A Dzsihádizmus Az Iszlám Világ Mételye

A témát ebben részben 'Mozi & Tv Hírek!' klarensz hozta létre. Ekkor: 2015. február 13..

  1. klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,907
    Kapott lájkok:
    2,452
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    @Timbuktu2015. 02. 13.Szerző: Lola
    Élve az írástudók sokat emlegetett felelősségével eltökéltem, hogy csakazértis felhívom a figyelmet a heti nagyágyúk mellett tökéletesen esélytelenül a mozikba érkező Timbuktura. Egy film az iszlám fundamentalizmusról: húsba vágóan aktuális, fontos dolog, egy segélykiáltás… kellene legyen. Kritika.
    [​IMG]
    Lánctalpakon dübörög be az úgynevezett Valentin-nap rózsaszín ködébe a kötözős szex és fegyverpornó mellé egy Oscar-jelölt mozi, és – mint az a tipikus barátunk, aki mindig a buli csúcspontján akar félrevonni egy kis lelkizésre –, valami nagyon fontosról akar beszélni velünk. Tényleg fontos, tényleg beszélnünk kellene róla, tényleg meg kellene oldanunk, de a módszerrel, amit ez a film választ, nem fog sikerülni. Óriási a baj, tudjuk, érezzük, alig pár hete volt a Charlie Hebdo-mészárlás, szinte naponta kerül fel újabb videó egy nyilvános kivégzésről, és a halálhoz még csak más vallásúnak sem kell lenni, elég, ha nem vagy „elég jó” muzulmán. Márpedig a józan paraszti ész azt diktálja, hogy ha baj van, akkor üvölteni kell, félreverni minden harangot, és addig rázni a közvélemény vállát, míg fel nem ébred. Erre ideraknak figyelemfelkeltő célzattal egy filmet, ami motyog.

    Motyog mindenki, az összes szereplő és nagyjából a teljes készítő csapat. Ebből így rohadtul nem lesz figyelemfelkeltés, pedig épp a napokban bizonyította egy magyar vizsgafilm, hogy kis költségvetésből és úgynevezett művészfilmes eszközökkel is lehet szemléletformáló kultmozit forgatni. És akkor itt ez a film, amely nagyon fontos dolgokat mond és mutat, de valahogy mégis úgy teszi ezt, hogy meg se halljuk, és nem csak azért, mert a többiek ordítoznak, hanem azért, mert az orra alatt motyog. Csodálatos, tiszteletre méltó küldetés megmutatni a dzsihádizmus terrorját az általuk a hitetleneknél alig jobb „rossz hívőknek” tartott csendes többséggel, a nem extrémista muzulmánokkal szemben, ám, mivel a Timbuktu sem elmesélésre méltó történetet, sem megéneklésre érdemes karaktereket nem tud felmutatni, szomorú meggyőződésem, hogy csupán hangulatokkal – legyenek bármilyen erősek, megrendítőek és dühítően valóságosak – nem lesz képes elérni a célját. Ami persze nem minősíti a film művészi értékét, mégis, a figyelemfelhívás lehetőségének efféle eljátszását látva a magamfajta pragmatikus lélek nem tud nem bosszankodni.

    [​IMG]

    Nyúlfarknyi történetünk, melyet az IMDb sejtelmesen letud annyival, hogy egy család nyugalmas élete váratlanul felborul, kicsit konkrétabban a következő: Timbuktu homokdűnéi között – ahol, ha kószán is, de azért még akad térerő – él egy család, apa, anya, kislány, továbbá hozzájuk tartoznak még a család tehenei, és az azokat terelgető gulyáslegényke. Szegény kissrác a csorda itatása közben hagyja elcsatangolni a család kedvenc tehenét, GPS-t (!), aki belegyalogol az egyik helyi halász hálójába, aki támadhatatlan igazságérzettől hajtva leöli szegény állatot. Apu odasiet megbeszélni a dolgot, ám, mivel ebben a filmben senki nem képes elmondani egy teljes bővített, összetett mondatot (tényleg!), így egy szó nélkül verekedni kezdenek, és a dulakodás közben elsülő lőfegyvere megöli a halászt. A családfő a racionális döntéseiről híres helyi igazságszolgáltatás elé kerül, ám sorsa végül máshogy teljesül be, mint ahogy várnánk – azért persze pozitív fordulatra ne számítson senki, egy előzmény és magyarázat nélkül hagyott, indokolatlan közjátékot kapunk a film végére, hogy a néző a tragédián való megrendülés helyett annak értelmetlenségén feldühödve hagyhassa ott a termet.

    A rendezőnek persze szíve joga úgy dönteni, hogy az ő mondandóját az fogja legjobban szolgálni, ha filmjében a központi történetszál nem cél, hanem legfeljebb csak eszköz, ürügy lesz az általános atmoszféra minél erősebb felfestéséhez, de akkor legyen ez egy felvállalt döntés – ekkor a filmet ugyan dokunak vagy természetfilmnek fogják hívni, de legalább a néző nem lesz frusztrált a semmilyen rendszert felmutatni képtelen eseményektől. Ha viszont játékfilmes keretet választ az alkotó, akkor ahhoz, bármilyen kegyetlen elvárás ez, kellene egy olyan forgatókönyv, amelyben az erős színekkel festett hangulatok helyett a történet is valahonnan valahová tart egy felépített érzelmi, logikai, üzeneti ív mentén.

    Itt viszont a fentebb ismertetett eseménysor egésze a filmidő harmadik harmadában történik meg, addig a főszereplők és a történettől független egyéb karakterek ürügyként vannak jelen: belesétálnak a terrort érzékeltető nyomasztó képekbe, vagy idilli életképekben kontrasztosítanak, de összességében csak lengedeznek a film terében. Ami lélegzetelállítóan gyönyörű, ezt meg kell adni, nézzük hosszan-hosszan a tájat és az embereket, olyan emberien gyönyörűek, mintha a sajtófotó-kiállításon járnánk, mégis: annyival érdekesebbek lennének ezek az arcok, ha meg is tudnánk róluk, nos, például bármit, ha már itt van másfél órányi filmidő. Mind a főszereplők, mind az egy-egy intermezzóra beeső karakterek ugyanazt a frusztráló kíváncsiságot hagyják maguk után: ki ez az ember, mi hajtja, mit érez, gondol, lát, miért cselekszi azt, amit?

    [​IMG]

    Aztán: ebben a filmben miért ilyen bosszantóan alkalmatlan mindenki a humán kommunikációra? Sajnálatos tény ugyan, hogy nem vagyok se Afrika-, se iszlám-szakértő, de meggyőződésem, hogy ember nem beszél így, tartozzék bármely kultúrához: szándék, jelentés és szövegkohézió nélkül egy-egy szavak esnek ki a karakterek száján, olyan hezitálásokkal, mintha egy idegennyelvi feleletet hallanánk, ahol a vizsgázó beszéd közben gereblyézgeti össze a szavakat és a használni tervezett nyelvtani formulákat. Mintha a nyelv nem egy gördülékeny, likvid valami lenne, hanem öklömnyi rögökben potyogó szilárd anyag. A legtöbb esetben egyáltalán nem érkezik válasz a feltett kérdésre, csak nagy nézéseket kapunk, amikor pedig mégis van válasz, akkor néhány üdítő kivételtől eltekintve olyan életszerűtlen dialógusok hangzanak el, mint például: "A te apád rossz gulyás. Az én apám jobb gulyás volt nála." - "A te apád halott. Az enyém életben van, mert tud énekelni és gitáron játszani", és hasonlók, a magyar kertévés szappanopera-gyártás, a valóságtól elrugaszkodott beszélgetések koronázatlan királya könyörög a receptért.

    A Timbuktu mindent megbocsáthatóvá tevő, támadhatatlanul briliáns eleme az operatőri munka. Az egyetlen igazán megdöbbentő erejű jelenet, melyért önmagában is megérte elkészíteni ezt a filmet, az Adéle életét is jegyző Sofian El Fani operatőri teljesítményét dicséri: mivel a dzsihádisták betiltották a focit, a helyi kissrácok – akik ugyanúgy a Barcán és a Realon veszekednek, mint a kollégáim – légfutballoznak: vetődnek, cseleznek, kapura rúgnak, csak éppen a szigorúan tiltott, hitetlen tárgy, a labda sehol. Ez a kép kőkemény kézzel ragadja meg a nézőt, és egyszerre értünk mindent a fundamentalizmus gyilkos abszurditásáról, hogy micsoda lélekölő borzalom lehet így élni, ugyanakkor nem értünk semmit, főleg azt, hogy milyen kitekeredett, beteg pszichés kórkép értelmezheti úgy bármely vallás bármely tanítását, hogy az az életet tegye élhetetlenné.

    És épp az ilyen erejű közlések miatt olyan dühítő, hogy a Timbuktuhoz nem sikerült se forgatókönyvet írni, se megrendezni azt – az eredmény egy nagyon szép, néhol megrendítő, fontos film, amit azonban komoly művészfilmes tapasztalattal sem túl jó nézni, holott egy mozi, amely ilyen brutálisan erős hangulatokat képes létrehozni, lehetett volna hatalmas is akár.

    A dzsihádizmus az iszlám világ mételye - Mozi24 - Mozik, Filmek, Kritikák