Mesék, mondák, regék mindenkinek...

A hangya és a galamb​

​

​

Ez a mese azt bizonyítja, hogy alkalomadtán a gyengék is segítségére lehetnek az erősebbeknek. Történt egyszer, hogy egy hangya megszomjazott. Elment a forráshoz, hogy szomját csillapítsa, de olyan ügyetlen volt, hogy megcsúszott, és a vízbe esett.
A víz partján álló fán egy szürke galamb ült. Észrevette a póruljárt hangyát, letört egy kicsiny faágat, s ledobta. A hangya ügyesen felmászott rá, s így megmenekült.
- Visszasegítem én még ezt neked egyszer! - kiáltott fel a galambnak.
De az csak legyintett: - Hogy tudnál te segíteni nekem? Hiszen olyan csepp vagy, hogy alig látszol ki a földből!
Közben egy madarász a közelükben állva már készítette a hálóját, hogy megfogja a galambot. Rá is dobta a figyelmetlen madárra, s az vergődve a földre esett. A galamb rémülten próbált szabadulni, de csak jobban belegabalyodott a hálóba.
A hangya sem tétlenkedett sokáig, hanem amikor meglátta a galambot a hálóban, ahogy csak tudott, apró lábaival iparkodott, hogy a segítségére legyen. Mire odaért, a madarász a kezében tartotta a galambot, s be akarta tenni egy kalitkába. A hangya azonban fölmászott a lábán s jó alaposan belecsípett. A madarász pedig ijedtében eleresztette a galambot, aki boldogan kapott szárnyra, s meg sem állt hazáig.
Azt azonban nem felejtette el, hogy egy aprócska állat segítségét sem szabad lebecsülni.

 

A felfuvalkodott béka​

Egyszer meglátta a réten az ökröt a béka.
- Milyen hatalmas állat! - gondolta magában irigykedve. A többi békához pedig így szólt:
- Megláthatjátok, hogy még ma megnövök én is ekkorára! - s elkezdte szívni a levegőt magába.
A többi béka körülállta s csodálkozva nézte.
-Hagyd abba az erőlködést! - mondta az egyik.
- Elég már, így is te vagy a legnagyobb köztünk - így a másik.
A béka azonban nem hagyta abba. Kidüllesztve a mellét, mérgesen kérdezte: „Melyikünk nagyobb hát? Az ökör vagy én?”
- Az ökör - felelték.
A béka még elszántabb lett. A pocakját még jobban fölfújta, még több levegőt szívott magába, már úgy nézett ki mint valami labda.
- No, ki nagyobb? - nyögte ki nehezen.
Ám a választ már nem hallhatta. Hatalmas pukkanással szétrepedt.

​

 

Bongóc a tavaszban
​

Tavasz van. Kizöldülnek a füvek, felébrednek a füzek, fákon levél lengedez , könnyű permet permetez.
Alighanem még most is az igazak álmát aludná Bongóc, ha nem önti ki a meleg a vackából a kiadós zápor nyomán támadt kerti áradás. Épp csak annyi ideje maradt, hogy magára kapja zöld kabátkáját, fejébe csapja zöld kalapját máris elsodorta a levelet a víz, melyen addig heverészett.
- Visz a víz, visz a víz, az erdőbe visszavisz - heherészett.
A kertből kifutó fürge patakocska már a réten járt vele.
- Ki ez a Bongóc? - kérdezheted.
Korára nézve kortalan, termetére nézve apró, kedélyére nézve vidám, szokásaira nézve szokatlan. Kedvence a lekváros bongóc. Akarom mondani: gombóc.
Nem torkos, csak szeret enni. Szeret erdőn, mezőn menni, hegyen járni. Ökörnyál uszályán szállni. Nagy a feje, orra veres, arca bohó. Kicsit álmos. Ürgelyuk mellett sétál most.
- Kerge ürge, biz örülne, ha bajuszán morzsa ülne - rikkantotta el magát.
A lyukból előnyomakodott az ürge szőrös képe.
- Mit akarsz? - kérdezte barátságtalanul. - Nem adok a raktáramból semmit.
Bongóc elnevette magát.
- Zengedeztem szavakban, hogy tavasz van. Kizöldülnek a füvek, felébrednek a füzek, fákon levél lengedez, könnyű harmat permetez...
- Hagyj békén - morogta az ürge. -A zöld szakállad sem tetszik
Zöld? - nézett csodálkozva az ürge után Bongóc. - Ha zöld, akkor bizonyos, felébredt álmából a föld.
Nem volt nehéz rátalálni a nyúlra. Éppen egy földből kiálló gyökeret rágcsált.
- Kemény a gyökér, ettől komám nem lesel kövér - hümmögött Bongóc.
- Nem is azért rágcsálom- kaffogott a nyúl.
- Ha nem azért, hát miért?
- Koptatom a fogamat- villantotta elő éles metszőfogait a szürke mezei.
- Koptatod, s a szádba visszaszoktatod - bólogatott Bongóc.
- Remek. Koptatod. Tudod mit, Amíg te dolgozol, addig én énekelek.
Válaszra sem várva rázendített. A nyúl egy ideig tűrte a szörnyen hamis kornyikálást, azután hanyat-homlok elmenekült a helyszínről.


Ballagott Bongóc a réten, vígan fütyörészett. Kék volt az ég, bárányfelhőket terelgetet fenn a láthatatlan fénypásztor.
- Be-e-e-e! Elkergetlek, hiszed-e? - kiabálta fölfelé a manó, de a felhők nem ijedtek meg tőle..
- Kisütött a napocska, csírázhat a magocska, vízzel telik a rocska, kapj fel szél a karodra! dudorászta.
S a szél, aki történetesen arra kószált meghallotta ezt, fölkapta a manót és az erdő felé röpítette.
- Hopp! - huppant le egy bokor tövébe.
A sarjadó fűből fehér szirmok kandikáltak elő.
- Hóvirág, hóvirág itt van már a jóvilág - kedveskedett Bongóc és megsimogatta a virágot.
- Hagyod békén! - csendült egy hang. A fa mögül zöldarany tündér lebbent elő.
- Ne tépd le a virágot! toppantott kicsi lábával mérgesen.
- Eszemben sincs. Nincs az a kincs amelyért ilyet tennék!
- No azért! - mondta szelíden a tündér, és elmosolyodott.
- Békén hagyom - hajtotta le Bongóc szégyenlősen a fejét -, csak tetszik nagyon.
- Fel a fejjel! - nevetett csengőn a tündér. - Van valami kívánságod?
- Ehetném, ha tehetném!
Adhatok egy kis nektárt....
Nektárt? - kiáltotta fel csalódottan Bongóc. - Én nem élek nektárral. Inkább varázsolj ide hat-hét lekváros gombócot, kérlek!
A tündér tanácstalanul rázta a fejét.
- Nem tudom, mi az a gombóc.
- Kár! - mondta a manó, s indult tovább.

Láttam három agancsos nagy szarvast a sarjadó füvet legelték. Láttam két rókát és három csókát. Tizennégy szakálas fókát. (Kicsit hazudós ez a Bongóc, nem?) Ágon tücsök ült. Vadul hegedült. Erdei sikló siklott, medvebocs méztől csuklott. Szarkák cserregtek. Borzok borzongtak. Kis fürj pittyentett. Farkas horkantott. Elefánt toppantott. ( Már megint füllent?) Sikló a fűben. Féreg a fában. Harkály az ágon. Vadlúd az égen. oroszlán, tigris hempergett kéken. ( Hát még most sem elég?) Végül a mókushoz értem.
A mókus az odúja peremén üldögélt. Roppant elfoglalt volt. Mogyorót dörögetett.
Bongóc szájában összefutott a nyál.
- Ha adnál egy mogyorót...
- Nem adok annak aki zöld kabáthoz piros nadrágot hord - fintorgott a mókus.
- De hát nincs másik. Ha leveszem, a lábam megfázik. Tudod, az áradás...
Bongós pironkodott
A mókus nagyokat pislogott, végül megszánta.
- Sok mogyoró kellene?
- Elég lesz annak a soknak a fele! - rikkantotta megkönnyebbülten a manó.
- Hát akkor gyere!
Miután a bendőjét alaposan megtöltötte a mókus finom mogyorójával, lemászott a fáról, és visszaballagott a hóvirághoz. Útközben mit látott? Hiszen tudod már! Három agancsos nagy szarvast... (Emlékszel? Tudnád a sort folytatni?)
A hóvirág örömmel fogadta. Lehajolt hozzá, Puha szirmocskáját párnánaka feje alá simította. Bongóc nyomban elaludt.
Álmában félig motyogva, félig énekelve, ezt a versikét ...na, mondjuk szépen dúdolgatta:



Itt járt a híres Bongóc,
kedvence a lekváros gombóc.
Orra borveres, szakálla kóc,
komoly manócska, nem bohóc.....

 

Bubu a bánatos medvebocs​

Bubu a kerekfülű, bozontos mackó az erdő közepén éldegélt, egy szép kis házacskában. Ám hiába volt kerek fülű, hiába volt bozontos, csak szomorkodott kedvenc karosszékében.
A madárkák és a mókusok szerették volna kicsalogatni Bubut a házából, hogy felvidítsák.
- Gyere bújócskázni ! gyere fussunk versenyt, Bubu! - mondogatták neki, s bubu szívesen játszott kis barátaival.
Ám este, mikor hazament, újra csak szomorúan sóhajtozott.
- Mindenkinek van társa az erdőben, Mókusok és madárkák mind párosan élnek. Csak én vagyok egyedül, mert nincs egy hozzám hasonló, kerek fülű, bozontos mackó...
Egyik reggel Bubu hangos csivitelésre ébredt.
- Gyertek gyorsan Nagy újság van! - hallotta a mókus izgatott hangját. - Új lakó költözött az erdőbe. Kedves és barátságos... Kár, hogy nem mókuslány.
Mikor Bubu kilesett az ablakon, alig akart hinni a szemének. Mert az új lakó nem más, mint egy kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány!
Bubu szívbe nagyot dobban, s máris a mackólány mellett terem.
- Ó, Bobó, te kedves kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány! Nagyszerű, hogy ideköltöztél hozzánk.
A két kerek fülű, bozontos mackó hamar összebarátkozik. Egész nap együtt járják az erdőt. Bubu megmutatja Bobónak, a mackólánynak a legszebb málnabokrokat, Bobó pedig érdekes dolgokat mesél Bubunak.
Délután a mackók és kisbarátaik összegyűlnek a tisztáson. Bobó kerekezik, Bubu pedig dobbal és énekkel kíséri ügyes barátnőjét.
A közönség nagyon boldog. De a legboldogabb mindannyiuk közül Bubu, mert nincs többé egyedül.

 

A kisegér és a ceruza​

​

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egér és egy ceruza. A Kisegér meglátta a Ceruzát az asztalon és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.
-Engedj el, kérlek! -könyörgött a Ceruza.
Mire kellek én neked, engem nem lehet megenni, fából vagyok.
-Nem megenni, hanem rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér.
-Jaj! -
kiáltotta a Ceruza.
- Akkor hagy rajzoljak legalább valamit utoljára, aztán tégy, amit akarsz.
-No legyen-egyezett bele az Egérke.
Rajzolj hát!

​

Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt? - kérdezte az Egérke.
-Lehet sajt is
mondta a Ceruza.
- Hát persze hogy sajt!- találgatta az Egérke.

​

-Ezek itt meg lyukak a sajton, ez a másik kettő kör pedig kiflik - kiáltotta az Egérke.

​

-No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim!
- Várj egy pillanatot-szólt a Ceruza, és amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni,
a Kisegér felkiáltott:
-Hiszen ez olyan mint egy macs……! Ne rajzold tovább!
-
A Ceruza azonban már bajuszt is rajzolt.

​

A Ceruza még most is megvan, csak ilyen kicsi lett.​

Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek. ​

 

A szeszélyes macska​

Panni az asztalnál ült és rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöldszemű Cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.
- Mit csinálsz, Panni? - kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
- Házacskát rajzolok neked - felelte Panni. - Nézd csak, Cicuskám, pirosra festettem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
- Csak azt nem tudom: mit csinálok majd ebben a házikóban?
- Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.
És már oda is rajtolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.
- Hát az ablak hol van? - kérdezte a Cica. - Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be. Szép kis ház ez mondhatom! Még ablaka sincsen.
- Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok - szólt szelíden Panni.
- egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.
Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot.
De a Cirmos csak tovább kérdezgetett.
- Hát sétálni hol fogok? Vagy mindig csak itthon unatkozom?
Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.
- Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.
Nézte, nézte a Cirmos a képet, aztán gúnyosan megszólalt:
- Ezt nevezed te kertnek? Hisz ez csak üres udvar!
- Várjál! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
- Káposztát? -nyávogta a Cirmos.
- Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát?
Panni már rajzolta is a kis kék vizű kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.
- No jól van, ezzel megvagyok elégedve - dorombolta Cirmos. - De Pannikám ugye lesz baromfi is a kertemben?
- Persze, hogy lesz, Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes kis csibét is, meg egy sárga csűrő libát a tó partján.
A cirmos megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt
- Miau, miau, ezt már szeretem! Hát a kis egerek? Ugye lesznek egerek is a házikómban?
- Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
És kiőrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról?
- Ne félj, lesz házőrző is.
Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövidszőrű, kurta lábú, cipőgombszemű kis kutyát.
- Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.
Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:
Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák... Nem akarok benne lakni!
És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézet Pannira.


Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

 

Okos Kati
Volt egy asszony, nemigen fogadta az ura szavát. Mondta az ura, hogy erre menjen, arra ment. Olyan visszás természetű volt. Az ember akármennyi pínzt adott, az asszony elpazarolta, ahova nem kellett volna. Az ember, hogy az asszony elköltötte a pénzt, fogta magát, s mindig egy feslagba tette a pénzt. Kérdi az asszony:
- Mit tart ebbe a feslagba? Azt mondja az ember:
- Faganéj, prücsök, cserebogár, ami van a mezőn, bogarak.
Az asszony elhitte azt is. Elment az ember kaszálni. Vitt oda a faluba a fazekas egy szekír edínyt, kancsót, tálat, tányért, mindenfélit. Kiabálta, hogy edínyt vegyenek. Gyűltek oda az asszonyok, s vették az edényt. Odamenyen az asszony, hogy nízze, bámulja, de neki nem volt mivel, hogy vegyen. Azt mondja a fazekasnak:
- Haj - azt mondja - , nekem nem adna edényt babóca bogárért, efféléért?
- Hát milyen az? Hunn van? - azt mondja a fazekas Megnízem.
- Hát a hiuban van, odatette az uram egy feslagba, ott tartsa. - Szeretném meglátni, hogy tudjam meg, milyen. Menjünk, nízzük meg! Megnízi a fazekas. Uram istenem, hát látja, hogy pínz van a feslagban. Ezírt mind odaadta, ami a szekíren volt. Menyen, béfogja a lovat, odahajtja az asszonynak az udvarára. Behordják az edínyt a házba, ami volt a szekíren, mind: kancsót, tálat, fazekat, kis csulirot, nagy csuprot, mindent. Felmegy az ember a hiuba, lehozza a feslag pénzt, felteszi a szekérre. A lú menyen ki vélle egy sikátoron, mint itt van a faluban egy, nem ment az országúton a pínzzel.
Örült az asszony, mennyi edínnye van. Huva rakja? Keresi a szegnek valókat, hogy verje a falba, s aggassa fel az edínyt. Kimenyen serínyen, béhoz egy öl paszulykarót, felroncsolja, hogy szeget verjen a falba belülle. Lehet azt kípzelni, milyen jól ment abba a kemíny falba, ide is milyen jól menyen ez belé. Verte ű osztán, ahogy lehetett. Felaggatta az edínyt. Volt egy csorba korsó, annak nem jutott hely. "E - gondolja az asszony - , hát ennek a legszebbiknek nem adtok helyet?" Azért mondta, hogy legszebb, me csorba volt. Veszen egy botot, s mind leveri a falrúl, s felakasztotta az egy csorbát.
Érkezik haza az ura olyan uzsonna felé, me bevégezte volt a kaszálást. Hát látja, hogy a föld tele van cseréppel, a paszulykarók felroncsolva, beléverve a falba, egíszen fel van roncsolva a ház.
- Jaj, lelkem uram, vettem egy szekér fazekat.
- Hát ugyan mivel tudtad megvenni? Mír adta neked a fazekas a szekír edínyt?
- Ideadta azír a bogárírt, babócáirt, ami volt a hiuban a feslagban. Felaggattam az egíszet a falra, s azok a marhák annak a legszebbnek nem adtak helyet. Mind levertem, s felakasztottam azt az egyet.
- Jaj - akkor ijedt meg az ember - , hát merre ment a szekeres? Merre vitte a feslagot?
- Kiment azon a szorosonn, arra vitte a feslagot.
- Gyere, menjünk utána! Ketten menjünk kétfelé! Amelyik hamarább eléri, kiáltson, hátha elírjük a feslagot! Mikor kiírkeznek a tetőre, azt mondja az ember: - Héj, bérekesztetted az ajtót? - Nem, hozom - azt mondja, hogy nem, viszi az ajtót. - Eredj haza, s húzd bé az ajtót!
Visszamenyen az asszony, felveszi a hátára a házajtót. - Na, ezen tudom, nem menyen bé senki.
Me ott volt az ajtó a hátán, s azon nem menyen bé senki a házba.
Azonban a szekeres elszaladt a pénzzel, a feslaggal, a babóval. Na, már nem is látták a szekerest. Merre keressík? Volt ott a mezőn két út erre meg arra. Azt mondja az ember az asszonynak:
- Te asszony, te menj erre, én meg arra! Amelyik meglátja, kiáltson a másiknak!
Az ember már látta is a szekerest, de nem tudta, hogy ez-e az, aki viszi a feslagot. A felesíge messzirül kiáltja:
Jönn hé, erre jönn! Hé erre - még a keszkenőjivel is integet. Megörült az ember, hogy a felesíge tán el is írte a szekerest.
- Hát hunn a szekír?
- Nem a szekír, hanem egyéb van itt - azt mondja az asszony. - Hát mi a, te?
Volt egy kicsi törpe bokor. A jószág, amint ott legelt, rász. . .t a tetejire, ráganélt.
- Nézze, látott ilyen csodát? Hogy sz...t fel a jószág ippen a fa tetejire? Ippen odaganélt.
- Ó, hogy maradtál volna anyádba! - S avval vitte. (Nem pofolta meg?) Na, hazamentek, kitakarította az ember a cserepet a házbúl. Másnap elment volt az ember, hogy forgassa meg a színát, amit azelőtt való nap kaszált; füvet. Az asszony viszen neki dílebídet, az urának. Hát egy nagy patakon kellett átalmenni. Volt ott híd is, de az asszony nem igyekezett, hogy a hídon menjen átal, csak ment igyenesenn, ahol látta, hogy az ura ott dolgozik. Hiába kiabált az ura, hogy:
- Lejjebb a híd!
Az asszony csak neki a pataknak, a víznek. Beléesett a vízbe, s elvitte a víz. Az ura nagy örömmel menyen arra fel a vizen fütyölve. Más emberek is voltak aznap a színánál, s látják, hogy menyen arra fel. Kérdik tülle:
- Hová menyen kend, Gyuri bátyám, tán halászni?
- Nem én. A feleségemet elvitte a víz, s azt akarom kifogni.
- Ó, hát aztán mír arra menyen? Ne arra keresse, nem arra vitte a víz!
Azt mondja az ember:
- Azírt keresem, mert hátha a víz felfelé vitte, mert olyan bolond asszony volt, azt a víz is felfelé vitte.
Így osztán szabadultak meg egymástul. Ha az ember lefelé kereste volna, tán el is írte volna.

 

Móra Ferenc: A didergő király






Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
"Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!"
"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"
Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!"
Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:
"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"
Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
"Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?"
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"
Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!"
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

 

A favágó kívánsága​

​

Egy favágó télen át kint dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg sem bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy átkozódott, hogy hangos lett tőle az erdő.
Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:
- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?
Rávágta erre a favágó:
- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!
Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:
- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod. Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, mennyi örömöd lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig oda ment ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag fatörzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszéjébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután mindennap csak kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.
Hanem ahogy belépett a házába, fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta.
Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipője ketté hasadt a kezében.
Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle.
Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le a négy lábáról.
Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különleges napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádűlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni.
Ilyen formán háza sem volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidűlt egy hatalmas tölgyfának , s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:
- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével.
A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.

 

A négy ezermester​

​

Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska - Aranytaréj-Kakaska.
Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.
A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike mag Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.
- Tiéd ez a szekér? - kérdik a Nyúltól.
- Nem. ez a Medve szekere. Csinálta, csinálta egy ideig, de nem jutott a végére , hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - Elkél majd a háztartásban.
- Úgy van vigyük haza! - helyeseltek a többiek.
Neki láttak hát mindannyian, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka.
A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:
- Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!
Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:
- Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket!
- Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!
Leszerelték a kerekeket és haza gurították őket.
Legyecske az ici-pici kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:
- Kukuríkúú!

​

A Nyúl nevette őket.
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!
Ez alatt a legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjünk velük?
- Én már tudom! - szólalt meg a Legyecske; azzal fogta az ici-pici kis kereket és egy irinyó-pirinyó rokkát csinált belőle.
Sünike kitalálta. ha kis botot erősít a saját kerekéhez talicska lesz belőle.

​

- Én is kifundáltam ám valamit! - brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat fon a rokkán, a ki Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján.
Kakaska meg lisztet őröl a malomban.
Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak.
És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás
Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike -gombákkal és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával.
Elszégyellte magát a Nyúl.
- Bocsássatok meg nekem - mondta. Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy aki ilyen ügyesek és leleményesek , mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajt.

 

Mese az igazságról

Élt egyszer valahol egy szegény pásztor, ennek a szegény pásztornak volt egy kedves, szép felesége, meg egy aranyos leánya. És ha akadt is gond, szomorúság a kis házban, fittyet hánytak rá, vidámak voltak hármasban hajnaltól napestig.
A bánat csak akkor köszöntött be hozzájuk, amikor meghalt a szegény pásztor felesége. Hamarosan új asszony került a kis házikóba, és hozott magával bajt, lármát, perpatvart eleget. Két évig bírta a lány a mostoha kínzását, aztán utána a kapufa, csak fogta a cókmókját és elindult világgá szolgálatot keresni.
Ment mendegélt a szegény lány. Útközben találkozott egy vénséges vén emberrel, aki olyan nagy zsákot cipelt a hátán, hogy csak úgy nyögött alatta.
- Segíthetek-e öregapám? - kérdezte a lány tisztelettudóan az öregtől.
Az ember ránézett csodálkozva és így felelt:
- Százhuszonhat éve hordom ezt a zsákot, te vagy az első, aki segíteni akarsz rajtam. Látom, hogy jószívű vagy. Mondd el, hogy miért kell vándorolnod és hová készülsz?
A lány szépen elmesélte, hogyan éltek otthon, milyen volt a sorsa a mostohája mellett és hogy szolgálatot keres, azért van úton. Nem tett hozzá semmit, de el sem vett egy gyűszűnyit sem az igazságból.
- Látom nemcsak jószívű vagy, de becsületes is - szólalt meg az öreg, ahogy végighallgatta a leányt. - Rád hagyom hát az igazság erejét, és ezzel olyan hatalmat adok a kezedbe, amilyen nincs még egy embernek a földön. Kapsz tőlem egy pálcát, amivel jutalmazhatsz és büntethetsz is.
A kezedből soha ki ne add, mert rossz emberek kezében nem az igazság, hanem a gonoszság fegyvere lenne. Én a pálcát az igazság tündérétől kaptam.
A lány átvette a vesszőt, és mielőtt még szólhatott volna, már el is tűnt az öreg. Így hát tovább folytatta az útját. Estefelé találkozott egy szegény parasztemberrel, két sovány szamár húzta a rozoga szekerét. De mit mondok, szekerét, nem volt az szekér, csak egy kordély, abból is a legócskább. Mikor szembeértek, megállt az ember és barátságosan megszólította a lányt:
- Gyere lányom, üljél fel mellém, látom régóta vagy úton, sokat gyalogoltál. Jól esik egy kicsit pihenned.
A lányt meghatotta a szíves hívás, valóban fáradt volt már. Felült hát a szegény paraszt mellé a rozoga kordélyra. Az ember elmondta, hogy fát hord a közeli városba, azzal keresi kenyerét. Lovakkal egy járónap az út, de ezekkel a szamarakkal három nap alatt teszi meg az utat. Fát sem tud sokat fölrakni, mert összetörne a szekere, akkor meg mivel keresné meg a kenyerét?
Érezte a lány, hogy ez nem igazság, ezen a szegény emberen segíteni kell! Gondolta, hogy mindjárt ki is próbálja az igazság tündérének pálcáját. Észrevétlenül megérintette a szamarat meg a szekeret. Hát, uramfia, csoda történt, a szamarakból tüzes paripák, a kordélyból pedig erős teherhordó szekér lett. A szegény ember nem akarta elhinni, hogy a saját lovait hajtja és a saját jól megvasalt szekerén ül.
Egész hazáig hálálkodott volna, de a lány leszállt a szekérről és betért a legelső faluba. De ebben a faluban nagy volt a felfordulás, az emberek sírtak, jajgattak, a legmagasabb fákra kúsztak fel, mindenki menekült.
- Mi történt itt? Miért van a nagy riadalom? - kérdezte az emberektől a lány.
- Egy óriási felhő szakadt ránk, a kutakból folyik ki a víz, és a patak is úgy megtelt már, hogy hamarosan elvisz mindent az ár!
A leány megsajnálta az embereket, odament a megáradt patakhoz és a varázsvesszővel megérintette a vizet, abban a pillanatban leapadt a víz. A kutakban is csak annyi maradt, mint máskor. Az emberek igen elcsodálkoztak a lány hatalmán. Nem győztek hálálkodni neki, marasztalták, hogy éljen velük, de az csak vette a pálcáját és folytatta útját tovább.
Egy hétig ment egyfolytában, akkor egy nagy pusztaságba került. Nem volt ott sem fa, sem domb, sem patak, embernek még a nyomát sem látta. Hét napig vándorolt magában, a hetedik napon találkozott az első emberrel, egy legény volt. Szembe jött vele.
- Hová tartasz te leány, ebben a kietlen pusztaságban? - kérdezte a legény - ne menj erre tovább, mert még az életed is megunod, olyan egyhangú minden.
- Neked sem lesz más az utad, ha arra haladsz, amerről én jövök - válaszolt a leány.
Elmondták egymásnak, merre mennek, mért vándorolnak. S lám, milyen érdekes, hogy egyforma volt a sorsuk. A legényt is a gonosz mostohája kergette világgá.
- Folytassuk hát együtt az utunkat - mondta a leány.
Nem kellett kétszer mondani a legénynek, társult a leánnyal és együtt mentek mendegéltek tovább. Hét napig mentek, mikor beértek egy városba, mindjárt a szélén lakodalmas menettel találkoztak. Szegény lehetett az esküvői pár, mert csak gyalog mentek. Elől az ifjú házasok, utánuk a lakodalmas nép.
- Menjünk velük, nézzük meg a lakodalmat! - mondta a leány.
- Nem lesz ezeknél mit enni, hisz olyan szegénynek látszanak - válaszolta a legény.
- Csak látszólag szegények, valójában gazdagok, nézd meg milyen boldog az új pár, hogy ragyog az arcuk!
Mind a kettőnek igaza volt. A szegényes házikóban csak leves és kása került a lakodalmi asztalra, de az új pár nem cserélt volna senkivel. A boldogság tette gazdaggá őket.
- Hogyan fér el nagy boldogságuk ebben a kis házban? - mondta a leány. És pálcájával megütötte a földet. Abban a pillanatban gyönyörű palota nőtt ki a földből a kis házikó helyett. Az ajtaja ezüstből, a fala üvegből, az ablaka meg aranyból volt. Hát bent meg mi történt? Úgy megteltek az asztalok jobbnál jobb falatokkal, hogy szeme-szája tátva maradt mindenkinek. Hívták a lakodalomba a leányt és a legényt, de azok csak keveset időztek, siettek tovább, mert érezte a leány, hogy veszélybe kerülnek.
Nem jutottak messze a lakodalmas háztól, mikor utolérték őket a gróf emberei.
- A gróf úr szívesen lát vendégül benneteket a palotájában - mondta a grófi titkár nyájasan.
Kíváncsi volt a lány, mit akar tőle a gróf, elfogadta hát a meghívást.
- Úgy, te vagy hát a csodálatos leány - mondta a gróf a leánynak, mikor belépett a palotába.
Minden birkám elpusztult, rájuk jött a dögvész, egyetlen egy sem maradt meg belőlük. Támaszd fel őket, ugyan kérlek, vagy csinálj, amit tudsz, csak legyen meg újra az ezer birkám!
- Hol vannak a birkák? Csak akkor tudok tenni valamit, ha látom őket. - mondta a leány.
Csak erre várt a gróf. Félrehívta a titkárát, megparancsolta neki, hogy a leányt, meg a legényt vezesse el az erdőbe, ölje meg őket, a vesszőt pedig hozza el neki. A lány tudta, miben sántikál a gróf, megsúgta a legénynek, hogy résen kell lenni, mert életükre törnek. A grófi titkárt száz katona kísérte. Elöl mentek a leány meg a legény, utánuk a gróf zsoldosai.
Mikor kiértek az erdőbe, a gróf pásztora éppen akkor hajtotta a gróf rengeteg birkáját. Nem hiányzott abból egy sem. A katonák hirtelen körbefogták a leányt, meg a legényt. A leány gyorsan suhintott egyet a pálcájával a katonák előtt, így aztán amikor a titkár kiadta a parancsot, hogy lőjenek, a puskák hátrafelé sültek el és kiütötték minden katonának a fogát. Dühösek lettek erre nagyon a zsoldosok. Szuronyt szegeztek, és úgy indultak a leány meg a legény ellen.
- Megálljatok, mert jaj nektek! - kiáltotta a leány.
De a katonák veszedelmesen közeledtek feltűzött szuronyaikkal.
- Hát jó, ti akarjátok - folytatta a leány és megsuhintotta vesszőjét másodszor is a katonák felé.
Abban a szempillantásban a katonák mind birkává változtak, a gróf titkára meg öreg pásztor lett.
Nagy volt a gondja a pásztornak, mit kezdjen a birkáival, hiszen vissza nem viheti a grófhoz a katonákat, hogy íme birkává változtak, kedve meg nem volt az erdőn pásztorkodni, de ugyanakkor jöttek arra kupecek, akik olcsóért megvették a száz birkát, s a pásztor végül mégiscsak elszánta magát és elindult a grófhoz jelenteni a történteket.
A leány és a legény folytatta az útját, de amikor a legközelebbi városhoz értek, hallották, hogy nagy sereg katona várja őket, minden házban katona leselkedik rájuk. A legény nagyon megharagudott a városra, kikapta a leány kezéből a vesszőt, és mielőtt az megakadályozhatta volna, rácsapott a városkapura. Menten elsüllyedt az egész város és a helyén nem maradt más, mint egy tó.
A csodálatos leány híre most már a királyig is eljutott. Az magához hívatta és így szólt hozzá:
- Kedves leányom, sokat hallottam rólad, tudom, hogy nálad van az igazság tündérének vesszője. Látod, milyen nehéz az igazságot szolgálni, a vessző veszedelembe sodor téged, add át nekem, majd én vigyázok rá. Téged meg gazdagon megjutalmazlak, és boldogan élhetsz.
A leány már majdnem hajlott a király kérésére, valóban a vessző már milyen nagy veszélyeket hozott a fejére. A királynál jobb kézben lenne mint nála. Míg ezek jártak a fejében, megszólalt a vessző:
- Vigyázz kis gazdám! - súgta - nem hittem volna, hogy csalódnom kell benned, régi gazdám úgy gondolta, hogy biztos kezekbe adta az igazság vesszejét, nem szabad eladnod az igazságot, főként nem a királynak, aki ugyanis kisajátítja magának. Ha még engem is neki adsz, nem lesz többé senkinek igaza ezen a földön!
Igen elszégyellte magát a leány. Szó nélkül otthagyta a királyt és futott a legénnyel el, minél messzebb a királyi palotából. Kilenc nap és kilenc éjjel futottak egyfolytában, akkor egy igen magas hegyhez értek. Itt megpihentek. És akkor újra megszólalt a vessző:
- Ha félsz attól, hogy váratlan bajba kerültök, nem kell engem tovább hordanod, akarj egy erős várat a hegyre, és abban megőrizhetsz.
Így is lett. A leány megütötte a földet vesszejével, és ezt mondta:
- Akarom, hogy a hegy tetején olyan erős vár legyen, amelynek ajtaját, ablakát vasfalak védjék, ember soha be ne tehesse a lábát.
A vár abban a pillanatban készen állt. Mikor a legény és a leány belépett a kapun, az hirtelen bezárult és olyan áthatolhatatlan vasfalak vették körül, hogy azon még a gondolat sem tudott áthaladni. A vesszőt befalazták. Nem kellett többé attól félniük, hogy gonosz ember kezébe kerül. Azóta is ott van, senki nem akadt többé a nyomára

 

A gomba alatt​

​

A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle,
Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt. és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához
- Hangyácska, Hangyácska engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
- Már hogyan is engedhetnélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen hogy elférek alatta?!
- Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott.
futva jön Egérke.
- Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
- Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
- Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni.
Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
- Nincs már több hely!
- Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
- Na jól van.
Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a nyúl ugrott ki a tisztásra és meglátta a gombát
- Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
- Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
- Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte
- Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
- Nem itt bújt el?
- Ugyan, hogy bújt volna ide?
Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkodott, és azt mondta:
- Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mind az öten elfértünk!
- Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján a Béka ült, és jóízűen nevetett:
- Ó, ti okosok! Hiszen a gomba....
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?

 

Hamupipőke születés napja​

​

Hamupipőke gyönyörű teremtés volt. Amilyen üde és szép volt arcocskája, olyan tiszta a lelke. A mostoha és elvetemült lányai viszont csúnyán kihasználták a csupa szív Hamupipőkét. Egy percig sem engedték pihenni.
- Nemsokára születés napom lesz. Szeretnék elmenni az erdőbe piknikezni - szólalt meg Hamupipőke egy napon.
- Majd, ha mindennel végeztél! - válaszolt gúnyosan a mostoha, és még több munkát adott Hamupipőkének.
Szegény Hamupipőke egész álló nap dolgozott.
Reggel tüzet rakott a kandallóban, este pedig a mostohatestvérei ruháit varrta.
A madarakon és az egereken kívül Hamupipőkének nem is akadt más barátja.. Ők viszont minden nap meglátogatták. Hamupipőke padlásszobájában biztonságban érezték magukat. A gonosz macska, Lucifer itt nem vadászott rájuk. Hamupipőke mindig gondoskodott barátairól olyannyira, hogy némelyik még tekintélyes pocakot is eresztett.
A ruhajavítás során kimaradt szövetdarabokból Hamupipőke ruhácskákat varrt barátai számára.
- Ebben nem fog megfázni a pocakod - adta rá az újonnan készített inget Gusztira, a fergeteges étvágyú egérlegényre.
- Jól áll! - dicsérték az egerek.
Közelgett a várva várt nap.
Holnap lesz a születésnapom! - emlékeztette Hamupipőke a gonosz mostohát. - Ugye elmehetek piknikezni?
Ha befejezted a mosást, holnap elmehetsz - felelete a mostoha.
Hamupipőke egész nap vidáman énekelt.
- Alig várom már a holnapot! Végre egyszer én is kimehetek az erdőbe piknikezni! - mondta boldogan a csivitelő madaraknak, miközben a ruhákat teregette.
Ez alatt a két mostohatestvér magában kuncogva Hamupipőkén gúnyolódott:
- Ó, a kis buta, azt hiszi, hogy a mama el fogja engedni piknikezni! - vihogott Drizella.
- Ehhez azért nekünk is lesz egy-két szavunk! - nyihogta Anasztázia.
Másnap reggel az egerek már alig várták, hogy felköszönthessék Hamupipőkét.
- Boldog szülinapot! - cincogták kórusban, amint Hamupipőke kinyitotta a szemét.
- Köszönöm barátaim! Gyönyörű nap lesz ez a mai! -szólt, és sietve kibujt az ágyából.
- Ma a legszebb ruhámat fogom felvenni!- mondta sugárzó arccal, és leült a tükör elé.
- Ugye ti is velem ünnepeltek?
Miután felöltözött, már sietett is le a lépcsőn, hogy gyorsan összekészítse a piknik kosarát. Ám korán kelt Drizella és Anasztázia is. Nagy nap volt ez a mai számukra is, hiszen remek gonoszságot eszeltek ki szegény kis árvának.
- Hamupipőke! - recsegte Drizella. Remélem, tudod, hogy mielőtt elmész, még néhány dolgot meg kell csinálnod!
Lucifer kárörvendő vigyorral leste a meglepett Hamupipőkét. Haragudott rá, amiért védelmébe vette az egereket.
- Rémes, ahogy kinéz ez az ezüst teáskanna! Tessék kipucolni! - nyafogta Drizella.
Hamupipőke sóhajtott , felvette kötényét és fejkendőjét , majd szó nélkül munkához látott.
- A csillár úgy néz ki, mintha soha nem lett volna letakarítva! Csinálj vele valamit! - ripakodott rá Hamupipőkére a mostoha.
Ebben a pillanatban Lucifer bősz nyávogással jelezte, hogy kövér hasát teletömni méltóztatna.
Hamupipőke azonban hamarosan a tennivalók végére ért, és összekészítette a piknikkosarát. Hamupipőke a kosarával a karján az ajtó felé indult, ám ebben a pillanatban a lépcsőről Drizella visító hangja törte meg a csendet:
- Gyűrött a ruhácskám!
- Piszkos a cipőcském! - kontrázta Anasztázia is
Hamupipőke szomorúan ment vissza a konyhába. Felvette kötényét és fejkendőjét, majd ismét munkához látott.
Kitisztította Anasztázia cipőjét, és - amilyen gyorsan csak tudta - kivasalta Drizella ruháját is. Lucifer, a püffedt képű macska kárörvendő mosollyal figyelte Hamupipőke szorgoskodását.
- Kész! - sóhajtott Hamupipőke. - Most már mindennel kész vagyok!
Hamupipőke boldogan lépett ki a ház kapuján, de ebben a pillanatban ismét Drizella kellemetlen hangja ütötte meg a fülét:
- Várj! Még nem mehetsz! - károgta az ablakból Drizella. - Még gyújtóst kell gyűjtened az erdőben, mert amíg piknikezel, nekünk kell helyetted a tűzre rakni.
Hamupipőke sóhajtva munkához látott. Nem tel bele egy perc, és megjelentek a madarak, hogy segítsenek neki gallyakat gyűjteni.
- Segítünk! Segítünk! - csivitelték hangosan.
Hamarosan a szomszéd tanyáról is érkezett segítség. Brúnó, a bölcs vadászkutya és a liba örömmel segítettek Hamupipőkének. A madarak a kisebb ágakat hordták serényen, míg a tanyáról jött segítség a nagyobb husángokat cipelte.
- Végre meghálálhatjuk a jóságodat! - örvendeztek.
Eközben odahaza a mostoha és a leányai remekül szórakoztak Hamupipőkén.
- Na, milyen ötlet volt elküldeni fát gyűjteni? - kérdezte Drizella páratlan gonoszságával.
- Jó darabig el fog tartani neki! - szólt elégedetten a mostoha. -Most viszont találjunk ki neki újabb feladatot!
Drizella és Anasztázia máris egymást túlkiabálva kezdték sorolni a különböző házimunkákat.
Mindezt a függöny mögül kifülelte Guszti, a mindenevő egér.
- Hallatlan! - mormogta felháborodottan. - segítenünk kell Hamupipőkén!
Gyorsan kiszaladt a konyhába, hogy összecsődítse az egértársadalom apraját-nagyját. Guszti sietve elmesélte az összeszaladt egérnépnek, mit hallott az ebédlőben.
- Hát ez felháborító! Páratlan! Milyen rémes világban élünk! - cincogta a hallgatóság felháborodottan. - Segítenünk kell Hamupipőkén.
- Gyere velem! - szólt Guszti a barátjának, Jack egérnek
- Jack és én majd lemegyünk a pincébe. Ti bújjatok el a konyhában! - utasította a többieket, akár egy igazi hadvezér.
- Mi mit csinálunk a pincében? -kérdezte Jack, miközben rohantak lefelé a lépcsőn.
- Lármát csapunk! - hangzott a rövid válasz.
Minden úgy is történt, ahogy Guszti javasolta. Amint leszaladtak a pincébe, a többiek elbújtak a konyhában. Guszti és Jack fergeteges lármát csaptak odalenn. Kanalakat vertek össze, üvegeket borogattak fel, azután uccu neki, ahogy csak bírták, felrohantak a konyhába.
A mostoha és leányai a teázást követően átvonultak a szalonba, hogy munka után nézzenek Hamupipőke számára.
- Nézzük csak! Milyen munkát is adjunk neki? - tanakodtak
- Ó, ez a tányér csupa por!- mondta Drizella.
- A szék karfája is piszkos!- vágta rá Anasztázia.
- Hát ennyi tennivaló mellett, már biztos nem lesz ideje Hamupipőkének piknikezni! - szólt a mostoha elégedetten, miközben az ölébe mászott az eltunyult Lucifer.
Egyszer csak szörnyű lármára lettek figyelmesek. Mindnyájan mozdulatlanul füleltek, honnan jön a zaj.
- Mi ez? - kérdezte ijedten Drizella.
- Mintha a konyhából jönne - mekegte a nem kevésbé rémült Anasztázia.
Mindnyájan kimentek a konyhába, de semmit nem találtak.
- Jaj, már megint ezek a szörnyű egerek a pincében!- kiáltott fel a mostoha. - Most, hogy nincs itt Hamupipőke megszabadulhatunk tőlük. Gyerünk, lányok! Te is Lucifer! - Azzal lemerészkedtek a pincébe.
Elöl a macska, aztán a mostoha, majd a lányok settenkedtek lefelé a lépcsőn.
- Gyerünk, Lucifer, fogd meg az egereket! - adta ki a parancsot a mostoha.
Lucifer már régóta várta ezt a pillanatot, így hát gonosz vigyorral a képén kutatni kezdett a pincében.
- Oké, srácok! Gyertek elő! - suttogta félhangosan Guszti, aki izgalmában már igencsak megéhezett.
Az egérnép gyorsan a pinceajtó mögé gyűlt, és valamennyien teljes erejükből nekifeszültek a deszkáknak.
- Gyerünk, csukjuk le! - nyöszörögte erőlködve Guszti. Az ajtó hangos nyikorgással lecsapódott.
- Hurrá! Éljen! Sikerült! - cincogták torkok szakadtából az egerek.
- Nem fogják egyhamar megtalálni a kijáratot a sötétben! - lelkendezett Jack.
- Arról nem is beszélve, hogy nem bírják majd felnyitni a pinceajtót. - kuncogtak a többiek.
Hamupipőke - Brúnó, a madárkák és a liba segítségével - haza cipelte a fát. Otthon rendben elhelyezték, és mivel Hamupipőke senkit nem talált a házban, elindult hát piknikezni. "Mindennel kész vagyok és még pihenésre is maradt egy kis idő!"- gondolta.
- Gyerünk..., gyerünk! - vakkantotta Brúnó minden szavát előre alaposan átgondolva, csak hogy bölcsességéhez méltó módon fogalmazzon.
- Hát már, gá , vár a határ, gá! -lármázott a lúd, miközben Hamupipőke nyomában totyogott.
Hamupipőke az erdőben egy kis tisztáson telepedett le a piknikhez. Rövidesen látogatók népes tábora vette körül. Ott voltak a madarak, Brúnó és a lúd, valamint....Na ki? Nézzük csak meg, ki lakmározik Hamupipőke tányérjából? Hát persze! Nem más, mint Guszti. Az egérhad kivonult az erdőbe, hogy együtt ünnepeljék Hamupipőke születésnapját.

A házban eközben a mostoha és a leányai nagy üggyel-bajjal megtalálták a pince kijáratát. Igen ám, de még hátra volt hogy felemeljék a súlyos pinceajtót, melyet nem gyönge női karokhoz méreteztek.
A mostoha és leányai küzdelmeiről Hamupipőke mit sem sejtett. De talán jobb is, mert még képes lett volna lemondani a boldog ünneplésről, csak hogy rajtuk segítsen. Így aztán nap estig mulatott a vidám társaság.

 

A kis hajó​

​

Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
- Fürödjünk meg! - brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
- Nem tudunk úszni - mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
- Breheheh! - nevetett rajtuk Brekus. - No hiszen, nem sokra megyek én veletek! - És úgy kacagott, hogy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat beledöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és már is készen állt a kis hajó.
A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak!
Brekus kidugta fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt....utol se érheted!

​

 

Grimm testvérek: Holle anyó


Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: - Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: - Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

 

Mese az icike-picike asszonyról meg a legyecskéről és a rendőrről​

​

​

Volt egyszer egy icike-picike asszonyka, e ennek az icike-picike asszonykának volt egy icike-picike tyúkocskája. Egyszer az icike-picike asszonyka egy álló órán át azon gondolkozott, ugyan mit főzzön magának ebédre. Addig-addig gondolkozott, míg egyszer csak eszébe jutott:
- Ejnye! Sütök magamnak egy icike-picike rántottát
Szaladt is az icike-picike tyúk ketrecéhez, a ketrecben talált egy icike-picike tojást, s abból sütött magának egy icike-picike rántottát. Mikor elkészült vele, az icike-picike asszony fogta, és tálastul kitette icike-picike házának az ablakába, hogy kihűljön az icike-picike rántotta.
Arra röpült egy legyecske, s hamm! - bekapta az icike-picike rántottát.
Hej, de megharagudott az icike-picike asszony! Haragjában elszaladt a rendőrhöz, elpanaszolta neki, milyen galádságot művelt a legyecske, s kérte a rendőrt, fogja el és zárja börtönbe a tolvajt.
- Én bizony nem fogom el, én bizony nem zárom börtönbe a legyecskét -mondta a rendőr. Büntesd meg te magad! Tessék, neked adom ezt a botot, üsd vele fejbe a tolvajt, ha meglátod.
Éppen ebben a pillanatban legyecske szállt a rendőr orrára. Az icike-picike asszony meg fölemelte a nagy-nagy botot, és fejbe kólintotta vele a legyecskét.
- Most megkaptad a magadét te gonosz! - pörölt az icike-picike asszony. - Te sem lopod el többé az én icike-picike rántottámat!
Ezt mondta az icike-picike asszony, és faképnél hagyta a rendőrt.
A rendőr nem mondott semmit, más dolga volt annak: vizes borogatást rakott az orrára, ami kékre-zöldre dagadt, akkorát húzott rá a nagy-nagy bottal az icike-picike asszony.

 

Zelk Zoltán

Kecskére bízta a káposztát​

Egyszer volt hol nem volt, csodálatos ország volt, az erdőben sok fa volt, rókalyukban róka volt. Libapásztor libát hajtott, ágról csillagot szakajtott, mire hazatért estére telis-tele a köténye. Hát ebben a szép országban, annak is egy falujában, a falunak is a szélén, de egészen a legszélén, ott is egy domb tetején, éldegélt egy szegény legény.

Vizet forralt teli ülttel, fennhangon beszélt a füsttel: "Füstöcske szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától... nincs nekem már csak kolbászom, nincs is nekem maradásom."

Így szólott a szegény legény, aztán hármat füttyentett, mire rögtön mellette termett fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája. Meg is kérdezte a legénytől:
-Édes gazdám, miért füttyentettél hármat?
-Azért, kedves kutyám, mert éppen három dologra gondoltam. Először azt, hogy aki éhes, annak enni kell. Másodszor azt, hogy elmegyek egy fazék káposztáért a szomszéd faluba. Harmadszor azt, hogy rád bízom ezt a fél rőf kolbászt, vigyázzál rá, míg megjövök a káposztával. Akkor aztán olyan kolbászos káposztát főzők, hogy kilenc napig sem éhezünk meg utána!
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
Fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája meg ott állott a fél rőf kolbász mellett, nézte, nézte, aztán így szólott gazdája másik jószágához, az udvar végében legelésző kecskéhez.
-Mit gondolsz, fehér szakállú, megkóstolhatnám én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg!- felelte a kecske, mire a kis kutya leharapott egy jókora darabot, a kolbászból. Nyalta is utána a száját, mert ilyen jót még nem evett sohasem, és még egyszer megszólalt:
-Mit gondolsz, szép szakállú pajtás, megehetném én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg! -felelte ismét a kecske, mire a fehér szőrű kis kutya megette az egész fél rőf kolbászt.
Alighogy a kolbász végére ért, megérkezett a szegény legény a káposztával.
-Hű, ilyen meg olyan kutyája! Hát mit tettél velem? Most aztán mit főzök ebédre? Takarodj a házadba, ne is gyere elő onnan három hétig!
Kiabált veszekedett a szegény legény, de egyszer csak gondolt egyet és odahívta magához a kecskét:
-Ide figyelj, édes kecském! Én elmegyek a szomszéd faluba egy köcsög tejfelért, hadd főzzek egy kis tejfeles káposztát ebédre. Erre a haszontalan kutyára nem bízhatom te rád bízom, vigyázz a káposztára, míg visszajövök.
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szakállú kecske meg ott állott a fazék káposzta mellett, de ő bizony nem kérdezet semmit, hanem rögtön nekilátott a káposztának. Mikor a szegény legény visszatért a köcsög tejfellel, már csak az üres fazekat találta a földön.
-Hű, te csúf, gonosz kecskéje, hát mit tettél velem? Takarodj az ólba, ki se másszál onnan három hétig!
Így kiabált a szegény legény, de aztán megint gondolt egyet, és odahívta magához a fehér szőrű kis cicáját:
-Ide hallgass, édes cicám! Sem a kutyára, sem a kecskére nem bízhatok semmit, terád bízom, vigyázz erre a köcsög tejfelre, míg elmegyek a szomszéd faluba egy rozscipóért!


Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szőrű kis cica meg ott állott a köcsög mellett, és megkérdezte:
-Mi-au? Mi-au?
-Tejfel! Tejfel! - felelte a kutya és a kecske, mire a cica így szólt:
-Ha tejfel, akkor megeszem!
Meg is ette! Már a köcsög alját nyalta, mikor a szegény legény megérkezett a rozscipóval. De a szegény legény már nem kiabált, nem is veszekedett, csak búsan leült az üst mellé, és így szolt a füsthöz:
-Füstöcske szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától.
Fűzfa így szól a madárhoz, madár így szól a bogárhoz, bogát így szól a fűszálhoz:
-Rozscipó lesz ma ebédre ... nosza, itt a a mese vége!

 

A három kiscica​

​

Három kiscica egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret,
és - uccu neki! - utána futottak
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák - hopplá! - utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tova ugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott és a tóból kimászott három csurom vizes kiscica.
A három csurom vizes kiscica elindult hazafelé útközben megszáradtak,
hazaért három kiscica egy fekete, egy szürke meg egy fehér.

 

Mikor én kisfiú voltam​

​

​

Mikor én még kicsi fiú voltam, nagyon szerettem madarászni. Egyszer kimentem a kertbe, s láttam, hogy az egyik fán ott pityeg egy kis madár. gondoltam, megnézem, nincs-e fiókája. De bizony fészket nem találtam, csak egy nagy lyukas fa törzsén. Próbáltam beledugni a kezemet, de nem sikerült sehogy. Beszaladtam a házba. Volt az édesapámnak egy szép fehérvári bicskája. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lássa meg senki, aztán visszaszaladtam a kertbe. Kíváncsi voltam szörnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojás? Vagy fióka? Elkezdtem hát farigcsálni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy farigcsáltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicskát! Nagyon megijedtem, nem mertem visszamenni a házba. Gondoltam, elmegyek világgá. S el is indultam menten.

​

Mentem, vándoroltam - s mire elfáradtam, éppen esteledni kezdett. Most aztán hova legyek? Gondoltam felmegyek egy fára, és ott alszom. De alig úgy tíz óra felé hallok ám valami zajt! S uram teremtőm - ki más jött oda a fa alá, mint tizenkét zsivány! Hajtottak egy ökröt, s hoztak egy hordó bort is. Az ökröt egykettőre levágták, nagy tüzet raktak, csapra ütötték a hordót, s itták a bort. Én meg csak hallgattam fönt, s tettem magam, hogy alszom. Még pisszenni sem mertem: úgy féltem, hogy észre vesznek, s ki tudja, mit csinálnak velem. Hanem egyszer mégis rám jött a köhögés, hiába igyekeztem visszafojtani. S akkor rögtön lehurcoltak a fáról, oda állítottak a tűz mellé, ők meg köribém , mint a karika, mind a tizenketten. Az egyik rögtön azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos elárulom őket.

​

A legöregebb zsivány azonban leintette:
- Gondoltam én annál sokkal jobbat!
- Ugyan mit gondoltál? - kérdezték a többiek
- Én azt gondoltam, hogy várjuk meg amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljük bele a hordóba.
Hej, most mi lesz velem? - gondoltam. - Jobb lett volna, ha nem megyek madárfészek után, s otthon maradok!

​

S amíg így sírtam-siránkoztam, a zsiványok csak ettek, ittak. Aztán mikor kifogyott a bor, engem ügyesen beleültettek a hordóba, a fenekét visszaütötték a helyére, én meg benne maradtam. Még köszöntek is, amikor magamra hagytak; azt mondták: - Jóccakát!
Hej, hogy reszkettem ott a hordóbelei sötétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupáncsak az volt a szerencsém, hogy arra tévedt egy róka. Megérezte a szagot, hogy a zsiványok húst sütöttek, oda somfordált a fa alá, s elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térült-fordult a csontok körül, valahogy betévedt a farka a hordó lyukán. Bezzeg nekem se kellett több! Megfogtam a farkát, és jól a kezem körül tekertem. A róka meg nem tudta, mi lelte - ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant árkon-bokron, beszaladt egyenest a mi kertünkbe, s a hordót úgy oda állította a házunk oldalához, hogy egyből szétesett - én meg éppen a tornácra pottyantam. Ha a tornácra ki nem pottyantam volna, szegény édesapám még most is kereshetne.

​

 

A kiskakas gyémánt félkrajcárja​

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szemétben, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet.

Akkor megint csak felszállott az ablakba.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méheskasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méheskasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
- Szídd fel, begyem, a darázst; szídd fel, begyem, a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt!
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét.
A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, máig is él, ha meg nem halt.