2024 Augusztus Vault-nincs játékélmény – Borderlands

Vault-nincs játékélmény – Borderlands



Hiába a sok sztár és a népszerű alapanyag, beigazolódott, amitől a rajongók féltek. A Borderlands jobb lett volna, ha csak játék marad.

Valahányszor a filmesek egy népszerű alapanyaghoz nyúlnak, óhatatlanul előkerülnek az adaptáció sikerességét firtató kérdések. Minél népszerűbb maga a forrás, annál jobban képesek elszabadulni az indulatok. Főként, ha videójáték fel-/átdolgozásáról van szó, ahol már nem pusztán a történethez, hanem a vizualitáshoz, játékdinamikához való hűség is kardinális szempont.

Nem túlzás azt állítani, hogy a játékadaptáció még az irodalmihoz képest is nehezített pálya, nem is csoda, hogy az évtizedek óta tartó próbálkozások alig-alig hoznak a laikus közönség, a masszív gamer rajongótábor és a kritikusok által is szerethető eredményeket (üdítő kivétel például a Last of Us és a Fallout sorozat). Spoiler alert: most sem sikerült – de hogy miért nem, ahhoz egy lépést tennem kell hátrafelé.

Egy játék másik médiumra való átültetésekor talán a legfontosabb stratégiai döntés, hogy mire fókuszáljanak:


a játékosonként kissé variálódó cselekményre, vagy inkább a játékélményhez hátteret adó világra. De bárhogy is döntenek az alkotók, mindkettő esetben óriási a kockázat. Előbbinél valószínűleg kénytelenek leszűkíteni, megszűrni a játék kínálta, temérdek narratív lehetőséget. Utóbbinál a játék sikeréhez hozzájáruló karakterekről és eseményekről kell lemondani.




Minél komplexebb – ezáltal adaptációs szempontból ígéretesebb, izgalmasabb – játékról beszélünk, annál nehezebb megtalálni az egyensúlyt. Megkockáztatva néhány nem túl kedves kommentet: a Borderlands-franchise nem ezeknek a sorát erősíti. A története miatt valószínűleg soha senki nem figyelt volna fel rá, mégis minden idők egyik legtöbb példányban eladott játéksorozatává vált. Hogy miért? Minden egyéb területen egy jól kimért egyvelegét alkotta meg a népszerű játékjellemzőknek: kombinálta a belső nézetű lövöldözős (FPS – first person shooter) műfajt a szerepjátékok (RPG) karakterfejlesztős alapjaival, tett bele kooperációs módot (hogy ne csak egyedül lehessen játszani), és mindezt egy nyitott, nagyon karakteres kinézetű, afféle űrwestern világba helyezte el.

A Borderlands játék univerzuma izgalmas, folyton zsizseg, a benne való lét rettentő tempós, miközben tele van apró részletekkel,
amiknek a megfigyelésével is érdemes elidőzni. Ehhez aztán jön még egy rakás vicces, különc, de mindenképpen emlékezetes karakter is, akikről maximum a kiegészítő és spin-off játékokon keresztül lehet többet megtudni, de ennek ellenére is azonnal rajongótáborra tettek szert. A nem túl szövevényes sztori egy ilyen jól működő atmoszférával és univerzummal vegyítve ideális adaptációs anyag kéne, hogy legyen, hiszen a legkevésbé fájó lemondásokat lehetne alkalmazni: megőrizni az arra érdemes világot és hangulatot, de tenni bele egy olyan történetet, ami önmagában, a laikus nézők számára is megállja a helyét, így végül mindenki örülhet.


Mi történt ehhez képest? Valami olyan fércmunka, aminek őszintén senki nem örülhet – de a gamerközösséget legalább jól felbőszítheti. A vizuális koncepció (már ami a díszletet, jelmezeket és stílust illeti) még rendben van, sőt! Egyértelműen látszik a jó szándék és a belé fektetett szakértelem. Viszont mindaz, amivel és ahogyan ezt a keretet feltöltötték, élvezhetetlenné és/vagy nevetségessé teszi a végeredményt.

A történet szempontjából hoztak is ajándékot meg nem is: látszólag az első játék eseményeit dolgozza fel a film, de annyira szabadon kezelve azt, ami miatt a játékosok számára érthető módon válik dühítővé a sztori. Ennél is nagyobb baj, hogy a forgatókönyv írásakor végtelen lustaság lehetett úrrá a csapaton. A Borderlands játék(ok)ból simán átemelhető lett volna egy az egyben az a kevéske történet, amivel rendelkezik. Akkor egy, bár nem túl bonyolult, de kerek egész sztorit kaptunk volna. Vagy költhettek volna egy teljes új mesét, ami csak merít a népszerű univerzumból és felhasználja a szereplőit.

Ehelyett a Borderlands film „története” csak egy katyvasz, amibe gondolkodás nélkül szórták bele az ikonikus karaktereket és elemeket,
hogy aztán logikát és következetességet nélkülözve lássuk őket random szituációkban harcolni… vagyis inkább „harcolni”. Magából az alapanyagból fakadóan egyértelmű volt, hogy rengeteg, lövöldözős akciójelenetből fog összeállni a végeredmény, épp ezért itt még a casting is teljesen értelmezhetetlen. Minden tiszteletem Cate Blanchettnek és Jamie Lee Curtisnek, de megállíthatatlan gyilkológépeknek ők és az oldalukon küzdő Kevin Hart sem hiteles. A nyugdíjas Harcosok Klubja sem koreográfiában sem tempóban nem képes felnőni a játék dinamikájához.

Cserébe maga a film végigrohan a szkeccs-szerű, egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó jeleneteken, hogy az egyetlen vígaszt nyújtani képes, részletgazdag környezeten már ne tudjunk elidőzni. Jobb híján néhány vicces(nek) szánt mondatot adnak a két emblematikus Borderlands-figura, a robot Claptrap (Jack Black) és Tiny Tina (Ariana Greenblatt) szájába. Kár, hogy ezeken is legfeljebb unalmunkban tudunk nevetni.


A Borderlands augusztus 8-tól látható a mozikban.

2024. augusztus 8.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/borderlands-kritika