Verse érettségi tétel volt: a hajléktalan költőre emlékeznek

Az egyetlen hajléktalan című operát 2015. május 29-én mutatták be a Csepel Színházban, a 24.hu (pontosabban akkor még Hír24) kiemelten foglalkozott a darabbal, amelynek különlegessége az volt, hogy a librettó otthontalan szerzők írásaira épült.
Az elmúlt időszakban az opera három hajléktalan társszerzője is elhunyt. Legutóbb Andresin József, akit novemberben temettek el.
Andresin József Magány! című műve 10 évvel ezelőtt magyar nyelv és irodalomból érettségi tétel volt. Irodalmi munkásságát az említett operán kívül Lélekcsapdák című önálló kötete és hajléktalan alkotótársaival közösen írt Alkonyattól pirkadatig című antológia jelzi.
Február 18-án 17 órától az Írók Boltjában (VI. Andrássy út 45.) emlékeznek az elhunyt művészre; családtagjain kívül – többek között – Takáts Tamás bluesénekes, Kozma András, a Back II Black zenekar menedzsere, Baán Csaba, a Fedél Nélkül utcalap címlapszerkesztője. A programot Col Legno, az opera ötletgazda-zeneszerzője szervezi és moderálja.
Korábban be nem mutatott fényképek, videófelvételek is előkerülnek, Andresin József legjobb írásait is hallhatják az érdeklődők.



Andresin József: Magány!

Éjszakám riadt álmok szikrázó homokszemcséi,
Vöröslő hajnali nap sugaraival semmibe tűnnek.
Tompa, kábult ébredés.
Drakula alattvalóját megidéző fej nyakamon.
Tréfás, zord fejek körülöttem.
Ma sem az Interkontinentálban ébredtem.
Néma biccentések, köszöntek.
Ezt a hangzavart megtörni nem merem.
Meghajtom hát én is fejem.
És örvendezem, hogy este megtaláltam itt köztük helyem.
Nézek. Kapkodásnak se híre, se hamva.
Ráérősen tesznek, vesznek keresnek, kutatnak.
Maradtak estéről anyagiak?
De csupán az üres tenyerek maradnak.
Tovább lassul a teszem-veszem.
Hisz nem várja őket már senki sem.
Nézve őket magamra ismerek.
Vajon eltűnődve ők is magukba néznek?
Választ nem keresem.
Nem engedi sablontól eltérő agyam.
Beindul!
Kezdődik ismét szorongás, félelem!
Igaz! Bezártság, összezártság önmagammal.
Bensőmben szembetűnő a hiány!
Ma sem leszek nagy Titán!
Testemet, mint kitörő vulkán, verejték önti el.
Körülötte akár a földrengés, rám tör a remegés.
Fejemben önvád, kétségbeesés.
Mi történik velem?
Beszűkült a tér, vele elmém.
Megszürkült a világ.
Nincs kihez szóljak: Segíts!
Legyintek Így nincsenek viták.
De mit is mondhatnék? Ha szólnék?
Szép csendben, lassan süllyedem magányom mocsarában.
Kimászhatok, ha tudok
Igazán akarok??
Ahogy süllyedem, ivódik belém,
Felszívódik bezártság, és közöny.
Rombolóvá módosult tudatom ütegei elsöprik
Halvány reményem sugarait.
Végül marad a sötét
Melyben százszor feketébben rajzolódik, gyászosan.
Kinek? Minek élek? Van még, aki szeret?
Választ hiába várom
Csupán süket csönd, akár az űrben.
Életem befejezem, fel sem tűnik senkinek.
Lelkem bolyong tovább majdan, akárcsak itt testemmel, ráérősen, türelmesen,
Magányosan!