Viszlát, és kösz a falakat Felkerült végre az ékkő a koronára. Pont került egy végtelenül küzdelmes évtized végére. Persze mindez nem jöhetett volna létre a képregényhősök atyja nélkül, aki bakot tartott a Marvelnek. Ott kezdem, ahol az előző etap zárult: a Végtelen háború eszményi lezárása lehetett volna a Marvel végtelen történetének. Csak gondoljatok bele: hőseink hiába küzdötték végig az elmúlt évtizedet, Thanos jött, felékszerezte, majd egy csettintéssel felezve az univerzumot földművessé nullázta magát. A tantrikus szex Marvel verziója, ejakuláció nélkül. A Marvel azonban van akkora “fan service”, hogy az ilyen művészien realista megoldások ne legyenek többek, mint elillanó homok a szélben. Meg persze miért is dobná oda az aranytojást tojó tyúkjait holmi hereállú megalomán antagonista kedvéért? Soha jobb kezekben nem volt a Marvel-moziverzum sorsa, mint a Russo-tesókéban: A tél katonájával új alapokra helyezték az Amerika Kapitány-szériát, ahol tudtak, (hol polgár-, hol végtelen) háborút robbantottak ki, nem beszélve arról, hogy meghonosították A Gyűrűk Ura tömegjeleneteit a képregény-adaptáció műfajában. Ezek után nem csoda, hogy megkapták a jogot arra, hogy az egy évtizeden át szisztematikusan egymásba fűzött történetszálakat elvarrva a Marvel Studios fejére helyezhessék a Végtelen Kövekkel ékesített koronát. Vasember rossz bőrben (egy vas nélkül) A Végjáték ott kezdődik, ahol egy fél-apokalipszist követően kezdődnie kell: a következményeknél. Amelyekbe az előző opusz végén felhangzó csettintést követően valójában bele sem gondoltunk. Milyen lesz a világ ezután? Hogyan fog fölkelni a nap akkora hiányjel közepette, amekkorát Thanos egyetlen ujjmozdulattal a világegyetem kozmikus egyenletébe pöccintett? Az élőlények poszt-apokaliptikus világra ébrednek szerte az univerzumban: megnövekedett élettérrel, de sokkal magányosabban. Mindenki másképp dolgozza fel a tragédiát: valaki az önsajnálatba vagy épp az (ön)pusztításba menekül; mások megpróbálnak megbékélni a helyzettel: letéve a lantot együtt élni az elfogadhatatlannal. Egykori hőseinkre rá sem ismerünk: ezt teszi az emberrel a túlélés. Ilyen egy túl jól sikerült csettintés? (Thanos a szélben) Amikor halovány, és igen apró fénysugár formájában felpislákol a remény, az univerzum legmonumentálisabb “heist” mozija veszi kezdetét. A toborzás során rádöbbenünk, hogy hőseinknek még mindig van vesztenivalója, amely megágyaz a drámai pátosznak. Ezt követően olyan csűrés-csavarás bontakozik ki, amelytől a lineáris történetszövés rögtön bedobja a törülközőt. Hiába, nincs új a nap alatt: a Marvelnek a film második felében van pofája ugyanazt még egyszer eladni, amiért rajongó még soha nem volt annyira hálás, mint most. A Holt Költők Társasága jut erről eszembe, amikor Keating felzavarja a kölyköket az iskolapad tetejére: ideje a megszokott dolgainkat egy új nézőpontból is szemügyre venni. Üdv, itt keresnek húsvéti nyuszit? A film tetőpontja is ebben a szellemben fogant: a Gyűrűk Ura megalomániáját megidézve az előző etapnál egy még epikusabb és monumentálisabb összecsapást ígér, kár, hogy részleteiben mégsem szolgál a korábbinál látványosabb megoldásokkal. Annál inkább a lezárás, amely bizony citrusprésbe veti az érzéseinket, és kíméletlenül kifacsarja a lelkünket: ember legyen a talpán, aki kibírja egy árva könnycsepp elmorzsolása nélkül. Ugyanakkor ügyesen kerüli a giccset, bár a szentimentalizmus hullámai át-átcsapnak a fejünk felett. De ennyi talán belefér: elvégre a Végjátékkal 21 mozifilm történetének végére kerül pont. A hidegvérű gyilkos, aki először – reméljük – a fodrászával végzett Hőseink visszatérnek, köztük azok is, akiket hiányoltunk az előző részben – na nem mindenki, és itt pici zavart érzek az Erőben, ami csupán az első logikai bukfenc a sorban, már ami a sztorivezetést illeti. A Bosszúállók elszánt maradéka persze nem rest a szánkba rágni a moziverzumuk bizonyos áthághatatlan szabályait. Mert ezek szerint olyanok nekik is vannak. Szerencsére a saját világegyetemükön belül továbbra is hitelesek maradnak – ez fontos szempont a szuperhősös produkcióknál, mert hát náluk könnyen borul a bili. Tartottam tőle, hogy Marvel Kapitány istennői belépőjét követően a szuperhősök csörtéi okafogyottá válnak vagy legalábbis Dragon Ball-szerű bolygópusztító gigaharcokká redukálódnak – szerencsére feleslegesen. A Végjáték megtekintéséhez arra sincs nagyon szükség, hogy lóhalálában pótold a Marvel Kapitányt, ha esetleg kimaradt. Természetesen neki is lesz szerepe a kozmikus mérleg helyrebillentésében – Thanos ideológiája szerint a felborításában -, de hogy mi, azt nem tőlünk tudjátok meg! Kisasszony, nem tudja véletlenül, hogy hogy mondják skrullul: “Kívül tágasabb”? Hölgyeim! A Végjáték nagyszerű randifilm: az urakat megszabadítja a természetes kitinpáncéljuktól, és könnyen meglehet, hogy az Önök vállát telesírva lesznek csak képesek átvészelni a finálét. A Végjáték érzéketlen macsóikból röpke három óra alatt piros szemű, érzelmes mosómedvé nyuszikat farag. Úgyhogy a százas zsepit most is nyugodtan készítsék be a romantikus mozipakkjukba, nem törődve párjuk gúnyos pillantásaival, mert ezúttal bizony nekik lesz szükségük rá. Megértő mosoly kíséretében így majd Önök nyújthatják át a szükség óráján a támaszukkal egyetemben a “teremtés felzaklatott koronáinak”. És ezúttal a stáblistát sem szükséges végigvárni (sem közben, sem utána nincs most jelenet): az utolsó képkockát követően nyugodtan megrohamozható a mellékhelyiség! Thank you, Stan! Stan Lee! Bárhol is legyél – remélhetőleg elfoglalhattad végre a Téged megillető helyet a Figyelők oldalán -, mindent köszönünk. Képregényeiddel megalapoztad ezt a végtelenbe nyúló történetet. Világegyetemet alkottál, felhúztad a falait. Annak idején még te sem igen gondoltad volna, hogy életed alkonyán lehetőséged nyílik közreműködni az élőszereplős mozgóképregény felemelkedésében. Jelenléted, ahogy azt mondani szokás, emelte az est fényét. A világ, amit teremtettél, most már nem lesz ugyanaz. Nélküled kevesebb lett a Marvel Univerzum egy hőssel. Viszlát, és kösz a falakat! Értékelés: 9/10