Vérben állt a város Zuglótól a Lánchídig A Budapest elfoglalásáért vívott ütközet Sztálingrád, Varsó és Berlin mellett a második világháború egyik legtöbb áldozatot követelő, legpusztítóbb városostromaként vonult be az egyetemes történetírásba. A küzdelemnek 25 ezer civil esett áldozatul, 50 ezren súlyosan megsebesültek a polgári lakosok közül, 32 ezer lakás megsemmisült, és az ostrom után romokba hevert Európa egyik legszebb fővárosa. A főváros pesti oldala hetvenegy éve, 1945. január 18-án szabadult fel. Sztálin évfordulós trófeának szemelte ki Budapestet 1944. október 15-én késő estére kudarcba fulladt Magyarország kiugrási kísérlete a háborúból. A rosszul előkészített átállás Horthy Miklós kormányzó rádióban elhangzott proklamációja után alig néhány órával teljesen összeomlott. Budapest ostroma egyike volt a második világháború legpusztítóbb és legjobban elhúzódó városcsatáinak Október 16-án kora reggel a Waffen-SS speciális különítménye Otto Skorzeny SS Obersturmbannführer (alezredes) parancsnoksága alatt megostromolta a budai királyi Várat, Horthy kormányzót házi őrizetbe vették, majd lemondatták. Otto Skorzeny SS Obersturmbannführer (középen) a budai Várban, a Vár ostroma után, 1944. október 16-án A németek jóvoltából a válságos hadi helyzet és az akkor már elkerülhetetlen bukás ellenére is a hatalomra szomjazó Szálasi Ferenc és a puccsista Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom került kormányra. Ekkor a szovjet Vörös Hadsereg alig 100 kilométerre állt Budapest határától. Szálasi Ferenc a Sándor-palotához érkezik a sikeres nyilaspuccs után Noha a Szálasi-kormány felállásakor zajló hortobágyi páncéloscsatában időlegesen sikerült megállítani a szovjet haderő előrenyomulását, nem volt kétséges, hogy a Vörös Hadsereg hamarosan eléri a magyar fővárost. Sztálint erősen nyugtalanította az olasz csizma szárán lassan északra nyomuló angolszász haderő, illetve az a lehetőség, hogy Ausztria és Bécs még azt megelőzően az angol–amerikai szövetségesek kezére kerül, mielőtt a Vörös Hadsereg elfoglalhatná ezt a stratégiailag fontos területet. Sztálint erősen nyugtalanította, hogy Ausztria a szövetségesek kezére kerülhet A szovjet diktátor ezért Bécset akarta megszerezni bármi áron. Ehhez azonban a Dunántúl, illetve Budapest elfoglalása elengedhetetlen volt. Sztálin 1944. november 2-án parancsba adta Rogyijon Malinovszkij marsallnak, a 2. ukrán front (hadseregcsoport) parancsnokának, hogy Budapestet haladéktalanul és menetből foglalja el. Rogyion Malinovszkij marsall, a szovjet 2. ukrán front parancsnoka (a kép jobb szélén, az autó ajtajában) Budapesten A magyar főváros bevételének határidejét a bolsevik forradalom közelgő 27. évfordulójára, 1944. november 7-re tűzték ki. Szálasi nyílt várossá minősítette volna, Hitler „erőddé” tette November legelején a 2. ukrán front egységei alig 15 kilométerre álltak Pest határától. A Vörös Hadsereg alakulatai november 3-án elfoglalták Vecsést és Ferihegyet. Noha a fantaszta nyilas pártvezető, Szálasi Ferenc fanatikusan hitt a nem létező német „csodafegyverek” mielőbbi bevetésében, és a háborút a Harmadik Birodalom javára eldöntő hatásában, kezdetben nem akarta, hogy Budapest hadszíntérré váljon. Szálasi leteszi a nemzetvezetői esküt a Szent Koronára, 1944. november 4-én. A nyilas pártvezető a fővárost eleinte nyílt várossá akarta minősíteni A Magyarországon állomásozó német csapatok vezérkara is szükségtelennek tartotta a sok áldozattal járó, jelentős erőket lekötő városvédelmet, ezért ugyancsak Budapest nyílt várossá tételét szorgalmazta. Adolf Hitler azonban másként gondolkodott Budapest sorsáról. Hitler és Horthy Klessheimben. A Führer Budapestet erőddé nyilvánította, amit "az utolsó tégláig tartani kell" A nyilas és a birodalmi kormány ezzel kapcsolatos vitájának a Führer december 1-jén kiadott 11. számú direktívája vetett véget, amelyben Hitler Budapestet „Festung”-nak (erődnek) minősítette, és elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”. A roskadozó német birodalom vezére Szálasit a „nemzetvezető” december 4-i berlini hivatalos látogatásán győzte meg arról, hogy a magyar fővárost védeni kell az utolsó emberig. Steinmetz és Osztapenko legendája Miután meghiúsult az a szovjet terv, hogy Budapestet menetből vegyék be a német és a magyar csapatok által erősen védett Attila-vonalon, Sztálin Budapest elfoglalása érdekében Belgrád térségéből Magyarországra vezényelte a 3. ukrán front magasabb egységeit. Malinovszkij azonban nem óhajtotta megosztani Budapest bevételének dicsőségét Tolbuhin marsallal, ezért december 4-én megparancsolta, hogy a várost kerítsék be déli irányból. Német Panther-V. harckocsi Debrecenben, a hortobágyi páncéloscsata idején Elhúzódó csatározások után december 24-én, Székesfehérvár és Esztergom elfoglalásával bezáródott a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. Szenteste napján a Vörös Hadsereg egyik alakulata megszállta Budakeszit, ezzel küszöbön állt a főváros bevétele. December 25-én a szovjet frontparancsnokok tanácskozásra gyűltek össze Malinovszkij marsall hevesi főhadiszállásán. Magyar tüzérek egy PAK-40 típusú páncéltörő löveggel Pest külvárosában A 2. ukrán front parancsnoka, valamint Tolbuhin és Tyimosenko marsall végül arra az elhatározásra jutottak, hogy megadásra szólítják fel a fővárosban bekerített német–magyar harcoló egységek főparancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführert (altábornagyot). A pesti oldalon felvonult szovjet seregtestektől Steinmetz Miklós századost küldték át a frontvonalon a főparancsnokság megadásra felszólító levelével. Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer (altábornagy) a IX. SS-hegyi hadtest, egyben a Budapestre bezárt erők parancsnoka A parlamenter kiküldése előtt rádión tudatták a németekkel Steinmetz kapitány érkezését. A százados és kísérői egy nyitott dzsipben közelítették meg a frontvonalat. A parlamenterek közeledésének hírére az illetékes német parancsnok tűzszünetet rendelt el. Amikor a százados dzsipje elérte a német állások előtti aknazárat, Steinmetz kapitány a figyelmeztetés ellenére sem szállt ki az autójából, hanem lassú tempóban áthaladva próbált átjutni az aknamezőn. Osztapenkót egy szovjet aknagránát szilánkja sebezte halálra Manőverezés közben azonban a gépkocsija aknára futott; a detonáció pedig mindenkit megölt, aki a dzsipben ült. Steinmetz kapitány példájából okulva a budai oldalról egy órával később indított Ilja Osztapenko százados már gyalogosan kelt át az ellenséges frontvonalon. Mivel a Berlinből kapott parancs szerint Pfeffer-Wildenbruch tábornoknak még a megadásra felszólító levelet sem volt szabad átvennie, Osztapenko kapitány dolga végezetlenül távozott. A Nagykörúton előrenyomuló szovjet katonák Amikor visszaért a frontvonalra, a német állások éppen erős szovjet aknatüzet kaptak. Az illetékes német parancsnok azt tanácsolta a szovjet parlamenternek, hogy várja meg a tüzérségi tűz végét, Osztapenko azonban nem akart várakozni, és átkelt a frontvonalon. A Florian Geyer Waffen-SS hadosztály páncéltörő tüzérei lőállásban, Budapest ostroma idején A saját állások felé haladva egy becsapódó szovjet aknagránát repesze sebezte halálra a századost. 1945 után a kommunista időkben a magyar történelemkönyvekben úgy szerepelt a szovjet parlamenterek tragikus halála, hogy mindkettejüket a németek gyilkolták meg orvul, a hadijog durva megsértésével. Civileket hajtottak maguk előtt, úgy rohamoztak A sikeretlen megadási felszólítás után a Vörös Hadsereg főparancsnoksága létrehozta a budapesti harccsoportot, Ivan Afonyin altábornagy vezénylete alatt. Afonyin rohamcsoportokat hozott létre az egységeiből, ezeknek az volt a céljuk, hogy a Városliget felől a Duna felé nyomulva áttörjék a Nagykörút vonalában létrehozott védelmi állásokat. Szovjet tarackok tüzelőállásban Pest ostroma közben A külső kerületekben lévő hadiraktárak elfoglalása miatt a Budapesten körbezárt magyar és német csapatoknak alig egy hétre elegendő utánpótlásuk volt. Az addig tapasztalt erős ellenállás miatt a moszkvai főparancsnokság, a Sztavka, Sztálin utasítására elrendelte Budapest belső kerületeinek nehéztüzérséggel való lövetését. December 30-án, 1000 löveg zárótüzével vette kezdetét a három napig tartó pusztító tűzvihar. Budapest ostroma alatt tüzérségi tűztől megrongált épületek A tüzérségi előkészítésre két tüzérhadosztályt,15 tüzér- és aknavetődandárt, illetve ezredet, valamint az 1. csapásmérő légi hadtestet vonták össze a szovjetek. A három napig, naponta 7-10 órán át tartó szakadatlan tüzérségi tűz nyomán a belső kerületek romhalmazzá váltak. A január 5-én Zuglóból előretörő szovjet rohamcsoportok a házak óvóhelyeiről kiterelt civileket hajtottak maguk előtt golyófogónak. Kézi rakéta-páncéltörő gránáttal (Panzerfaust) felszerelt Waffen-SS katona az egyik budapesti utcán Január 9-én elfoglalták Újpestet, a szovjetekkel szövetséges 7. román hadsereg egységei pedig január 9-én kijutottak a Kerepesi útra és a Hungária körútra. Január 11-én a Vörös Hadsereg kezére került a Városliget. Amikor három nappal később a szovjet csapatok elfoglalták a Nyugati és a Keleti pályaudvart is, Pfeffer-Wildenbruch tábornok elrendelte a megmaradt csapategységek Budára evakuálását. A hidak pusztulása A német műszaki alakulatok már 1944 októberének végén megkezdték a budapesti Duna-hidak elaknásítását. Amikor a Margit hídhoz értek, 1944. november 4-én végzetes baleset történt: Friedrich Gauss német utász, miközben beszerelte a gyutacsokat, máig nem tisztázott módon véletlenül zárlatot okozott, és a töltetek felrobbantak. Az 1944. november 4-én felrobbant Margit híd A híd a szombat délelőtti csúcsidőben repült a levegőbe. A pusztító detonációban 40 német utászkatona, valamint 100–600 civil vesztette életét. (A civil áldozatok számáról különböző, egymástól eltérő adatok állnak rendelkezésre.) A Dunába robbantott Erzsébet-híd az ostrom után A Budára visszavonuló németek 1945. január 14-én levegőbe röpítették a Petőfi hidat (akkor Horthy Miklós híd). Január 16-án éjjel követte a Szabadság híd (1945-ben Ferenc József híd), majd az utolsó német egységek kaotikussá, öldöklő kézitusává vált visszavonulása után, január 18-án reggel hét órakor levegőbe repült az Erzsébet híd és a Lánchíd is. Utoljára a Lánchíd repült a levegőbe. A felvétel 1946-ban készült, a háttérben a kiégett budai Vár látható Ezzel szabadult fel a főváros pesti oldala, bár a Margit-szigetet megszállva tartó német erők egészen január 23-ig kitartottak. Felszabadul a budapesti gettó A kiugrási kísérlet összeomlásával a budapesti zsidóság helyzete válságosra fordult. A nyilaspuccs után a fegyveres pártszolgálat, valamint a felfegyverkezett nyilasérzelmű lumpenproletariátus tagjai szisztematikus zsidóvadászatba kezdtek, rendszeressé váltak a zsidók elleni atrocitások, gyilkosságok. A nyilasuralom idején ismét fellángoltak a zsidók elleni atrocitások A nyilas keretlegények a nemzetközi menlevéllel rendelkező, illetve diplomáciai oltalom alatt álló, úgynevezett védett házakba beszállásolt zsidókat is elhurcolták. Emiatt báró Kemény Gábor külügyminiszter magyarázkodásra kényszerült a svájci és a svéd követség, valamint a pápai nuncius előtt. Temetetlen halottak a budapesti gettó egyik utcáján A Szálasi-kormány belügyminisztere, Vajna Gábor 1944. november 29-én írta alá azt a rendeletet, amely az úgynevezett budapesti nagy gettó határait jelölte ki. A Dohány utca, a Nagyatádi-Szabó (ma Kertész) utca, a Madách utca és a Madách tér által határolt területen 4513 lakás volt, ezekben összesen 70-80 ezer embert zsúfoltak össze. A Szálasi-kormány. Vajna Gábor belügyminiszter (az álló sorban balról jobbra haladva a harmadik) rendelte el a zsidóknak az általa kijelölt úgynevezett nagy gettóba való hurcolását A budapesti nagy gettóban leírhatatlan állapotok uralkodtak, rendszeresen előfordult, hogy a tilalom ellenére nyilas suhancok törtek be a gettó területére éjszakánként, a találomra összefogdosott zsidókat kisebb csoportokban kihajtották a Duna-partra, ahol agyonlőtték őket. Csak a Klauzál téren háromezer temetetlen holttestet találtak, amikor január 18-án vége szakadt a lidércnyomásnak, és a szovjet csapatok felszabadították a gettót. Szovjet katonák a pesti oldalon, az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. A Pestről kiszorított német–magyar egységek február 13-ig folytatták az értelmetlenné vált harcot A Budára visszaszorult német–magyar erők még bő három hétig ellenálltak, Budapesten csak 1945. február 13-án hallgattak el végleg a fegyverek.
