A Woody Allen-gyár 44. darabja, a Káprázatos holdvilág nem sikerült túl jól, de mások összetennék a két kezüket, ha egyszer egy ilyen filmet rendezhetnének. Colin Firth és Emma Stone lehetetlen párosa a Francia Riviérán romantikázik és filozofálgat, egy igazi Woody-remixben. A jó hírrel kezdjem vagy a rosszal? Kezdem a jóval, mert az rövidebb: a statisztika szerint Woody Allen 2015-ös filmje zseniális lesz. Hogy erre miből lehet következtetni? Abból, hogy a 2014-es nem egy nagy szám – ez a rossz hír. A kétezertízes években matematikai pontossággal megállapítható Woody filmjeinek minősége, az egyenlet szerint a páratlan években egy-egy mesterművet tesz le az asztalra (2011: Éjfélkor Párizsban, 2013: Blue Jasmine), a páros években viszont immár 44 rendezésből álló életműve leggyengébb darabjainak számát gyarapítja (2010: Férfit látok álmaidban, 2012: Rómának szeretettel). Bár idei filmje, a Káprázatos holdvilág korántsem olyan rossz film, mint az előbb említett kettő, de az most is látszik, hogy leginkább rutinból dolgozott. Sőt, valójában egy igazi remix-szel van dolgunk: az 1920-as évek Franciaországát az Éjfélkor Párizsbanból, a bűvész főszereplőt A jade skorpió átkából és a Fülesből, a felső-középosztálybeli mellékszereplőket pedig 1977-től kezdve gyakorlatilag az összes filmjéből kölcsönözte DJ Woody. Colin Firth és Emma Stone Fotó: Freeman Film A sztori középpontjában egy Vej Ling Szú nevű világhírű illuzionista áll, aki valójában egy Stanley nevű, arrogáns és végtelenül cinikus brit férfi (Colin Firth), és aki ennek megfelelően hobbiból hamis médiumokat buktat le. Csakhogy az egyik barátja állítja, hogy egy olyan amerikai spiritiszta tartózkodik ismerőseinél a Francia Riviérán, aki tényleg megmagyarázhatatlan dolgokat művel. Hihetetlenkedve ugyan, de úgy dönt, megnézi magának. Sophie (Emma Stone), a magát látnoknak tartó lány és az őt „futtató” édesanyja (Marcia Gay Harden) egy kőgazdag amerikai családnál szállnak meg, ahol a fiú (Hamish Linklater) a jövőbeli feleségét látja Sophie-ban, az anya (Jackie Weaver) pedig az elhunyt férjével való kapcsolatfelvétel lehetőségét. A rendezővel már többször együtt dolgozó operatőr, Darius Khondji gyönyörű képei megágyaznak a több szálón futó, ellenben teljesen kiszámítható és kissé bugyuta romantikának, míg az egész látnok-témából egyenesen következnek a cinikus okfejtések és a szokásos létfilozofálgatások. Csakhogy a szerző mindkét területen alkotott már sokkal, de sokkal jobbat – és ha valakinél, Woody Allennél lehetetlenség kerülni az életmű korábbi darabjaihoz való hasonlítgatást. Amiért mégis érdemes megnézni a filmet, az a Woody sokadik múzsájának kikiáltott – és ezzel olyanok nyomába lépő, mint Diane Keaton, Mia Farrow vagy Scarlett Johansson – Emma Stone, akiről csak azért nem lehet azt mondani, hogy az utóbbi években feltámadt a karrierje, mert konkrétan az első filmjétől kezdve a csúcson van. A 2006-os Superbad után olyan különböző produkciókban játszott, mint az elismert zombivígjáték Zombieland, a komoly társadalmi témákat könnyed módon feldolgozó A segítség, a blockbuster A csodálatos Pókember vagy az a Birdman, ami akár jövőre komoly eséllyel Oscart is hozhat neki. Közben pedig már le is forgatta új filmjét Woodyval, amiben Joaquin Phoenix oldalán lesz majd látható. Bár a Káprázatos holdvilág elején még úgy tűnhet, hogy nagyon gyorsan elegünk lesz a homlokához kapkodó látnok-csajból, hamar magával ragad a bájos karakter, és még a csavaros végkifejlet is jól sül el. Colin Firth és Emma Stone Fotó: Freeman Film Colin Firth – aki ugyan a 2010-es A király beszédéért Oscar-díjat kapott, de azóta nem csinált semmi érdemlegeset – szerepe érezhetően az a mogorva, ironikus Woody-klón lett volna, amelyet a színész-rendező öregedésével olyanok testesítettek már meg, mint John Cusack (Lövések a Broadwayn), Kenneth Branagh (Sztárral szemben), Larry David (Whatever Works) vagy Owen Wilson (Éjfélkor Párizsban). Viszont Firth nem adja olyan könnyen magát, nem kezdi imitálni a mester habogását, inkább britesen, elegánsan viszi színre az élet szépségét látni képtelen cinikus szerepét. Minden jó pontra jut egy rossz is, ugyanis Allen szemrebbenés nélkül ismétli önmagát – az apró, ironikus megjegyzések egy darabig viccesek, de hamar unalmassá válnak, a két főhős szöges egymással szemben állását hangsúlyozandó jelenetek gyorsan elhasználódnak. Woody Allen megállapítja, hogy a földi életnek semmi értelme, miközben a szerelemben csalódott emberek jazz-dalokra sétálnak a vízparton? Hú, de izgi. Másfelől viszont még mindig érvényes az a most már évtizedekre visszanyúló mondás, miszerint egy rossz Woody Allen-film még mindig az egyik legjobb választás a mindenkori mozi-kínálatban. Kult: Woody Allen még rossz filmet is jól tud csinálni - HVG.hu
