikus államba (The Electric State). Ejnye; a film művészeti értéke nem pénz, és végképp nem lutri kérdése kellene legyen.

Elöljáróban kategorizálnám, mit jelent számomra a rossz film. Közülük a „legjobb”, ha csak szimplán unalmas. Aztán jön, ami az apátián túl még ostoba is. Majd a nagyok csecsét szopó, ellenben lelkes amatőrök ZS-filmjei. Végül pedig az emberiség elleni bűntettek.

Ha az Elektronikus állam egyetlen erényét kéne csak kiemeljem, akkor az lenne, hogy nem pozícionálja magát az előbb felsorolt kategóriák közül egyikbe sem. Inkább tisztességgel bebarangolja e nem túl tisztes skála minden stációját.
2017 évének végén, alig pár hónappal a Kickstarter-cél elérése után, Anthony és Joe Russo rácsapott Simon Stålenhag grafikus regényének megfilmesítési jogaira, mint gyöngytyúk a langyos takonyra. Ekkor még az a hír járta, hogy az Azzal mennybe menő Andy Muschietti fogja dirigálni, de végülis a Végtelen-saga után hirtelen sok szabadidőhöz jutó alkotópáros vállalta magára. A svéd digitális művész kisebb kultstátuszba került első narratíva-vezérelt munkája, a Történetek a Hurokból azóta már Prime-adaptációként két Emmy-jelölésig jutott. Látványát tekintve lenyűgöző, történetében nyugtalanító, s bár kissé toporgó, de összességében egyedi alkotás – akárcsak az alapanyaga.




Rendkívül impozáns volt az Elektronikus állam esetében is a startpozíció: disszonanciára építő retro-futurisztikus alap minden idők legnagyobb volumenű képregény-filmjének felelőseitől. Csakhogy beütött a krach. Russóék, s állandósult írótársaik, Christopher Markus és Stephen McFeely érezhetően figyelmen kívül hagyták, hogy

a vidámparki vortex velejárója a látens hányinger is, ha nem figyelünk oda, milyen mókát választunk következőnek.



Az öncélúan bravúroskodó Cherry és a letaglózóan semmilyen A szürke ember alaposan megtépázta a duó hírnevét. Majd kiderült, főszezonbeli mozis blockbusterek rekordjai közé emelkedő büdzséből készítik az alapanyagból kiindulva vizuálitásában és tónusában nem tipikusan Netflix-kompatibilis filmjüket. A kisképernyőre. A felfokozott várakozás természetesen nagy megfelelési kényszert is szül. Hála a tervezőnek, a streamingóriás nem bajlódott azzal, hogy víziót erőltessen a projektre, meghagyva a lehetőséget a kihívóinak, akiken még nem röhög a fél világ a tucatkacatjaikat látván.

Mondjuk, nem tudom miért lepődök meg ezen, hiszen már a nyilatkozatokból is kiviláglik az alkotók korlátolt látási viszonya. Ugyanis Angela Russo-Otstot (Anthony tesója) szerint „ilyesfajta fúzió, élő szereplők és CGI között még soha nem jött létre”. Hölgyem, erre még a Space Jam is képes volt (KÉTSZER!). De nem akarok szőrös szívűnek tűnni. Való igaz, olykor igazán részletes és szép animációt kapunk, helyenként pedig még Stålenhag nyugtalanító tájai is visszaköszönnek.


Az Elektronikus államban a gépek lázadásának viharos évei után a katonából lett csempészt, Keatst (Chris Pratt) és mechanikus cimbijét, Hermöt (Anthony Mackie) is a jó szívük fogja sírba vinni. Hozzájuk csapódik ugyanis a halottnak hitt öccse, Chris (Woody Norman) tudatával bíró Cosmo (Alan Tudyk) iránymutatásával a fiú fizikális formáját kereső Michelle (Millie Bobby Brown). Útjuk a háború során kialakított robotgettóba, az Elzárási zónába vezet. Ott feltehetően meglelik a tesók életét megmentő orvost, Dr. Amherstöt (Ke Huy Quan), s vele a válaszokat is a globális fenoménról, a tudatkiterjesztésre használatos neuronsisakok atyjának, Ethan Skate-nek (Stanley Tucci) a fura, FaceTime-alapú magánhadseregéről.

A filmet „uralja” az alternatív 90-es évek hangulata,
amelyben a Walt Disney (!) óta használt, ám öntudatra ébredésük óta nem kedvelt munkarobotok hada, többek között a magát Windows-képernyőkímélőnek álcázó, két lábon járó PC-konfiguráció válogatott pop-rockzenére dulakodik a csúcstechnológiával (vissza)élő emberekkel. Elképesztő, hogy a korok ütköztetésére épülő filmnél szórakoztatóbb (és egyáltalán, ezt a különbségtételt feldolgozó) az a marketing anyag, amiben a Gen-Z Brown és a boomer Pratt balfaszokat játszanak (itt legalább hitelesen).


Az új digitalizáció világában Keats jó pénzt keres „régi” pisztolyok és vurstlis, elemes halakkal való seftelésből. Hogy miért számítanak ezek luxus cikknek, azt nem tudjuk meg, és még a kontextusból sem derül ki, hiszen ezek nem robotikus tárgyak, azaz a karhatalom számára a meg (nem) ismert játékszabályok alapján nem számítanak tiltott eszközöknek, és legjobb tudomásunk szerint a világban nem is köszöntött be Stålenhag disztópiája, ahol érték a letűnt kor minden ereklyéje, főleg az emberi kapcsolódás.

Bár a szetting jó is lehetne, a szabályok tisztázatlanok a „valahogy” oltárán írt forgatókönyv miatt, ami a filmvégi messiásgyártás közben fájón csapódik le. Miért lázadtak fel a robotok?
Azt tudjuk, hogy munkára használták őket, de azt még csak nem is sejteti a film, hogy rosszul bántak volna velük. Olyan érzetet keltenek, mint az a munkavállaló, aki 25. életéve betöltésekor a munkáltatóját ekézi, mert lejárt az SZJA-mentessége. Eljött hát a lusta esélyegyenlőségi aktivista botok ideje, akiknek derogál az alapvető funkciójuk betöltése.

Ebből fakad a következő kérdés: miért kellene felszabadítani őket?
Csak azt tudjuk, hogy a katonai elitfejlesztésből három év alatt (viszonyításképpen, az internetnek ez minimum három évtizedbe telt és még mindig nem teljesen elterjedt) a züllött sikátorban is lecsúszott alakok elengedhetetlen eszközévé váló, temus Ready Player One konzoljaiba belebuzult, tohonya népesség továbbra is elektronika-függő, mint ahogyan eddig is volt.

Nincsenek pólusok, origója és végpontja a sztorinak, amelyek által érthető és érezhető lenne a különbség a robotok előtti és a robotok nélküli kor között. Ez a film önmagához viszonyítja saját cselekményét. Nem csoda, hogy főszereplői, mellőzve bárminemű karakterfejlődést és kauzális viszonyt, tetszőleges kiugrási pontokon úgy döntenek; megtérek, vazze! Így tesz a Végtelen háború wakandai harmadik felvonására kísértetiesen emlékeztető finálé során a kíméletlen tábornokból lett robotvadász Giancarlo Esposito is: miközben tesz egy szívességet az Elon Jobsként ripacskodó Tuccinak, ledorgálja, majd megadja magát, mert rájön, jó nagy köcsög volt.

Az Elektronikus állam egy gigászi fércmű.
A retro-futurizmus már a Metropolis óta nem újkeletű stílus-tematika. Bár kétségkívül nagyot megy ez a trend (elég csak az imádott univerzum Lokijára gondolni), attól még, hogy zöld háttér előtt felvágóképezzük nagyanyánk kredencét, az még nem lesz műalkotás. Minden szegmenséből láttunk már sokkal jobbat, és egyedibbet. A már említett Ready Player One-tól (amihez fetisizált módon kíván közelíteni) és az Űrdongótól, a Toy Story-n és az Én, a roboton át egészen Az alkotóig és A Mitchellék a gépek ellenig. Az összhatást figyelve pedig, ha már Russóék nyíltan beszólnak az őket etető Disney-nek, az egérklub bármely alkotását is ide sorolhatnám. Még a tré remake-eket is, mert azok legalább nyomokban felvillantják a lelküket az álszent ideologizálás közben. A legfájóbb mégis az, hogy az eredeti mű húzza a legrövidebbet, amelynek attitűdje nem is állhatna messzebb ettől a színes-szagos, túlnépesített és átütő erejét vesztő limonádénál.

Az Elektronikus állam a Netflix kínálatában érhető el.

2025. március 16.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/elektronikus-allam-kritika