Csillagászat Válogatás 2014 Legszebb Csillagászati Képeiből.

Az Opportunity marsjáró 10 évvel ezelőtt, 2004. január 25-én ereszkedett le a vörös bolygóra. Bár az eredeti küldetését mindössze 3 hónapra tervezték, a golfautó méretű robot ma is aktívan kutatja a Marsot. Az évfordulós “önarckép” a panorámakamera felvételeiből állt össze. A kameratartó rudat digitálisan eltávolították, árnyéka azonban jól megfigyelhető a poros napelemeken. Az inzertben a 10 évvel korábban hasonló módon készült kép látható. Az Opportunity már 39 kilométerre távolodott el a leszállási helyétől és jelenleg az Endeavour kráter peremén pihen. (NASA/JPL-Caltech/Cornell/Arizona State U.)


Drámai kontrasztot hoznak létre a mély árnyékok a marsi felszínen. A vörös bolygó körül keringő Mars Reconnaissance Orbiter HiRISE kamerájával készült felvétel egy körülbelül 1,5 kilométer átmérőjű, homokdűnékkel borított déli területet mutat. Az expozíció idején a Nap látóhatár feletti magassága 5 fok volt, így csak a dűnék gerinceit világította meg teljesen. A déli féltekén közelgő hosszú, hideg tél jeleként már dér és zúzmara is látszik a homokhullámokon. (HiRISE, MRO, LPL (U. Arizona), NASA)


Hatalmas, szabad szemmel is látható napfoltot örökített meg ez a felvétel. A részletes vizsgálatok alapján az AR 1944 jelű aktív régió egyes foltjai nagyobbak voltak a Földnél. A kapcsolódó napfler és koronakitörés által kidobott plazma pár nap múlva a bolygónkat is elérte, geomágneses viharokat és intenzív északi fény jelenséget eredményezve. (Jürg Alean)


Hatalmas, a Földnél is nagyobb méretű kitörés a Nap peremén, amelynek anyagát a mágneses tér tartja egy ideig a felszín felett. A felvétel Hα-fényben készült, így az előtérben jól láthatók a kromoszféra forró plazmájának hullámai is. Bár a hőmérsékletük nagyon magas, de valamivel alacsonyabb, mint az alattuk lévő fotoszféráé, ezért sötétebbnek tűnnek annál. (jp-Brahic)


Részleges napfogyatkozás az ausztráliai Adelaide nyugati horizontjának közelében. Az esemény valójában egy gyűrűs napfogyatkozás volt, de ilyennek csak az Antarktisz egy kicsiny területéről lehetett látni, a déli félteke többi részéről csak részleges fogyatkozásként volt megfigyelhető. (Andrew Wall)


A thaiföldi Doi Inthanon Nemzeti Parkban készült felvételen rengeteg érdekes dolog figyelhető meg. A táj előterét egy kicsiny város szórt fényei uralják. Az égen rengeteg csillag ragyog a Tejút sávja előtt. A horizont felett a Vénusz fényes korongja látható az állatövi fény kíséretében. A kép egy meteor nyomát is megörökítette, a legérdekesebb azonban a meteortól balra feltűnő ragyogó folt. Elsőre talán üstökösnek gondolnánk, de nem az, hanem egy néhány perccel korábban a francia guyana-i Kourou űrközpontból felbocsátott Ariane 5 hordozórakéta. A fotográfusnak óriási szerencséje volt, hogy elcsípte a pillanatot, mivel a kép készítését nem a fellövéshez időzítette. (Matipon Tangmatitham)


Ezen a képen viszont már egy kométát láthatunk, mégpedig a Lovejoy üstököst (C/2013 R1) a kínai Nagy Fal Pekingtől északkeletre található Panlongshan szakasza felett. Az üstökös közelében megfigyelhető fényes csillag az α Ophiuchi, a Rasalhague. (Jiajie Zhang)


Egy másik kométa, a Siding Spring üstökös (C/2013 A1) az M6 katalógusjelű nyílthalmaz előtt. Az üstökös 2014. október 19-én csak 139 ezer kilométer távolságban haladt el a Mars mellett. (Rolando Ligustri (CARA Project, CAST))


A Lyridák meteorraj maximuma április 22-re esett, amikor a Föld keresztezte a hosszú periódus Thatcher üstökös porcsóváját. Az utolsó negyedben járó hold fénye még a száraz és sötét égboltú Atacama-sivatagban is elnyomta a halványabb tagokat, a fényesek azonban még így is nagyon szép látványt nyújtottak. (Yuri Beletsky (Las Campanas Observatory, Carnegie Institution))


Az Orion csillagkép kelése a Nemzetközi Űrállomásról (ISS) fényképezve. Az öv csillagai (jobbról balra Alnitak, Alnilam és Mintaka) még a légkör mögött látszanak, felettük jól megfigyelhető az Orion-ködöt is tartalmazó “kard”. A csillagkép tájolása szokatlan lehet az északi féltekén ismerős látványhoz képest, hiszen ezen a képen az Orion “fejjel lefelé” látható, azaz az egyik lábat jelképező Rigel az öv felett van. A legfényesebb csillag természetesen a Sirius (α Canis Maioris). Az előtérben jobb oldalon fent az űrállomás Destiny modulja látható. (NASA, ISS Expedition 40, Reid Wiseman)


A Naprendszer legnagyobb bolygója, a gázóriás Jupiter tömege 320-szorosa a Földének. Legismertebb képződménye a Nagy Vörös Folt, amelyről a Hubble-űrtávcső készített felvételt 2014. április 21-én. Az évszázadokon keresztül stabilnak tűnő örvény az utóbbi években elkezdett összehúzódni. Jelenlegi átmérője 16500 km, ami a Hubble által valaha mért legkisebb átmérő. A csökkenés igazán szembetűnő, ha a Voyager 1 és 2 által 1979-ben mért 23300 km-rel, vagy a földi teleszkópokkal az 1800-as évektől meghatározott 41000 km-es, hosszabbik tengely mentén mért átmérővel vetjük össze. Ráadásul úgy tűnik, hogy a csökkenés üteme egyre gyorsul. (NASA, ESA, and Amy Simon (Goddard Space Flight Center) et al.)


A Szaturnuszon is eltűnt valami, jelesül a másik óriásbolygó fele, ez azonban csak látszólagos, a Szaturnusz egy részét a Hold sötét, a Nap által éppen meg nem világított pereme takarja el a szemünk elől. Az ún. okkultációt megörökítő felvétel Buenos Aires-ben készült júliusban, de az esemény négyszer is előfordult 2014 folyamán. (Carlos Di Nallo)


A Sagittarius fényes csillagai és a Tejútrendszer középpontja látható ezen a képen, amelyet egy New Yorkból Londonba tartó Boing 747-es gép fedélzetéről 11 ezer méter magasságban az Atlanti-óceán felett rögzítettek. A koromsötét ég állapota kitűnő volt ebben a magasságban, ennek ellenére nem kis kihívást jelentett a közel ezer km/h sebességgel haladó gép ablakából fényképezni, mindössze egy kicsiny tripod alkalmazásával. Több, mint 90 darab 30 másodperces expozíció készült, végül ez a 10 másodperces felvétel lett a legjobb. (Alessandro Merga)


A felvételt 2014. augusztus 3-án készítette a 67P/Csurjumov-Geraszimenko felé közeledő Rosetta-űrszonda kis látószögű kamerája az üstökös magjáról. Tíz évig tartó, 6,5 milliárd km hosszú út után a szonda ekkorra 285 km-re közelítette meg a célját. A körülbelül 4 km átmérőjű, kettős lebenyhez hasonlító érdekes alakot mutató mag még több, mint 400 millió km-re járt a Földtől, valahol a Jupiter és a Mars pályája között. A felvételen egy pixel 5,3 méternek felel meg. (ESA / Rosetta / MPS for OSIRIS Team; MPS/UPD/LAM/IAA/SSO/INTA/UPM/DASP/IDA)


Augusztus folyamán a Rosetta egyre inkább megközelítette a Csurjumov-Geraszimenko üstököst, miközben a földi irányítás felkészült a szonda által vitt leszállóegység, a Philae kibocsátására, hogy megkíséreljék az emberiség történetének első irányított landolását egy üstökös felszínén. A felvétel az üstököstől 62 km-re készült. (ESA / Rosetta / MPS for OSIRIS Team; MPS/UPD/LAM/IAA/SSO/INTA/UPM/DASP/IDA)


Ugyan technikai okok miatt nem teljesen a kívánt helyen és módon, de a Philae leszállóegység végül sikeresen landolt a Csurjumov-Geraszimenko üstökös felszínén és képeket is küldött róla. Ezek alapján az egység sajnos nem vízszintes helyzetben áll és árnyékban is van, ezért a napelemek nem kapnak elegendő energiát. Ennek ellenére a tervezett tudományos kísérletek nagy részét elvégezték, az adatok pedig a Rosettát átjátszóként használva el is jutottak a Földre. A kép bal alsó sarkában a Philae egyik lába látható. (ESA/Rosetta/Philae/CIVA)


A Csurjumov-Geraszimenko üstökös magjának alakja szabálytalan. Ez az ábra azt mutatja, hogy bár kevésbé, de Földünk alakja és gravitációs tere is eltér a szabályostól. Nem csak nem gömb, mint azt az iskolában tanuljuk, de még csak nem is forgási ellipszoid. A nevezéktani problémát kiküszöbölendő, a Föld alakja speciális, csak a bolygónkra jellemző, ez az ún. geoid. Azért, hogy mégis tudjuk mihez kötni, a fenti, egy potsdami kutatóintézetben gravitációs mérések alapján összeállított kép a “potsdami gravitációs krumpli” (Potsdam Gravity Potato) és azt mutatja, hogy a gravitációs tér hogyan változik a hellyel. A vörös színnel jelzet magasabb területeken a gravitáció némileg erősebb a szokásosnál, a kékkel jelzett alacsonyabb területeken pedig gyengébb. Sok gravitációs “hegy” és “völgy” geológiai alakzatok – például az Észak-atlanti hátság vagy a Himalája – miatt jelenik meg, mások azonban nem köthetők ilyen alakzatokhoz. Ezen anomáliák szokatlanul nagy vagy kicsi felszín alatti sűrűséggel függenek össze. A kép ugyan 2005-ből származik, de a mérésekkel azóta is folyamatosan korrigálják az adatokat. (CHAMP, GRACE, GFZ, NASA, DLR)


Egy sokkal szabályosabb, de jóval messzebb lévő alakzat, a 450 fényévre található HL Tauri csillag körüli protoplanetáris korong képe, amelyet a chilei Atacama-sivatagban működő ALMA (Atacama Large Millimeter Array) antennarendszer adatai alapján rekonstruáltak, eddig soha nem látott részletességgel. A körülbelül 1 millió éves, 1500 fényperc átmérőjű porkorongban jól láthatók azok a rések, amelyeket az elméletek szerint a formálódó bolygók hoztak létre, kisöpörve az anyagot onnan. A HL Tauri rendszer tanulmányozása információval szolgálhat arról is, hogy miként alakult ki saját bolygórendszerünk. (ALMA (ESO/NAOJ/NRAO), NSF)


Az Arp 188 jelű galaxis is különleges alakkal rendelkezik, a szokásos spirális struktúrából ugyanis kinyúlik egy hosszú “farok”, így a galaxis úgy néz ki, mint egy ebihal. A kozmikus ebihal 420 millió fényévre van tőlünk és a Draco csillagképben figyelhető meg. A farok hossza mintegy 280 ezer fényév és tele van nagy tömegű kék csillaghalmazokkal. Az objektum létrejöttének legvalószínűbb oka egy másik galaxis gravitációs zavaró hatása. A két galaxis szoros megközelítése során az árapály-erők szakították ki az Arp 188-ból azt az anyagot, ami csóvát alkotja. A behatoló galaxis az Ebihal mögött lehet mintegy 300 ezer fényévvel, és látszik is annak a spirálkarjai között. Földi névadójának megfelelően az Ebihal galaxis is el fogja veszíteni a farkát idővel, a benne lévő csillaghalmazok pedig kisebb kisérőgalaxisokká alakulnak a nagy spirális körül. (Hubble Legacy Archive, ESA, NASA; Processing & Copyright: Joachim Dietrich)


Az NGC 7331 katalógusjelű hatalmas, fenséges spirálgalaxist gyakran a Tejútrendszerhez legjobban hasonlító galaxisként emlegetik. A Pegasus csillagképben megfigyelhető, tőlünk mintegy 50 millió fényévre elhelyezkedő spirális az egyik legfényesebb objektum Charles Messier 18. századi híres katalógusában. Mivel a galaxis síkjára rálátunk, a hosszú expozíciójú felvételek gyakran olyanok, mintha a mélységet is lehetne érzékelni. Ezen a kis távcsővel rögzített felvételen ezt az érzést tovább erősítik az óriás körül látható, de természetesen messzebb lévő galaxisok. A legnagyobbak látszó mérete körülbelül tizede az NGC 7331 látszó átmérőjének, így nagyjából tízszer messzebb vannak. Az, hogy ugyanabban az irányban látszanak, pusztán a véletlen műve. (Tony Hallas)


A kompozit kép a 23,5 millió fényév távolságban található, mintegy 60 ezer fényév átmérőjű, M106 jelű aktív galaxist mutatja az elektromágneses spektrum különböző tartományaiban, a rádiótól a röntgenig. A spirálgalaxisok esetében tipikus porsávok, fényes és fiatal csillaghalmazok, csillagkeletkezési területek jelölik ki a spirálkarokat, amelyek a még fényesebb magban futnak össze. A rádió- (bíbor) és a röntgentartományban (kék) azonban az is látható, hogy két anomális ág is kiemelkedik az M106 központi vidékéből: nagy energiájú kifúvások juttattnak anyagot a galaktikus korongba. A kifúvásokat valószínűleg a központi nagy tömegű fekete lyukba hulló anyag által felszabadított energia hajtja. (X-ray – NASA / CXC / Caltech / P. Ogle et al., Optical – NASA/STScI, IR – NASA/JPL-Caltech, Radio – NSF/NRAO/VLA)


Az M27 katalógusjelű Súlyzó-köd az egyik legfényesebb planetáris köd az égbolton, a Vulpecula csillagképben, távolsága körülbelül ezer fényév. A képet a hidrogén és az oxigén vonalára centrált szűrőkön keresztül rögzített felvételekből állították össze. Élete vége felé Napunk is hasonlóan kinéző anyagfelhőt fog ledobni magáról. (Bill Snyder (Bill Snyder Photography))


2014. december elején, az Amerikai Egyesült Államok “világűrbe való visszatérésének” első jeleként sikeresen startolt, majd vissza is tért az Orion-űrhajó. A modult egy United Launch Aliance Delta IV rakéta emelte magasba a floridai Cape Canaveral űrközpontból. Az ember nélküli űrrepülés során az Orion 5800 kilométerre jutott a Földtől, ami 15-ször nagyobb távolság, mint amilyen magasan a Nemzetközi Űrállomás kering. Az Orion tulajdonképpen minden más, emberes űrutazáshoz tervezett eszköznél messzebb jutott a Földtől Az Apolló-küldetések óta. A modul a felbocsátás után 4,5 óra múlva ért földet, pontosabban vizet, miután a légkörben 32 ezer km/h sebességre gyorsult és közel 4 ezer fokra melegedett. (NASA, Bill Ingalls)


A Mars, az Antares, a Hold és a Szaturnusz is láthatók a Balaton feletti égen ezen a szeptember végén készített csodálatos hangulatú felvételen. (Ladányi Tamás (TWAN))
Válogatás 2014 legszebb csillagászati képeiből | csillagaszat.hu