2025 Szeptember Van az életnek értelme? Bizonyítsd! – Egykutya

Van az életnek értelme? Bizonyítsd! – Egykutya



Az Oscar-díjas Deák Kristóf harmadik nagyjátékfilmjében négy totálisan másmilyen, egymástól már régen elhidegült barátot zár össze, hogy egy feszültséggel teli pár órában életről és halálról vitatkozva essenek egymásnak. Csak aztán nehogy valamelyikük élete bánja.

A tragikomikus kamaradrámák előszeretettel ágyaznak meg annak, hogy frusztrált emberek összezárva rákényszerüljenek frusztrációik kibeszélésére, majd „kitombolására”. Az elmúlt nagyjából tíz év felhozatalából példának ott van az olasz terepen a Teljesen idegenek (ennek tükörfordított magyar verziója a BÚÉK), a spanyoloknál a Terápia alatt, a franciáknál a Hogyan nevezzelek?, amiből aztán a németek a Mit szólnátok az Adolfhoz? címmel forgatták le saját verziójukat. Ezek a dráma és vígjáték határmezsgyéjén mozgó filmek abszurd, mégis banális helyzeteket vesznek alapul, hogy azokon keresztül társadalmi és párkapcsolati kérdéseket tegyenek fel, majd vérmes vitatkozásba taszítsák maroknyi szereplőjüket. Persze itthon sem panaszkodhatunk, ha elnézzük Hajdu Szabolcs Ernelláék-trilógiáját (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián), ám mivel ezek színtiszta drámák, Deák Kristóf Egykutyája mégis inkább a fent említett nyugat-európai példákkal mutat rokonságot, hangvételében, műfajában és „harsányságában” is.

Patika (Döbrösi Laura) pesti lakásába áthívja három régi barátját, akikkel már több, mint tíz éve, a fősuli óta nem találkoztak. A pikantéria a dologban, hogy a három barát egyike sem tudja, hogy a többiek is meg vannak hívva, hisz Patika mindegyiküket külön, más-más indokkal hívta el. Máskülönben el sem mentek volna a vendégségbe – Patikának márpedig életbevágóan fontos ez a reunion.

Miként sorra érkeznek a vendégek, fokozatosan bontakoznak ki előttünk a különböző archetípusok:

Vica (Tenki Dalma) a gyerekeiért élő mézesmázos ősanya, aki már egy gyerekbarát káromkodástól kitér a hitéből. Pár perccel később újabb csengőszó: megjelenik a sikeres üzletember, a mindenre fittyet hányó hedonista Honda (Tóth Károly). Végül aztán belibben az est bálkirálynője, a Hondát rettegésben tartó sikeres művész és üzletasszony, Nóra (Bakonyi Alexa). Mivel Hondával legutóbb akkor találkoztak, mikor Nóra hozzávágott egy vasszéket, a vérfagyasztó alaphangulat rögtön az elején adott. Nyilvánvaló a kérdés: miért kellett ennek a négy embernek újra összeállnia?



A legtitokzatosabb a kis társaságban az őket összekötő érdekes és ellentmondásos kapcsolatrendszer mellett, hogy bár Patika a házigazda, épp ő lesz az, akiről szinte már kínzóan sokáig nem tudunk meg semmit. Az életéről, a személyiségéről, az okairól, amiért összecsődítette ezt a botrányos bagázst. Éppen ez adja a film fő feszültségét, és miután kibújik a szög a zsákból, az Egykutya egészen új tempót vesz. Nem lélegzünk fel, amiért végre kiderültek Patika szándékai, épp ellenkezőleg: itt válik csak egyértelművé, mekkora a tét. A kezdeti fagyos légkör után a feszültség egy pillanatra sem hal el: hol erősödik, mikor újabb és újabb szőnyeg alá söpört titok kerül felszínre, de remek arányérzékkel adagolva, hullámokban azért enyhül is, hogy kapjunk némi szünetet, sőt megannyiszor humort is. Amit nagyon jól is tesz a film, ezek nélkül ugyanis rettentő nehezen emészthető lenne.

Az Egykutya valójában egy filozofikus, mégis modern mű, vélemények, világfelfogások ütköztetése, egy izgalmas, feszült beszélgetés- és vitahalmaz, amely ugyanakkor nem marad meg teoretikus eszmefuttatások szintjén.

Óriási jelentőséggel bír, hogy a meggyőző(nek szánt) érvek célba érnek-e.
Rengeteg közhelyes, vagy éppen bizonyos társadalmi körökben közkedvelt, más körökben tabusított gondolat kapja meg a maga kritikáját. Például, hogy pénzen nem lehet boldogságot venni. Na de mi van akkor, ha a boldogsághoz egészség kell, az egészséghez meg drága gyógyszer? Vagy hogy a nő akkor teljesedhet csak ki igazán, akkor nyerheti el női mivoltának lényegét, ha gyereket szül – de mi van, ha biológiailag képtelen rá? Elég az életet csak élvezni, mély tartalom, műveltség, erkölcs, a külvilágra való nyitottság nélkül folyton a mának élve, vagy kell, hogy legyen bennünk igény a többre, a mélyebbre?



Az ehhez hasonló elméleteket mindig a társaság négy tagjának valamelyike dobja fel, hogy aztán egy zsibongó-dühöngő méhkasban landoljanak. Ami az egyiknek magától értetődő életfilozófia, az a másiknak megvetett nonszensz. Mindez rávilágít arra, hogy mennyire károsak ezek a naiv, az életet leegyszerűsítő gondolatok – mindenki úgy alakítja ki privát világát, hogy az emészthetővé váljon saját maga számára. Ezeken az igazságoknak hitt elméleteken akkor eshet csorba, ha olyannal sodor össze az élet, akire az általunk hordott cipő sehogy sem tud rámenni. És ekkor kicsit megbomlik a hozzánk passzoló elméletekkel a külvilágtól gondosan elbástyázott biztonságos kis életünk.

Ez történik az Egykutya négy (anti)hősével. A film tehát négy totálisan különböző emberen mutatja be, milyen az, amikor szélsőségesen különböző társadalmi és anyagi helyzetben élő, az élethez teljesen máshogy hozzáálló emberek kerülnek interakcióba. Nem olyan típusokat emel be, amelyekkel eddig nem találkoztunk, és nem olyan kérdéseket feszeget, amelyekkel eddig ne foglalkoztunk volna. A specialitását más adja. Az, hogy sikerül-e bizonyítani, alátámasztani, milyen is a „jól élt élet”, melyik is egy olyan élethez vezető út, amelynek van valamiféle értelme – létezik-e ilyen –, most emberéletbe kerül.

Az Egykutya amellett, hogy egy társadalmi kísérlet, a gyász és a halál feldolgozásának nehézségére is rávilágít.
Patika, mire régi barátai ismét látják, egy totálisan nihilista, érzelemmentes roncs. Elmúlt tizenkét évét a halálba kívánkozó édesanyja ápolásának szentelte, és fokozatosan egyre kevesebbet látott az élet szépségéből – ő maga is egyre kevésbé hitte el, hogy egyáltalán van neki olyan.


Az Egykutya éppen abból adódóan, hogy mindössze négy, egymással összezárt emberrel mesélteti el saját mondanivalóját, nem nélkülözheti a jó színészi alakításokat. Különösen bravúros ez egy olyan filmben, ahol

lényegében egyik szereplővel sem tudunk szívünkből azonosulni – vagy ha tudunk is, nem akarunk.

Szerencsére nem siklik ki ezen a film, mindegyik színész hibátlanul hozza a saját maga által megtestesített típust (ez alól egyedül Patika kivétel, aki semmilyen társadalmi típust nem ölt magára). Különösen Döbrösi Laura és Tenki Dalma játéka emlékezetes. Előbbi maga a megtestesült nihil, az életből való kiábrándultság, a fásultság. Minden reakcióját ezek a jellemzői dominálják, ami sok szituációban fanyar humort eredményez. Utóbbi karakterétől pedig az áll leesik: annyira mézesmázos, annyira hozza azt a pofoznivaló álszent ősanya-karaktert, akitől a hideg kirázza az embert, hogy csak csodálni lehet.

A Mindenki című rövidfilmjéért 2016-ban Oscar-díjas elnyerő, majd a Foglyok és az Unoka után Deák Kristóf ismét egy olyan filmmel jelentkezett, amely egyértelműen betagozódik az elmúlt évek legjobb magyar filmjei közé. Egy elgondolkodtató, szívre és agyra ható tragikomédia, amely ambivalens érzésekkel, kérdésekkel hagy magunkra. Egyszerre zuhanhatunk össze tőle, válhatunk kiábrándulttá, miközben seggberúgást is kapunk, hogy – mindenki a saját definíciója szerint – akarjuk már jobban élni az életet.

A filmet a 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Az Egykutya október 2-től látható a mozikban.

2025. szeptember 20.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/egykutya-kritika